2012. március 31. - Olvasói levelek
Szenvedélyét, a tájfutást magasztalja lapjukban Tornai Szabolcs (márc.
17., Hétvége, 2. o.). Már az is komikus, hogy szerinte a tájfutást a
Homo erectus találta fel, és erről hosszan-hosszan értekezik. Meg az,
hogy a modern tájfutást százévesnek mondja. (Amit ma tájfutásnak
nevezünk, az 1960-as években alakult ki a korábbi tájékozódási
versenyzésből.)
Az viszont végképp érthetetlen, miért csak úgy tudja a maga lovát
dicsérni, hogy közben másokat leszól. „A turisták kirakatüvegen vagy
nagyítón át nézik az erdőt. A vadászoknak sokszor csak díszlet a vadon. A
tájfutók azonban... eggyé válnak a természettel” – állítja, mintha
ettől többé válna a tájfutás.
Nem elég, hogy a mások szerelmét leszólni gusztustalan, de még nem is igaz, amit ír.
Valójában az általa turistának becsmérelt természetjáró és a vadász az,
aki benne él az erdőben (amely hazánkban nem vadon, mindenütt magán
viseli az ember keze nyomát), van ideje részévé válni, ellentétben a
tájfutóval, aki csak átrohan rajta, de megnézni nincs ideje, mert minden
tizedmásodperce drága. Magam is űztem a tájfutás elődjét, a még futás
nélküli tájékozódási versenyt, és tudom, hogy már az is beszűkítette az
ember szemléletét. Ezért váltogattuk is a nyugodt természetjárással.
Akinek azonban az erdő csak futópálya, az tényleg ne becsmérelje az erdőjárókat. Válas György Budapest
