2010. december 30. - Talán kevesen hinnék, de a síelés története 4000-5000 éves múltra vezethető vissza. Sokunknak itthon, Magyarországon Ausztria ugrik be először, ha a síelésről hallunk, ami a szomszéd ország virágzó síparadicsomait és az ország sportsikereit tekintve nem is meglepő. Ausztria azonban elsősorban a sportág alpesi irányzataiban számít nagyhatalomnak, az északi típusú versenyeken már messze nem ilyen eredményes.
A sí kezdetei
A sí történetének első tárgyleletei sílécek voltak, amelyek az északi sarkkörhöz közel fekvő észak-amerikai és észak-európai területekről kerültek elő. Emellett barlang- és sziklarajzok is a sport korai eredetét mutatják Norvégiából. Maga a sí szó is norvég eredetű, és hótalpat jelent. A síléc valószínűleg a vadászat fejlődése folyamán jelenhetett meg, amikor az északi hóvidékek vadászai felfedezték, hogy a testtömeg nyomásának kedvezőbb elosztásával gyorsabban tudnak előrehatolni a hóban a vad üldözése közben. Az első sílécleletek a norvégiai Hoting közelében fekvő mocsárvilágból kerültek elő, amelyek korát a szénizotópos és pollen-analízises vizsgálatok 4500 évre becsülik.
A Vasa-futás
A sport további történetében szép számmal találhatunk olyan írásos emlékeket, amelyek elsősorban az észak-európai népek történetével foglalkoztak. Ezekben azonban nyoma sincs az alpesi jellegű síkultúrának. A legnagyobb hagyományú sífutóverseny, a Vasa-futás emlékei 1521-re mutatnak vissza, amikor Vasa-dinasztiába tartozó Gustav Erikson svéd uralkodó Morába menekült, miután apját és híveit lemészárolták, hogy a város lakóitól segítséget kérjen. A Stockholmból Morába vezető utat sítalpakon tette meg, ám miután a város először nem akart a király védelmére kelni, továbbsietett Sälen irányába. Itt érték utol Mora követei, akik a vérengzésről tudomást szervezvén, mégis az uralkodó segítségére indultak. A király és kísérete által megtett távolság 90 km volt. Ma is ennyi az emlékfutás távja, amely ezzel a világ leghosszabb sífutóversenye. A versenyeket 1922-től fogva minden évben megrendezik a király emléke előtt tisztelegve.
Az északi irányzat
Hosszú évekig az északi országok jártak elöl a sí használatában, elsősorban a norvégok, így nem csoda, hogy először a sportág északi irányzata fejlődött ki. Az első hivatalos verseny 1843-ben a norvégiai Tromsöben zajlott le.
Közép-Európában is vannak azonban nyomai a síelésnek, amelyek elsősorban útleírásokból származnak. Ezekből szerezhetünk tudomást arról, hogy a mai Szlovénia és Ausztria területén a nép körében elterjedt volt a hegyi lejtőkről való lesiklás, illetve az akadályok kerülgetése és átugrása.
A XVIII. századig főként a harci alakulatoknál volt szerepe a síelésnek (nem meglepő, hogy a biatlonisták jó része ma is valamilyen fegyveres testület tagja), de a XVIII-XIX. század fordulóján a polgárság szerepének növekedésével a sport súlya megnőtt a civil társadalom szemében is. Ennek hatására a síelés is veszített militarista jellegéből, és a polgári sportfelfogás irányába mozdult el. A sport újkori újrafelfedezésének hatása volt, hogy a társadalom mind szélesebb rétegei fordultak a sporthoz, mint életformához. Ennek következménye volt a természetjárás, ezen belül a hegymászás népszerűsödése is, amely az alpesi országokban is általánossá vált, nem kis részben a császári család és az arisztokrácia elhivatottságának is köszönhetően. A természethez való fordulás egyben egy új szemlélet megjelenését is magával hozta, amely a testi képességek tiszteletét és a fizikai teljesítmények iránti csodálatot jelentette.
