2010. június 30. - Vessetek a mókusok elé, mondta Woody Allen az Annie
Hallban és talán nem is járt volna olyan rosszul, különösen, ha egy
kanadai vörösmókus elékerül. Kanadai kutatók ugyanis kiderítették, hogy ezeknél a rokonszenves állatoknál működik az örökbefogadás intézménye. Pedig alapjáraton magányos farkasok, illetve hát ugye mókusok, úgy nagyjából csak fajfenntartás céljából érintkeznek egymással, ami rögtön kizáró ok is lehetne, mivel eddig úgy tudtuk, hogy magukra maradt kölyköket csak csoportosan élő állatok fogadnak be és nevelnek fel. Tehát egy ilyen nemes gesztus minden további nélkül elvárható mondjuk az oroszlántól, vagy a gorillától, de a mókusról gondolta a fene. Engem egy ilyen hír hallatán mindig az foglalkoztat elsősorban, hogy miként lehet minderre rájönni és hogy milyen csodálatos foglalkozások vannak a világban. Elképzelem magamat, amint egy szép nyári estén kissé visszafogottan bemutatkozom egy társaságban, majd szerényen hozzáfűzöm, hogy mókuskutató vagyok, ezen belül az örökbefogadás a szakterületem. Mert ez másképp valószínűleg nem megy. Ezek az emberek húsz éven keresztül mintegy hétezer mókust figyeltek meg, miközben a mogyorótőzsde soha nem látott magasságokban szárnyalt, majd kiálltak az emberiség elé a felfedezésükkel. Aki próbált már akár egyetlen mókust is huzamosabb ideig megfigyelni élete során, tudja, nem egyszerű mulatság, ugyanis a mókus egy idő után megunja, ha fodrozzák és odébbáll. Nem árt persze, ha a mókusfigyelő kötélidegekkel és kellő kitartással rendelkezik, ugyanis ezalatt a két évtized alatt mindösszesen öt örökbefogadást sikerült hitelt érdemlően regisztrálni, ami akár el is veheti az ember kedvét, ha nem elég makacs. Kiderült viszont, hogy a mókusok csak abban az esetben engedték maguk közé a kis árvákat, ha azok tartalmazták az ő génállományukat, például unokák, unokaöcscsök, unokahúgok voltak. Felmerül persze a kérdés, hogy ezt meg honnan a francból tudják. Nos, a kulcsszavak hangjelzés és memória. Hangjelzések alapján nyomozzák ki a rokoni kapcsolatokat és emlékeznek rá, hogy nem valami vadidegen lakottá szomszéd fán. Hiába, első a család, ahogyan azt Vito Corleone mondta oly találóan a Keresztapában Michelének, valamint mókusnak lenni jó, a píárjuk is összeszedettebb, minta patkányé. Hódnak lenni viszont már nem annyira, bár attól is függ, hogy hol. Magyarországon például mindössze ötszázan élnek, természetvédelmi értékük ötvenezer forint fejenként, védettek, döntögetik is vidáman a kenusok fejére a fákat a holtágakban. Fehéroroszországban viszont keményebb az élet és ez vonatkozik a hódokra is. A kormány harmincezer hódra (a populáció felére) adott ki kilövési engedélyt, azzal az indokkal, hogy rengeteg kárt okoznak. Tény, hogy a hód rendkívül szorgalmas állat és állandó késztetést érez a fogai használatára, de alighanem nagyobb súllyal esik latba, hogy elég sok pénzt ki lehet hozni belőle, zsírját a gyógyászatban alkalmazzák, a bundája értékes, a Baltikumban pedig úgy vannak vele, mint a koreaiak a bernáthegyivel, megeszik. Lehet, hogy szorosabbra kéne kötni velük a kapcsolatokat, adjanak hódot. Hegyi Zoltán
