2019. április 3. – Budapesten, a Farkasréti Temetőben, 2019. április 2-án több száz gyászoló kísérte utolsó útjára Fritsch Ottó aranydiplomás erdőmérnököt
Harsogó virágözönnel vette körül a természet a szertartásra érkező kollégákat, rokonokat, családtagokat. A koszorúk és virágok elborították az elhunyt fotójával ékesített ravatal előterét. A koporsónál megálltak Fritsch Ottó gyermekei, Éva, Ádám, Ottó, Erika, volt felesége és unokái.
A gyászolók soraiban jelen volt dr. Nagy István agrárminiszter, Zambó Péter állami földekért felelős államtitkár, az Országos Erdészeti Egyesület elnöke, Wisnovszky Károly, a NÉBIH Erdészeti Igazgatóság igazgatója, Klemencsics András, a Pest Megyei Kormányhivatal Érdi Járási Hivatal Földművelésügyi és Erdőgazdálkodási Főosztályának vezetője, Reinitz Gábor, a Pilisi Parkerdő Zrt nemrég kinevezett vezérigazgatója, Ugron Ákos, a Verga Zrt vezérigazgatója, Szentpéteri Sándor, az OEE ügyvezető igazgatója, Kolozsvári Ákos, az Erdészeti és Faipari Dolgozók Szakszervezete PEB elnöke, Bross Péter, az Országos Magyar Méhészeti Egyesület elnöke, Láng Lajos, a Bócsai Méhészegyesület elnöke.
A szertartás Jakab Béla evangélikus lelkész imájával és igehirdetésével kezdődött.
A kollégák nevében Klemencsics András főosztályvezető emlékezett az elhunytra.
Tisztelt gyászoló család, kollégák, barátok!
Szeretett és tisztelt kollégánkra emlékezünk: Fritsch Ottó – sokunknak csak Ottó bácsi – az érettségi után, az 50-es években kényszerűen erdei munkásként, favágóként kezdte erdészeti pályafutását. Munkája és gyarapodó családja fenntartása mellett először erdésztechnikusi képzettséget szerzett, 1967-ben pedig erdőmérnöki oklevelet Sopronban.
Oklevelének megszerzése után erdőfelügyelői és erdőrendezői munkakörökben dolgozott. Felügyelői feladatkörének ellátása, a szakszerű erdőművelés követelményeinek betartása fölötti őrködés, kényes feladatot jelentett számára azokban az időkben, a Budai-hegység és környékének erdeiben, amelyek kiemelt, protokoll vadászterületek voltak.
Egész szakmai pályafutása a Buda-környéki erdőkhöz és a Dunazug-hegység erdőihez kapcsolódott. 1956-tól 1961-ig a Budakeszi Kísérleti Erdészetnél az Erdészeti Tudományos Intézet kísérleti munkáiban működött közre, kiemelkedően a Budakeszi Arborétum létrehozásában. Hosszú, tartalmas életéből kétharmad száz évet töltött az erdővel szoros kapcsolatban.
Fritsch Ottó örök kíváncsi, életszerető, élet-tisztelő, valóságkereső, gyakorlati ember volt, aki a feladattól, a lehetetlennek tűnő helyzetektől soha nem hátrált meg. A nemes célt – ami az egyes emberen túl mutat –, mindig győzelemre akarta vinni. Ehhez számtalan árnyalt eszközt tudott alkalmazni: határozottságot, nyíltságot, humort, taktikát, didaktikát, makacsságot, szerénységet akár hallgatást…, de mindig tiszteletet.
A szabályokat a szabályok szellemében alkalmazta, nem a szabályokat szolgálta. Élete sikereiben és próbáiban szerzett tapasztalatait mindig a nemes cél szolgálata szempontjából értékelte és hasznosította. Életében nagyokat fordult a világ, ő értékrendjében szilárd, meggyőződésében megingathatatlan, szívében tiszta maradt.
