2010. szeptember 11. - A SOLYMÁSZAT FORTÉLYAI
A napokban nemzetközi szellemi kulturális örökségi védelmet kapott a legalább a honfoglalás kora óta űzött magyar solymászat. A nevelőhelyéül szolgáló alföldi tanyától 25 kilométerre, mintegy kétezer méteres magasságban is detektálta a műholdas helymeghatározó azt a növendék vándorsólymot, amelyik épp csak egy órácskára hagyta el fészkét. A négy évvel ezelőtt az ELTE etológusai által levezényelt, később a kerecsensólymok vadvédelmi programjában bevetett GPS-jeladók tesztelésekor mért eredmény a tapasztalt solymászokat is meglepte. „Nem gondoltuk volna, hogy a néhány rövidebb, szabad szemmel is követhető portya kivételével naphosszat a kéményen vagy a fákon ücsörgő, pár hónapos madarak ekkora távolságokat repülnek be" - mondja a HVG-nek a solymászattal két évtizede foglalkozó Terényi Gábor. Ő is a GPS-eredményből értette meg, miképp sajátítják el a fiókák a repülés tudományát madárszülők nélkül: a kilométeres magasságokban rizikó nélkül gyakorolhatják a parabolaíveket leíró, újra és újra lecsapó üldözés genetikailag beléjük kódolt fortélyait vagy a zuhanórepülést.
Ehhez azonban az kell, hogy a solymász a szakargóban vadröpítésnek nevezett metódus szerint nevelje fel őket. Ilyenkor a pár hetes fiókákat műfészekbe helyezik, itt kapják meg a solymásztól a reggeli és az esti eleséget. Az éjszakára a baglyok, macskák, rókák elleni védekezés miatt is - bezárt fészket nappalra, kinyitják, hogy a tollasodó madarak szabadon próbálgathassák szárnyaikat.
„Egészen egyedi, fülrepesztő visítással követelik a nekik járó falatokat, és mindaddig sírnak, míg meg nem kapják a jussukat. Ez hajnalban nem épp szívderítő" - így Terényi. A napi kétszeri etetésért cserébe viszont, született félelmüket legyőzve, gazdájukat társnak, barátnak tekintik, és kötődnek hozzá.
A természetben egymással nem szaporodó fajokat, alfajokat is keresztező solymász-praxis másik módszere során a tojásokat inkubátorban keltetik ki. A fiókák így egyből az embert fogadják el szülőnek, és követik feltétel nélkül. Ennek biológiai magyarázata az imprintingnek (magyarul: bevésődésnek) nevezett, a Nobeldíjas Konrád Lorenz által még az 1930-as években leírt jelenség. Az osztrák etológus figyelte meg, hogy a tojásból kikelő vadludak az általuk megpillantott első állatot, embert vagy épp egy mozgó tárgyat kezdik követni, és egy életen át szülőnek tekintik. A vadlúdviselkedésről aztán kiderült, hogy minden madár hasonlóképpen cselekszik. Ezt használják ki az imprintált jószágokkal foglalkozó solymászok is, akik a falconidae (sólyomfélék) család tagjai mellett más szárnyas ragadozókkal is vadásznak. Magyarországon - ahol augusztus végén az UNESCO által védett szellemi kulturális örökség lett ez az ősi, a honfoglalás előttre nyúló hagyományokkal büszkélkedő „sport" - a jelenlegi szabályozás szerint idomított héják és karvalyok is ejthetnek prédát.
„A szülő alól kivett vagy imprintált egyedeket azonban meg kell tanítani repülni" - hívja fel a figyelmet Nick Fox, a nemzetközi solymásztársadalom bibliáját jegyző brit biológus. A sólyomszülők például a már teljes tollazatú utódaikat élő prédákkal tréningezik. Egy-egy elkapott gerlével felcsalogatják fiókáikat a magasba, és ott elengedik az „ennivalót", hadd tanulják a fiatalok a pedzést. Ennek során éreznek rá a ragadozó madarak, hogyan kell halálos biztonsággal lecsapniuk, és előrenyújtott lábukkal gerinctörést vagy csak sokkot okozni az űzött prédának. Ezért is fontos a vadröptetés és az élesben való gyakorlás az Understandig the bird of prey (A ragadozó madár megértése) című, szakberkekben alapműnek tartott Fox-kötet szerint, mert az idomítás során egyébként máig használt, a levegőbe feldobott, prédát imitáló úgynevezett tollas bábu csak kevés variációs lehetőséget ismertet meg a kicsikkel.
