2018. június 13-án, 15 órakor a gödöllői városi temetőben mintegy száz gyászoló hozzátartozó, rokon, kolléga, ismerős kísérte utolsó útjára dr. Király Pált.
A Bedő-díjas, okleveles erdőmérnök, az Országos Erdészeti Egyesület tiszteletbeli tagja, egykori főtitkára, korábbi alelnöke, az Erdészettörténeti Szakosztály alapító tagja, majd elnöke, szakújságíró, lapszerkesztő, a magyar erdészeti szaksajtó történetében legtöbbet publikáló szakíró, életének 87. életévében, 2018. június 5-én hunyt el.
A ravatalnál dr. Király Pálné Kováts Valéria, gyermekei Péter és Andrea, valamint unokái foglaltak helyet.
Az elhunyt koporsója előtt először Zambó Péter, az Országos Erdészeti Egyesület elnöke állt meg, és mondott gyászbeszédet.
Az elnök felidézte Király Pál gyermek- és ifjúkori éveit, útját a gödöllői premontrei gimnáziumból a soproni alma materig. Az 1954-ben megszerzett erdőmérnöki oklevéllel az egykori Börzsönyi Állami Erdőgazdaság Bernecebaráti Erdészeténél helyezkedett el. Itt végigjárta az erdészeti ranglétrát, majd egy évtized elteltével Vácra költözött, mert a vállalat központjában gazdálkodási osztályvezetővé nevezték ki.
Ez a beosztás és az új gazdasági mechanizmus előkészítésének ideje arra inspirálta, hogy beiratkozzon a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem mérnök-közgazdász szakára. Ezt az időszakot úgy jellemezte Király Pál, hogy „kutya kemény munka volt”.
Közben igazgatóhelyettes főmérnökké nevezték ki, ám az 1969/70-es országos erdészeti átszervezés a börzsönyi céget beolvasztotta az Ipolyvidéki Efag-ba. A megváltozott helyzet tovább alakult, mert Király Pált miniszterhelyettesi utasítás a főváros Kossuth-téri épületébe, az Agrárpalotába rendelte.
1970. január 2-ától a minisztériumi irodában a Lapkiadó Vállalat dolgozójaként át kellett vennie az „Erdőgazdaság és Faipar” című minisztériumi havi szakfolyóirat szerkesztését. További feladat volt az újságíró szövetség kétéves tanfolyamának elvégzése.
1994. október végén lépett ki onnan végleg, megint csak azért, mert megszűnt a munkahelye: megszűnt az önálló ERFA, megszűnt a szerkesztőség, nem volt rá pénze a szakmának. Két dolgot vitt magával: a jó öreg, de stabil és kényelmes főszerkesztői karszéket és az öreg írógépet. Ez a két tárgy szolgálta élete végéig.
Ezt követően a profiERFA lap szakírójaként szolgálta a szakmát, majd 1995-ben az Állami Erdőrendezési Szolgálat főigazgatója, Halász Gábor kérte fel a kiadványai gondozására. 1998-ban pedig az EFDSz akkori főtitkára, Herczeg Miklós bízta rá az Erdészeti és Faipari Híradó szerkesztését.
Az Országos Erdészeti Egyesületben is a tőle megszokott aktivitással dolgozott előbb az Erdei Vasutak Szakosztályában, majd alapító tagja az Erdészettörténeti Szakosztálynak, s megírta az Országos Erdészeti Egyesület története című kötetet 1967-ben.
Ettől kezdve az OEE országos elnökségének tagja, az Erdészettörténeti Szakosztály vezetője 1971-ig, amikor az OEE főtitkárává választották.
Főtitkárként megteremtette a szakmai turizmust, a vállalkozó egyesületet.
Király Pál valószínűleg a legtöbbet publikáló szerző a magyar erdészeti szaksajtó eddigi történetében. Arra a kérdésre, hogy „mennyit írt?”, csak legyintett: „A kőműves se számolja, hogy hány téglát rakott már a falba, a favágó se, hogy hány űrméter tűzifát rakott már ölbe az erdőn.”
Jelentősebb írásainak a száma mintegy 2000. Az egyesület-történeten túl még egy kötetet írt az OEE megbízásából: A velünk élő múlt. Erdészeti emlékhelyek Magyarországon című könyvet.