Fritsch Ottó szerette az erdőt, tisztelte, szolgálta az utolsó pillanatig. Tudta és alkalmazta az alaptörvényt az erdővel kapcsolatban is, hogy ha elveszünk tőle, akkor vissza is kell adni, ha hosszú távon akarunk kapni tőle, segítenünk, gondoznunk kell. Tapasztalta a természet csodáját, a megújuló képességét, amiben mindig bízott. A felügyelete, gyámsága alatt álló területen a szükséges mértékű gondozást követelte meg az erdővel kapcsolatban.
Sokat tudott az erdőről, tudását nem csak könyvekből szerezte. Megszerzett tudását jó szándékkal és minden alkalmat megragadva adta át a fiatalabb kollégáknak. Kifogyhatatlan volt történelmi, szakmai epizódokból, történetekből, amik közül soknak már csak egyedüli kortársa volt. Ezeknek megosztását is feladatának érezte.
Az Országos Erdészeti Egyesület vándorgyűlései, a Pilisi Parkerdő évente megrendezett jelölőversenyei elképzelhetetlenek voltak nélküle. Nyugdíjba vonulása után is az utolsó pillanatig rendszeres résztvevője volt az erdőfelügyeleti értekezleteknek, figyelt, jegyzőkönyvet vezetett, de a parttalanná váló technikai témáknál már el-elbóbiskolt.
Pályafutásának két jellemző kísérőtevékenysége volt: az egyik a méhészkedés, a másik a sport. A méhészkedéssel nemcsak eredményesen, hanem tudományos igényességgel is foglalkozott. Kiemelkedő műve az „Erdei méhlegelő" című kötete. Rendszeres résztvevője a méhészeti világkongresszusoknak.
Sport terén, különböző hazai és nemzetközi versenyeken előkelő, érmes helyezéseket ért el, középtáv- és gátfutó volt. Az Országos Erdészeti és Faipari Sportnapok éves rendezvényének egyik kezdeményezője volt.
Régi, aktív tagja volt az Országos Erdészeti Egyesületnek is.
Az Erdészeti és Faipari Dolgozók Szakszervezetének alapító tagjai közé tartozott, munkájáért többször kapott elismerést.
Szakmai munkásságát is több kitüntetéssel ismerték el: Erdészet Kiváló Dolgozója kitüntetést kapott1972-ben,
1996-ban „Ember az Erdőért" emlékérmet vehetett át, 2007-ben az Országos Erdészeti Egyesület Elismerő Oklevelével tüntették ki, 2012. decemberében a vidékfejlesztési miniszter az „Életfaplakett" ezüst fokozatát adományozta Fritsch Ottó okleveles erdőmérnök, nyugalmazott erdőfelügyelőnek.
2017-ben a soproni egyetem aranydiplomáját vehette át.
Nemes Tölgyfa volt, sok vihart kiállt, bő termést hozott.
Isten hozzád… Nyugodj békében!
A hazai méhésztársadalom nevében Bross Péter elnök búcsúzott.
Sok-sok közös élményünk közül néhányat, amolyan „Ottóbácsisat” említek:
2-3 havonta átjött hozzánk, elővette „sajt-cetlijeit” és elmondta előző találkozásunk óta eltelt időszak ötleteit, gondolatait. Volt ebben minden – OMME, méhlegelő, barátok-ellenségek, méhek, napi politika, de egy volt a lényeg: nem szólalhattam meg…
Idén, február 2-án somogyi tanyánk mohás, nyirkos lépcsőjén jöttünk lefelé, amikor önkénytelenül nyújtottam kezem segítségül – nem kellett volna. Letorkollt – „több éve járom az erdőt, mint ahány éves vagy, vidd innen a kezed!” Soha sem fogadott el segítséget, senkitől…
2017. Apimondia – Isztambul. Nem tudott akácfa csemetét vinni, mert nem vihette ki az országból. 2018. április, Isztambul – a magyar akácfa csemetét elültették. Nem ismert lehetetlent…
2009-et írtunk, hívott telefonon: „…Kész a könyvem!” Hangja nem olyan volt, mint a megszokott – elérzékenyült volt. Szemében dicsőség csillogott, amikor kezembe adta. Élete egyik nagy vágyát teljesítette – maradandót alkotott sokunknak.