Az osztrák hegymászók sorra hódították meg az Alpok csúcsait, 1862-ben pedig megalakult az Osztrák Alpesi Egyesület is és ugyanebben az évben Norvégiában megtartották az első síugró-bemutatót is. Az ausztriai egyesülettel párhuzamosan jelentek meg Európa-szerte a különböző természetjáró körök, így például Magyarországon is. Ausztriában a természetjárással kapcsolatban terjedt el a síelés északi típusa, amely azonban a magashegyvidéki környezetben nem igazán bizonyult alkalmazhatónak. Bár Norvégia után Ausztria is az első országok közé tartozott, ahol a síelés életformává vált, azonban mégis csak a társadalom tehetősebb rétegeiben terjedt el, és ott is csak nagyon szűk körben. Ez a jelenség azonban Norvégiára is igaz volt, de általánosan ez volt jellemző más sportágakra is Európa különböző országaiban.
A síelés népszerűsítését bemutatókkal és versenyekkel törekedtek fellendíteni, de ezek nem vezettek átütő eredményre. Jóval hatásosabbnak bizonyult a sportklubok alapítása, amely már a korcsolya esetében is bevált. Az első sportklub Norvégiában alakult meg 1873-ban, amit az osztrákok is követtek néhány év múlva.
A döntő áttörés a sí elterjesztésében is Norvégiából indult ki. Fridtjof Nansen 1888-ban három társával együtt átszelte Grönlandot sítalpakon, majd élményeit könyv formájában is közzétette, amely egész Európában nagy sikert aratott. Nansen példáját követve lendült fel igazából a síelés, amit Ausztriában felerősített Julius Payer bécsi bemutatója, aki az Északi-sarkra tett sítalpas útjáról számolt be. 1888-ban Max Kleinoschegg társával a Graz környéki hegyekben próbálkozott egy új technika kikísérletezésével, amely jobban megfelelt az alpesi körülményekhez. Szintén ebben az évben Toni Schruf Semmeringen próbálta ki az első csúszásokat a hegyoldalakról. Mürzzuschlagon ennek emlékére később símúzeumot alapítottak. 1893-ban a svájci Glarusban megnyílt az első sígyár is Melchior Jakober támogatásával.
Az alpesi stílus
Bár az első próbálkozások megtörténtek, mégsem sikerült az Alpokban is alkalmazható sítechnika kifejlesztése egészen 1896-ig. Ekkor jelent meg Matthias Zdarsky könyve Alpesi lilienfeldi sízési technika címen, amely forradalmasította a síelést. A könyv nagy vitákat váltott ki, az északi iskola követői elutasították az új elképzeléseket, de az alpesi országokban hódító útjára indult.
Zdarsky rövidebb sílécet fejlesztett ki a könyv megírása mellett, amelyen nem volt vezetőhorog, és feltalálta a merev, "lilienfeldi kötést". Az újítások lehetőséget adtak a szlalom kidolgozásához is. Az újdonságok jelentősége abban nyugodott, hogy a merev kötéssel és a völgytámasszal (a bot használata és a testtömeg ráhelyezése) lehetőség nyílt az irányváltoztatásra, anélkül, hogy a követett nyomról ki kellett volna lépnie a síelőnek, és lazább léctartást is biztosított. Zdarsky követői világszerte népszerűsítették az új technikát, és az első iskolák is Ausztriában alakultak (1922. St. Anton).
További fontos szereplői az alpesi irányzat önállósodásának: Theodor von Lerch síoktató, Viktor Sohm, az arlbergi sírégió kialakítója és a helyi klub alapítója, Bilgeri, aki elsőként használt két síbotot, valamint Schneider, aki a Sankt Anton-i iskola megalapítása mellett továbbfejlesztette Zdarsky elgondolásait. Az új irányzat sok hívet szerzett magának, amely elősegítette a síturizmus kialakulását, amely eleinte csak kevesek kiváltsága volt, de folyamatosan bővült a sport szerelmeseinek és követőinek köre. A síturizmus kedvezett a megfelelő földrajzi adottságokkal rendelkező területeknek, ahol virágzó síparadicsomok jöttek létre. A tömeges népszerűség a sportág infrastruktúráját és eszköztárát is fellendítette, amely a gépiesítést követően még tovább fejlődött.
