1935-ben a ház délnyugati oldalán 3200 Pengő költséggel új szárnyat építettek. Az új szárny építése után a földszinten két vendégszoba, a söntés, konyha, éléskamra és bérlőlakás, az emeleten pedig nyolc vendégszoba, egy 10 ágyas háló és fürdőszoba van. (forrás: Polgárdy - Magyar Turista Lexikon 1941.)
Az 1903-ban Hatvan Ferenc tanár kezdeményezésére alakult Dunántúli Turista Egyesület a Sopron környéki hegyek és erdők túrázásra alkalmas útvonalhálózatának kialakítását továbbá kilátók létesítését tűzte ki célul. Sok utat láttak el turistajelzéssel a Soproni-, Lándzséri- és Rozália-hegyekben, s egyre többen túráztak, léptek be az egyesületbe. Munkájukat lelassította az első világháború. A trianoni döntés után Sopront és környéket csak a népszavazás mentette meg az elcsatolástól. Bár a DTE munkaterületének nagy része Ausztriához került, az egyesület a lecsökkent területen is folytatta tevékenységét.
1924-ben egy szánkópálya építését határozták el a Károly-magaslat alatti hegyoldalban, a Várison. A pálya tervezésével Kiencl József bécsújhelyi mérnököt bízták meg, aki kijelölte és megtervezte az 1500 méter hosszú pályát. A kilátóhoz egy fából készült indítóállomást, a Várison egy tágas, falazott melegedőhelyiséget terveztek. A soproni törvényhatóság engedélyezte az építkezést, és ingyen adta hozzá a követ és homokot. A pálya építését Reiter József sopronbánfalvai ács vállalta. A kanyarokban palánkkal védett pálya még a tél beállta előtt el is készült, s a soproniak 1924-ben 1925-ben már annyian szánkóztak itt, hogy a tágasnak vélt melegedő kicsinek bizonyult, ezért az egyesület a helyiség kibővítésén gondolkodott. A megbeszéléseken úgy döntöttek, hogy egy új turistaházat építenek, hiszen a soproniak e kedvelt kirándulóhelyén a sétálók nem csak télen, hanem nyáron is betérnének a turistaházba. A tervezést és az építést Sieger és Zobrák építészekre bízták. A munkálatok 1926. őszén meg is indultak, 1927. tavaszán pedig elkészült a turistaház. A szép és tájba illő épület egy tágas verandát, egy hallszerű vendégszobát, egy szoba-konyhás vendéglősi lakást és mellékhelyiségeket foglalt magába. A vendéglőre azért volt szükség, hogy a bevételből az egyesület fenn tudja tartani az épületet. Az ünnepélyes megnyitásra 1927. június 12-én került sor, Thurner Mihály dr. Sopron polgármestere, a város vezetői, valamint az Osztrák Turista Klub, a Kőszegi Turista Egyesület, a Magyarországi Kárpát Egyesület Győri Osztálya képviselőinek jelenlétében. A Dunántúli Turista Egyesület tagsága úgy döntött, hogy e szép házat alapító elnökükről „Hatvan Ferenc turistaháznak" fogják nevezni. Az egyesület számítása bevált, télen a szánkózók melegedtek, nyáron a kirándulók, a turisták ebédeltek, söröztek az épületben.
1935-ben az éjszakára is maradó vendégek részére a háztól délnyugatra egy különálló, emeletes épületet emeltek, amelyben nyolc vendégszoba, egy tízágyas közös hálóhelyiség és fürdőszoba volt. Szerencsére a II. világháborúban nem serült meg a turistaház, így 1945. után is működött. Ám 1947-ben a DTE-t feloszlatták, vagyonát államosították. A turistaházat - ahogy a legtöbbet - a Turistaházakat Kezelő Nemzeti Vállalat kapta meg. Egy 1954-es ismertetőben még szerepel, de az 1958. éviben már nem. Időközben országunk nyugati határánál határsávot hoztak létre, amit szigorúan őriztek az imperialista ügynököktől, no meg a szocializmust elhagyni vágyóktól - ezért a határsávba az ott lakókon kívül csak külön engedéllyel lehetett belépni. És mit ér egy turistaház turisták nélkül? Egy soproni ismerős mesélte, hogy az 1950-es évek végén a vasárnapi erdei sétáik során még rendszeresen ebédeltek a Hatvan turistaházban. Egy 1961-es képeslapon a ház homlokzatán már „Fenyőgyöngy szálloda és étterem" felirat látható. A szép házat aztán 1962-ben lebontották. Helyére egy kétemeletes betonkockát, a Fenyő elnevezésű szállodát, üdülőt építettek. Én már nem láthattam a Hatvan Ferenc turistaházat. 1971. januárjában egy két hetes SZOT-beutalóval volt szerencsém Sopronba utazni. A kor viszonyaira jellemző volt ez az üdülési mód. Tervbe vettük a kies soproni hegyvidék bejárását. Persze vásároltam egy új „Soproni hegyek" turistatérképet, ám arról „ügyesen" lehagyták az osztrák határ környékét.