Kitüntetései közül a legfontosabbak: Vállalati „Kiváló Dolgozó" jelvény (2x), főhatósági „Erdészet Kiváló Dolgozója" (2x), „Kiváló Munkáért", „Ember az erdőért" Alapítvány emlékérme, „Eredményes fásításért" emlékplakett, Munka Érdemrend ezüst fokozata, MTESz Díj, Vadas Jenő Emlékérem, Bedő Albert Emlékérem, EFDSz Emlékérem, „A Nyugat-magyarországi Egyetemért" Sajtódíj, OEE Diploma Honoris tiszteletbeli tagsági díszoklevél a selmecbányai vándorgyűlés alkalmával, „Gödöllő Városáért" emlékérem, Dunakanyar Intéző Bizottság „Kiváló társadalmi munkáért" plakettje és az „Életfa" Emlékplakett ezüst fokozata. 2015-ben megkapta a Kétmilliomodik hektár magyar erdő sajtódíjat.
Zambó Pétert követően Halász Gábor elnök, a Szeniorok és Tiszteletbeli Tagok Tanácsa nevében búcsúzott Király Páltól. Személyes emlékezéséből megtudhattuk, hogy ő volt az, aki utoljára találkozott kollégánkkal. Elmondta, hogy utolsó közös munkájuk az állami erdészeti igazgatás írása volt. Ennek a műnek a befejezése az emlékezőre maradt.
Végül a hajdan volt nagy soproni évfolyam még élő, öreg „hagyásfái”, nevében Bondor Antal mondott emlékező szavakat.
– Egy ideje tudtuk, hogy szervezeted perben állt Veled. Mégis bíztunk, reménykedtünk, hogy akaraterőd késleltetni tudja a végső határidőt – emlékezett az évfolyamtárs. – A Sors, a természet kifürkészhetetlen elrendelése keresztülhúzta számításunkat.
Hatvannyolc éve, hogy együtt léptük át az Alma Mater küszöbét – folytatta Bondor Antal. – Ifjúságunk legszebb éveit együtt töltöttük az egyetem padjaiban, és együtt őriztük azóta is – eltűnt ifjúságunk – szívünkben alig hervadó emlékeit.
Gyászolunk! Gyászunk mély csöndje másféle csend, mint az erdőé, amelyet annyira szerettél. A gyász a temető csöndje.
Tiszteletteljes főhajtásra és emlékezésre késztet.
Az évfolyam karakteres alakja, a nagyszerű pályatárs, az igaz barát távozott közülünk. Dr. Király Pál erdőmérnök hiteles ember volt. Erkölcsi értékrendjéből, elvei tisztaságából, szakmai meggyőződéséből soha nem engedett. Azok közé tartozott, akire mindig lehetett számítani, akiből áradt a segítőkészség, az emberek iránti felelősségérzet.
Egy hosszú, sikeres, odaadással szolgált életpálya nem sűríthető bele a búcsúzás perceibe. Akik itt vannak, ismernek, szeretnek és tisztelnek. Életutad nyitott könyv előttük.
Kedves Pali!
Te olyan ember voltál, aki önmagadnál is jobban szeretted a barátaidat, munkatársaidat, akiknek kiérdemelted őszinte megbecsülését.
Most itt, a koporsód körül nemcsak évfolyamtársaid állnak, hanem azok a nagyszerű pályatársak is, akik előttünk vagy utánunk végeztek, akikkel összeköt bennünket az Alma Mater szellemisége, a selmeci-soproni hagyomány, a volt közös munka, az erdőért való aggódás. Ez a nagy család is búcsúzik most Tőled.
És mi, akik a selmeci hagyományok szerint élünk, ne feledjük a közös dal sorait:
„Ha az, ki elment közülünk,
Eszedbe jut megint
Köszönts rá egy Jó szerencsét!
Bányász-erdész szokás szerint!”
Kedves Pali! Drága Évfolyamtárs!
Az égi erdők és vadászmezők adjanak Neked örök nyugalmat!
Isten Veled! – zárta emlékező szavait Bondor Antal.
Végül a premontrei rend papjai mondtak szentbeszédet az elhunyt ravatala felett.
A sírnál imával búcsúztak a jelenlévők, majd lebocsájtották a koporsót.
A sírt elborították az emlékezés virágai, és szomorú szívvel fejezték ki a gyászolók együttérzésüket a család tagjainak.
Z.Z.