Vadász kontra tájfutó (Népszabadság)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 
2012. március 31. - Olvasói levelek


Szenvedélyét, a tájfutást magasztalja lapjukban Tornai Szabolcs (márc. 17., Hétvége, 2. o.). Már az is komikus, hogy szerinte a tájfutást a Homo erectus találta fel, és erről hosszan-hosszan értekezik. Meg az, hogy a modern tájfutást százévesnek mondja. (Amit ma tájfutásnak nevezünk, az 1960-as években alakult ki a korábbi tájékozódási versenyzésből.)
Az viszont végképp érthetetlen, miért csak úgy tudja a maga lovát dicsérni, hogy közben másokat leszól. „A turisták kirakatüvegen vagy nagyítón át nézik az erdőt. A vadászoknak sokszor csak díszlet a vadon. A tájfutók azonban... eggyé válnak a természettel” – állítja, mintha ettől többé válna a tájfutás.
Nem elég, hogy a mások szerelmét leszólni gusztustalan, de még nem is igaz, amit ír.
Valójában az általa turistának becsmérelt természetjáró és a vadász az, aki benne él az erdőben (amely hazánkban nem vadon, mindenütt magán viseli az ember keze nyomát), van ideje részévé válni, ellentétben a tájfutóval, aki csak átrohan rajta, de megnézni nincs ideje, mert minden tizedmásodperce drága. Magam is űztem a tájfutás elődjét, a még futás nélküli tájékozódási versenyt, és tudom, hogy már az is beszűkítette az ember szemléletét. Ezért váltogattuk is a nyugodt természetjárással.
Akinek azonban az erdő csak futópálya, az tényleg ne becsmérelje az erdőjárókat. Válas György Budapest

© 2024 Forestpress. All Rights Reserved.