Az egyik szép téli reggelen a Károly-kilátóhoz mentünk, hogy megcsodáljuk a kilátást. Innen aztán a csillogó téli erdőben, kis hóban a Várhely-kilátóhoz indultunk. A Ciklámen ösvényen két fegyveres határőr lépett ki az erdőből, igazoltattak, majd közölték, hogy forduljunk vissza, mert a Várhely csak vasárnap látogatható. Visszatértünk a Károly-magaslatra, és egy erdővágásszerű, kanyargós úton gyalogoltunk, amelyen szánkónyomok voltak, a kanyarokban pedig kis földsáncok - csak később jöttem rá, hogy ez lehetett a hajdani szánkópálya. (2000-re már annyira bebozótosodott, hogy a nyomvonal alig volt kivehető.)
A térképen találtunk egy jelzett utat a Koronázó-dombtól a Bécsi-dombon át Sopronkőhidáig. Úgy véltem, ezt a kb. 8 kilométert egy ebéd utáni sétával megtehetjük, s még a délutáni busszal vissza is tudunk jönni Sopronba. Ebéd után azonnal elindultunk a jól követhető jelzésekkel ellátott ösvényen. A Bécsi-dombról egy szőlőbe kanyarodott az út, ám alig mentünk párszáz métert két lovas határőrrel találkoztunk. Igazoltattak, s közölték, hogy erre nem szabadna járnunk. A turistaútról nem is hallottak, és teljesítve kötelességüket bekísértek bennünket az egy kilométerre lévő határörsre. Utunk a műszaki zár mellett vezetett, a betonoszlopokra feszített kettős szögesdrótkerítés - köztük a nyomsávval (aknákkal?) -igen hasonlított a filmekben látott koncentrációs táborok kerítésére.
Az őrsön aztán egy őrnagy kihallgatott bennünket, megmutattam a nálunk lévő térképen, hogy merre jártunk, ám a turistaútról ő sem tudott. Látja, hogy mi rendes turisták vagyunk, de mert esemény történt, jegyzőkönyvet kell felvenni, ami jó sok időbe telik - mondta. Hamarosan megérkezett az elhárítótiszt is, civilben. Kikérdezett, hogy melyik üdülőben lakunk és merre jártunk. Mutattam a térképet, amit azonnal elvett és elsietett. Közben elkészült a jegyzőkönyv, elolvastuk, aláírtuk. Aztán jó sokára jött az elhárítótiszt, s közölte, be kell, hogy vigyen minket Sopronba, a laktanyába. Az utat autóval tettük meg, majd újabb hosszú várakozás következett. Végül a tiszt kikísért a kapuhoz, visszakaptam a térképemet és elengedett bennünket. Tudtam, sejtettem, hogy várakozásunk alatt átvizsgálták a szobánkat, s azon izgultam, nehogy megtalálják és elvigyék a bőröndöm aljában lapuló „Soproni hegyek" angyalos térképet. Szerencsére nem nyúltak hozzá.
Később aztán a Fertőrákosról Balfra vezető úton már meg se lepődtünk, hogy az árokból kilépő határőrök igazoltattak. Sajnos a Fertő-tó mellett vezető útról csak a tó nádszegélyét láthattuk. Balf előtt az út menti határőrök csak köszöntek, látszott rajtuk, hogy tudnak rólunk. Egyikük a közeli villanyoszlopon lévő konnektorba dugta telefonbeszélőjét, és - gondolom - jelentette, hogy megérkeztünk.
Azt hiszem a vázolt korszak nagyon befolyásolta Sopron és környékének turistaéletet, a turistalétesítmények működését. Sváb László