Nem véletlen, hogy a solymászok egy része a vadon kikelt és felnövekedett példányok befogására esküszik. Az 1960-as években az azóta betiltott növényvédő szerek - így a DDT - miatt a kihalás szélére sodródott fajok, mint a vándor- és a kerecsensólyom, a befogást tekintve természetesen tiltólistán vannak. A vadon fogott egyedek közül a legkeresettebbek az első őszüket taposó példányok (a sólyomfélék, a héják és karvalyok késő tavasszal már kikelnek a tojásból, és pár hét alatt el is hagyják a szülői fészket). „A solymászatot több ezer éve űző arabok szerint az éven aluli madár a legjobb alany az idomításhoz. Már magabiztosan repül, de meg nem érte negatív élmény: nem tapasztalta meg a téli koplalást, és nem rúgta mellkason egy baknyúl, csak a nyári vadbőséget ismeri, így kellően bátor és magabiztos" - teszi hozzá Terényi.
Akárhogyan is tanult meg biztosan repülni a madár, vadásszá válásának következő stációja az éhségérzeten alapuló idomítás. Vagyis hogy hívásra - többnyire kiáltásra vagy sípszóra - visszaszálljon a solymászkesztyűre. A solymászok ezt toll, csont és bőr nélküli jutalomfalatokkal érik el, hiszen az amúgy is az emberhez szokott madár gyorsan rájön, hogy a kézből adott élelem biztosan várja, míg a korántsem biztos prédáért erősen meg kell dolgoznia. Tévhit, hogy ehhez napokig kellene koplaltatni az állatot, már csak azért sem, mert a vadmegfigyelések tapasztalatai szerint csak a megfelelő kondícióban lévő vadászok képesek csúcsteljesítményre; a hosszan éhező, legyengült immunrendszerű egyedek többnyire elvétik a zsákmányt.
A visszahívás és - a sötéttel az éjszakai nyugalmat imitáló, egyszersmind a stresszt kiváltó civilizációs zajokat is kiszűrő - jellegzetes sapka viselésének elsajátítása után a vadászmadár már bevethető. A Magyarországon ősztől tavaszig tartó vadászszezonban kétféle harcmodorral élnek. A héjákat, karvalyokat kézből „dobják". Ilyenkor a sörétes puskás, apróvadas hajtásokhoz hasonlóan a „héjászok" vonalban állnak fel a területen, és egyenként engedik madaraikat a fácánok, foglyok vagy nyulak után. A „kivárós” (szakszóval: anwart) stílust képviselő solymászok ezzel szemben még a préda kihajtása előtt felengedik szárnyas társaikat, akik genetikai parancsuknak és idomításuknak megfelelően gazdájuk fölött 150-300 méter magasságban köröznek. A jellemzően vizsla által a távolból figyelt - vadászműszóval: „megállt" vadat - aztán az ember riasztja fel, figyelve arra, hogy sólyma a legjobb pozícióból csaphasson le áldozatára.
A solymászat íratlan szabályai szerint a madaras cserkelések során nem a teríték nagysága, vagyis az elejtett vad mennyisége számít, ezért nem is szokás két-három fácánnál, nyúlnál többet fogatni egy-egy idomított ragadozóval. Az archaikus sportággal a szellemi" örökséggé nyilvánítás apropóján legközelebb a jövő hét végén a Nemzeti Múzeumban tartandó solymásznapokon ismerkedhet meg a hazai nagyérdemű. VAJNA TAMÁS