Apropó, alkotás. Korát semmibe véve, figyelmen kívül hagyva, teli volt tervekkel. Igen, még 87 évesen is állandóan tervezett, a jövő tennivalói jártak a fejében. Következő könyve a hársról szólt volna…
Mivel alkotó, építkező típus volt, ki nem állhatta a negatív, romboló típusú embereket, rendszereket. Gyűlölte az ágazatunk múltjában és jelenében is csak romboló munkát végző személyeket, és gyűlölte a múlt, családokat tönkretevő politikai rendszereit. Polgári családjának személyesen átélt kisemmizése, tönkretétele egész életét feldolgozhatatlan teherként kísérte végig. Emberi kitartását, erejét mutatja az, hogy a kitelepített család gyermekeként, a napi élelemért gürcölő csemetekerti segédből vált diplomás erdőmérnökké. Életének ezt az ívét sokszor hozta fel példának, amikor a küzdésről, kitartásról és a soha fel nem adásról beszélt.
Karitatív, jótékony tevékenységéről kevesen tudnak, soha nem említette azokat. Pedig lehetőségein belül nagyon sok rászorulón segített, úgy, mint szegényeken vagy a fogyatékkal élőkön. Saját dolgait hátrahagyva előnybe részesítette mások hívószavát, segélykérését. Nem volt olyan személy, szervezet, aki, ha kért tőle, ő ne adott volna, ne teljesítette volna azt.
Az Apimondia szó hallatán, sok méhésznek rögtön Fritsch Ottó személye „ugrik be”. Szinte eggyé vált a rendezvénnyel, mely 1983-ban, Budapesten babonázta meg őt hangulatával. Azóta 17 Apimondia kongresszuson vett részt, ezzel ő lett a legtöbb méhészeti világkiállításon részt vevő magyar méhész. Magyar méhész, hiszen remek, minden részletre kitérő tudósításait így írta alá: Fritsch Ottó, magyar méhész. Magyarságtudata óriási volt! Mind a mai napig sokan őrizzük azokat a nemzeti színű szalagokat, amiket a magyar csoport tagjainak osztott ki az Apimondia kongresszusok első napján. „Tűzzétek ki és hordjátok büszkén a kiállítás ideje alatt!” – mondta. Az elmúlt 17 Apimondia egyik fő eseménye volt Ottó bácsi magyar akácfa ültetése.
Az erdészeti szakma mellett a méhészet szeretete kísérte végig életében. A méhekhez kötődő viszonyát, beszélgetéseink során így fogalmazta meg: „Ők maguk tudják, hogy mi a dolguk, mi csak istápoljuk őket, ne pedig irányítsuk! Hidd el, a természet mindig mindent jobban tud, mint mi!”
A hazai méhésztársadalommal kötött mély érzelmi kapcsolatát mutatja, hogy gyermekeit is megismerhettük, sokunk barátságot köthetett velük. Nagyon büszke volt rájuk, nagyon szerette őket. Sokszor találkozhattunk rendezvényeinken legfiatalabb gyermekével, Erikával és fiaival, Ottóval és Ádámmal. Első gyermekével, a Franciaországban élő Évával pedig a montpellier-i Apimondián ismerkedhettünk meg. Mi méhészek osztozunk a család gyászában!
Kedves Ottó bácsi!
Köszönünk mindent, emléked örökké őrizzük, nyugodj békében!
A Bócsai Méhészegyesület tagsága nevében Láng Lajos elnök búcsúzott. Köszönetet mondott azért a sok szakmai és emberi segítségért, amit kaptak Fritsch Ottótól.
A család nevében a legfiatalabb unoka, a Franciaországban élő Éva lánya Gregori fia mondott emlékező-búcsúzó szavakat. Fölidézte az emlékezetes vadleseket, a vadetetéseket, melyeket soha nem fog elfeledni.
Végül Jakab Béla evangélikus lelkész emlékezett az elhunytra.
A sírnál Goldperger András erdész bocsátotta a koporsóra a somoskőújfalusiak által küldött földet.
A gyászolók végül elénekelték az Erdészhimnuszt. (z)