Az osztrák alpesi sísport
Az alpesi sport versenyszerű feltételei nem követték a technika fejlődését, az első osztrák országos bajnokságot csak 1928-ban rendezték meg Arlbergben, ez is osztrák-német-svájci közös rendezésű bajnokság volt. A verseny neve Arlberg-Kandahar-kupa a mai napig is, amely adományozójának, Frederick Leigh Robertnek, Kandahar earljének állít emléket.
Az első világbajnokság az angliai Mürrenben zajlott le 1931-ben, miután a verseny rendezésére elsőként kandidáló Oberhof visszalépett a világverseny megtartásától. Ekkoriban egyedül a briteknek volt saját nemzeti bajnoksága, de egyébként is a sportág első úttörői közé tartoztak. Ezen a világbajnokságon egyetlen osztrák, Toni Seelos szerzett érmet, aki a sportág történetébe technikai újítóként is bevonult. A világbajnokságokat 1931-39 között évente rendezték meg, a háború után pedig kétévente, 1980-ig az olimpiai bajnokok azonban világbajnoknak is számítottak.
Az első olimpiai alpesi síversenyekre az 1936-os garmisch-partenkircheni olimpián került sor. Ekkor még nem született osztrák győzelem, igaz, mindössze összetett győzelmet hirdettek mind a férfi, mind a női mezőnyben. Ausztria első olimpiai aranyára egészen 1948-ig kellett várni, ekkor a női összetettben Trude Beiser diadalmaskodott, aki 1952-ben lesiklásban is győzött, immár férje nevét viselve. A 1950-es évek kiemelkedő férfi síelői Othmar Schneider, illetve az 1956-os olimpián három aranyérmet is szerző Toni Sailer voltak.
Az 50-es évektől kezdődően Ausztriának mindig voltak olyan versenyzői, akik eredményesek tudtak lenni az alpesi síelésben. Két kiemelkedő személyiséget kell kiemelni a sok remek versenyző közül, akik óriási hatással voltak az utánpótlásra rendkívüli népszerűségükkel: Karl Schranz, aki három egymást követő olimpián vett részt, és a negyediket is csak egy nemzetközi felháborodást kiváltó ítélet miatt kellett kihagynia, illetve Annemarie Pröllről, aki olimpián mindössze egyszer győzött, ám világbajnoki címeit és Világkupa-futambeli győzelmeit tekintve ma is az örökranglista előkelő helyén áll. Napjaink kultikus figurája, a nemrég sérüléséből visszatért Hermann Maier, a "Herminator".
Ausztria és más sísportok
Ausztria még síugrásban számít nagyhatalomnak. Itt a sportág első világcsúcstartója, Joseph ("Sepp") Bradl volt, 1938-ban a szlovéniai Planicán 107 méterre repült, és számos további világrekordot állított fel. A következő nagy nemzedék azonban csak az 1970-es évek végén indult hódító útjára. Ekkoriban Toni Innauer, Karl Schnabl és Armin Kogler neve jelentette az osztrák síugrósportot. A következő nemzedék nagy képviselői Andreas Felder és Andreas Goldberger voltak. Utóbbi még ma is aktív versenyző.
Napjaink generációjának elsősorban Thomas Morgenstern, Andreas Widhölzl és Martin Höllwarth a legnagyobb nevei. Messze nem dicsekedhet ilyen eredménylistával az osztrák sífutás. Jóformán minden szökőévben van csak egy-egy kiemelkedő kvalitású versenyzőjük. Valamivel jobb a helyzet az északi összetett tekintetében, és igen szép eredményeket érnek a sógorok biatlonozói az utóbbi években, elsősorban Perner és Rottmann révén.
