2010. augusztus 07. - Állok az udvar közepén egy szál pólóban, kezemre
húzott rózsaszín műanyag papucsokkal, közöttük a sün. Kábé éjfél lehet.
Szürreális kép. Ez nem a múlt heti, az nagyobb volt és szemtelen, nem érdekelte sem az őrjöngő kutyám, sem az őrjöngő szomszédom, aki másnap finoman figyelmeztetett, mit csináljak az éjszaka közepén a sünöket nem kultiváló kutyámmal.
Hát tehetek én róla, hogy minden sün rajtam keresztül akar átszambázni a hátsó kertek felé?
A múlt heti már össze sem gömbölyödött, ahogy azt rendes sünnek illene, pofátlanul elsétált Süti kutyám előtt, akinél mintha nem működne a pavlovi bevésődés: sünt nem eszünk, mert szúr.
Ez itt még kezdő, gyereksün, csak egy tüskés teniszlabda a kocsim mellett. Na, akkor gyerünk, viszlek a kertbe, aztán isten veled. Azért mindig megnézem, élnek-e, most is keresem a bemeneti nyílást, rá is bukkanok egy nedves kis orra, óóó, de aranyos, már nem is vagyok ideges. Leteszem a fűbe, elköszönök tőle, vissza az ágyba.
Alszom. Vagy mégsem? Ez nem lehet igaz. Már megint? Hallom a kutya jellegzetes torokhangját, már ismerem a sün van az udvarban jelzést. Kikászálódok az ágyból, anyázok kicsit, már megint itt van! Visszamászott a kertből! Megőrülök, aludni akarok, felkapom a lapátot és a seprűt, belesöpröm a sünt, ráüvöltök a kutyára, az álmosságtól kótyagosan próbálom áttuszkolni a kertkapun. Nem fér át. Lapát le, kertkapu kinyit, hátraviszem, valamivel messzebbre, mint az imént. Itt vannak a fincsi kis csigák meg giliszták, menj légyszi, és tedd hasznossá magad, állítólag te egy hasznos állat vagy. A fáskamrából előszedek egy deszkát, a kapunak támasztom, eltorlaszolva a réseket, még véletlenül se jöjjön vissza. Egy éjszaka kétszer ugyanaz a sün?!
Kutyákkal, macskákkal és sünökkel álmodom… Az egyik kutya hangosan csahol… Nem, ez nem lehet! Álmodom, ugye? Felugrom az ágyból, kirontok az ajtón, a büdös francba!
A forgatókönyv ugyanaz. A gombóc az udvar közepén.
Nem értem, de a már berögződött mozdulatokkal megyek a lapátért, a söprűt az előző alkalommal elhagytam valahol, most egy bottal görgetem. Hirtelen belém nyilall: lehet, hogy nem jó irányba viszem? Hát ezért jössz vissza? Megvan, de idióta vagyok, nem a kertbe akar menni, hanem az utcára! Nyitom a kaput és beteszem (vagy bedobom?) a ház előtt futó árokba. Sünike, most már nyughass, hagyd aludni az állatszerető Ági nénit, vagy menj a szembe szomszédhoz, ott van Sári és Bori kutya, szeretik a süniket, nem ugatnak és még a kajájukat is megeheted, vagy jobb ötletem van, menj a kertszomszédomhoz, ott csak macskák vannak, nincs idegeskedés, jöhetsz-mehetsz, kutyamentes övezet, vagy nem érdekel, merre mész te kis dög, csak hozzám ne gyere! Na.
Behanyatlok az ágyba. Negyedjére már kipattan a szemem, mint a rugós bicska, automatikusan vetődöm ki az ágyból, vajon hány óra lehet? Ez egy invázió, csak jönnek és jönnek a sünök, lehet, hogy direkt szívat? Vagy ez egy adrenalinfüggő sün? Kell neki az éjszakai dzsembori? Kimegyek, már nem is ordítozom, Süti megértően várakozik. A kis szemét a kutya kedvenc fekvőhelyén a kapu mellett kuksol, és már össze sem húzza magát! Szimatolgat, keresgél, tetszik neki a kankutyaszag? Vagy lehet, hogy büdös a házam?
Ezúttal nem megyek sem a lapátért, sem a papucsért, te kis disznó, most megnézem, hova akarsz menni! Elindul hátra, de hát arra már vittelek legalább kétszer!
Milyen fürge, hogy szalad, lehet, hogy ez afféle hétpróba sünéknél, ki van adva az ifjaknak, hogy át kell jutniuk (oda-vissza) a házamon és a kutyámon és az idegeimen. Elmegy a garázs sarkáig, aztán egy virágcserépig, kicsit habozik, körbeszaladja a cserepet, már egyáltalán nem is fél, hihetetlen, lehet, hogy megismer?, majd elindul felém, aztán vissza a falhoz, és a szalad az elbarikádozott kertkapu felé.
Úgysem tudsz átmenni..., nem fogja megtalálni..., a rohadt kis dög, egyből tudja, hol a rés! Átbújik, én meg állok a kapunál dermedten. Süti a lábamhoz simul, és együtt hallgatjuk hajnali háromkor, ahogy sününk továbbcsörtet a kertben. Karap Ágnes
