2019. október 24. - A Soproni Egyetem polgárai és a hozzájuk csatlakozó megemlékezők a Botanikus Kertben található 1956-os emlékműnél hajtottak fejet a forradalom hősei előtt – olvasható az egyetem honlapján.
A Hinnusz eléneklése után Jobbágy Károly: A rádió mellett című versét Kálmán Eszter Magdolna erdőmérnök hallgató adta elő.
Ezt követően Bujdosó Alpár, az akkori világraszóló események egyik soproni főszereplőjének beszéde következett. Bujdosó Alpár 1956-ban harmadéves erdőmérnök hallgató volt. Október 22-én levezető elnöke volt az első soproni diákparlamentnek, ahol lebilincselő szónoklatával magával ragadta a hallgatóságot, és az est folyamán a soproni MEFESZ Ideiglenes Intéző Bizottságának elnökévé választották. Kiemelkedő szerepe, szervezőmunkája volt abban, hogy Sopronban vér nélkül győzött a forradalom.
Munkatársaival egy független, semleges és valóban demokratikus Magyarország megteremtésén fáradozott. Szenvedélyes és magával ragadó beszédében felidézte az akkori eseményeket, visszaemlékezésével közel hozta a helyi történéseket a hallgatóság számára.
Prof. dr. Náhlik András, a Soproni Egyetem rektorának beszéde:
"Tisztelt emlékezők, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Szívbemarkoló, megrendítő és látomásszerű! Ezekkel a szavakkal írta le Peéry Rezső, a Pannon Napló tudósítója azt a délutánt, amikor az egyetemi hallgatók némán tüntető hatalmas oszlopa végigvonult a várakozók sorfala között Sopron utcáin 1956. október 23-án.
Látomásszerű. Igen, valóban az volt. És nem csak ez a soproni tüntetés, melynek a ködből előbukkanó, némaságában is erőt és elszánást sugárzó menete akár a festő ecsetjére kívánkozna, hanem ugyanígy látomásszerű volt egész 1956 októbere a magyar nemzet történelmében.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az ’56-os ünnepi beszédek szónokai által kedvelt fordulat, hogy a jelenből, visszatekintenek a forradalom dicsőséges és tragikus eseményeire. Kérem, engedjék meg nekem, hogy a mai napon megfordítsam a beszédek e bevált gyakorlatát, és elidőzzek annál a gondolatnál, hogy vajon 1956-ban a forradalom hőseinek milyen elképzelésük lehetett a következő évtizedek Magyarországáról, mit gondoltak, mit gondolhattak arról, hogy hazánk milyen lesz tíz, húsz, vagy akár hatvanegynéhány év elmúltával? Milyen jövőt álmodtak meg, milyen volt a látomás vagy, hogy a mai szófordulattal éljek, a jövőkép, ami cselekvésre sarkallta és eggyé, közös akaratúvá tette azt a sok embert, akik akkor cselekvésre szánták el magukat, tettek a forradalom sikeréért? Hiszen a látomás, egy másik, szebb jövő elképzelése szükségszerű és elengedhetetlen feltétele a forradalomnak: magasztos és egy irányba mutató célok nélkül legfeljebb fejetlenség, rombolás, zavargás képzelhető csak el.
De elengedhetetlen volt az egység, a közös akarat is a forradalom ügyének előre vitelében. És bár az indíték sokszor különbözött, a nemzet együtt, azonos célok érdekében mozdult meg: a szabadságért, a belső és idegen elnyomás ellen. Mindenki felismerte az egységben rejlő erőt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1956 jövőképe valójában tehát nagyon egyszerű és világos volt. A magyar nemzet változást akart: szabadságot, a szovjet hatalom leváltását és az igazságon alapuló törvényes rend visszaállítását. És a forradalomnak ezeket a követeléseit az egész nemzet osztotta, az egész nemzet szeme előtt ott lebegett a végső cél, Magyarország függetlenségének elérése. 1956 hősei Magyarország jövőjéért szálltak síkra, azért a jövőért, amit mi most, 2019-ben jelennek élünk meg. Felelősségünk és tartozásunk vitathatatlan 1956 forradalmárai felé. Politikusaink, gazdasági vezetőink, oktatóink és egyáltalán, mindenki szeme előtt ott kell lebegjen a cél, mindenki cselekedeteit az kell vezérelje, amiért 1956 szereplői fegyvert ragadtak, és amelyért nem egy esetben életüket adták, ez pedig a haza üdve.
1956 hősei között ott voltak, sokszor meghatározó szerepet töltöttek be a budapesti és a vidéki egyetemisták. Azok, akik akkor a húszas éveik elejét élték és ma még élők sorában vannak már a nyolcvanas éveiket számlálják. Ők a tanúink, ők az élő lelkiismeretünk, mint Bujdosó Alpár is, aki nagy örömünkre megtisztelte ünnepségüket. Az Ő és társai látomása, jövőképe kell a szemünk előtt lebegjen, amikor szeretett hazánk jövőjéről gondolkodunk. A jelen generációjának kell gondoskodnia arról is, hogy ez a cél akkor se halványodjon, amikor már nem lesznek élő emlékezői a forradalmi eseményeknek. Kérem, amikor meggyújtják mécsesüket, a forradalom hősei mellett erre is gondoljanak!
Örömmel tölt el, hogy beszédemet Magyarország egyik legjobban sikerült 1956-os emlékműve mellett mondhatom el itt, a Soproni Egyetem botanikus kertjében. Az egyetem polgárai nap mint nap megtapasztalhatják Soltra E. Tamás, egyetemünk művész tanára alkotásának nagyszerűségét. Az elmúlt évek ünnepségeiben és megemlékezéseiben számos oldalról megközelíthettük a szobor által sugárzott üzenetet. Kérem, engedjék meg, hogy beszédem végén én is felhívjam figyelmüket egy lehetséges értelmezésre. Az oszlopba faragott kőalak feje szigorúan le van hajtva, szenvedve a felülről rá kényszerített teher alatt. De ha közel, igazán közel lépünk a szoborhoz, akkor azt láthatjuk, mintha a szemével már egy kicsit felfelé pillantana, a testét nyomasztó iszonyú súly alatt is fürkészné a szebb jövő lehetőségét. De pontosan tudja, hogy ebben a megnyomorított testhelyzetben a szebb jövő csak és kizárólag komoly küzdelem árán érhető el. Ezt érezték, ezt érezhették 56 hősei is, amikor kiálltak Magyarország szebb jövőjéért. Küzdelmük mind a mai napig igazán szívbemarkoló, megrendítő és látomásszerű.
E gondolatok jegyében köszönöm meg figyelmüket, mindannyiuknak további méltó megemlékezést kívánok!"
Az ünnepség keretében elhelyezte a megemlékezés koszorúit:
- A Soproni Egyetem nevében prof. dr. Náhlik András rektor és dr. Katona György rektorhelyettes
- Sopron Megyei Jogú Város Önkormányzata nevében Abdai Zsolt, Mágel Ágost és Stöckert Tamás önkormányzati képviselők
- Az Erdőmérnöki Kar nevében dr. Facskó Ferenc dékáni hivatalvezető és dr. Varga Szabolcs, professor emeritus
- Bujdosó Alpár
- a Lámfalussy Sándor Közgazdaságtudományi Kar nevében Wilfing János és a Kar hallgatói
- és a Selmeci Társaság
Az ünnepség végén a Szózat eléneklése után a résztvevők mécseseiket meggyújtva és azokat az emlékműhöz elhelyezve emlékeztek meg a forradalom hőseiről.