2011. január 17. - Magyarország a ragadozó madarak paradicsoma: Európában nálunk figyeli őket a legtöbb szakember és hobbista.
Annyira jól működik a kapcsolati háló, hogy még a Kazahsztánban lezuhant
magyar kerecsent is megtalálta egy magyar lovascsapat. A Sasszinkron
2011 nevű magyarországi sasnépszámláláson jártunk.
Az Esztergom melletti Duna-szakaszon könnyen megtaláltam a helyszínért
felelős madarászt, Prommer Mátyás biológust és két hobbistát, akik apa
és fia. Ifjabb Kempf István komolyan tolja, mert amikor apu az ő
sasszinkronban játszott szerepüket amatőrökként határozza meg, azonnal
rávágja: csak te! Négy éves kora óta akar madarász és rendőr lenni. A
csapatot egy állvány segítségével a túlpartra szegezett Swarowski távcső
teszi teljessé - a bulvársajtón nevelkedett emberiség nem is gondolná,
hogy a cég sokkal értelmesebb dolgokat is gyárt, mint Paris Hilton
kristálybugyogói. Persze maga Paris is féltékenységi rohamot kapna, ha
megtudná, mennyivel többet ér egy ilyen távcső, mint az ő csillogó
szarai: az állványos távcső és kézi párja a hátizsákkal együtt másfél
millió forint is lehet. Ilyeneket leginkább pályázati pénzekből vesznek,
hatvanszoros nagyítás, tűéles képek a túlpartról.
Ennek a távcsőnek van vadász változata is: a különbség annyi, hogy a
madarásztávcsőnek jobb a színvisszaadása, mert a meghatározásnál
létfontosságú az apró árnyalatok megkülönböztetése, a vadászok viszont a
fényerőre gerjednek. A színvisszaadásnak köszönhetően megtudjuk, hogy a
túlpart közelében suhanó szürkés pont sztyeppi sirály - az utóbbi
időben az ornitológusok rákaptak az alfajgyártásra. Régebbi
madárhatározóban ugyanezt még valószínűleg ezüstsirály néven találjuk
meg, de az utóbbi években szétbontották két alfajra, aminek nagyjából a
twitcherek, a hobbi-madárszpotterek örülnek.
Innen sas nem menekül
A tviccselés nyugalmas elfoglaltság, jó a levegő, gyönyörű a Duna-kanyar
és kellemes az idő. Ezen a szakaszon most reggel óta nem láttak sast,
pedig vannak napok, hogy a túlparti fákon négy is üldögél. A réti sas
nagyrészt halakkal táplálkozik, és időnként akkorákat kap ki a vízből,
hogy távcső nélkül is látni. Én ugyan nem értem, hogy egy olyan gyors
mozgású állatot, mint a hal hogy tud megfogni egy két méteres
fesztávolságnál is nagyobbra növő sas, de két éve ilyenkor, a
sasszinkron alkalmával jégtáblákon utaztak a sasok, úgy halásztak. A
Szentendrei-szigetig le van fedve a terület, tehát a sasok semmiképpen
nem menekülnek, kőkeményen meg lesznek számolva. Csalni nem tudnak,
hiszen az észlelők gyakorlatilag kézről kézre adják őket.
Lennox Lewis szárnyai
A sast az avatatlan szemlélő arról ismeri meg, hogy borzalmasan nagy. Ha
egy út mentén üldögélő ragadozó madárra azt mondjuk, egerészölyv,
85százalékban igazunk lesz, a réti sas azonban kétszer akkora; a
szárnyvégek fesztávolsága 240 centiméter. Sajnos ritkán fordul elő, hogy
sas együtt repülne Lennox Lewis egykori nehézsúlyú világbajnokkal, aki
213 centiméteres fesztávval bír, akkor könnyebb lenne a dolgunk. Mátyás
még hozzáteszi, hogy a szárnyvég is segíthet: az ölyveké a sashoz képest
kerek, a sasoké az ölyvekéhez képest téglalap alakú, egyébként
gólya-méretet kell elképzelni, rövid nyakkal, rövid lábbal. Ha most
látnánk egy sast a túloldalon, ami már Szlovákia, az még magyar sasnak
számítana, mert madarászatilag az a 30 kilométeres térség még magyar
terület: ragadozó-szempontból Prommer Mátyás figyeli a területet a
szlovák kollégáknak.
"Szlovákiában sincs sok ragadozó madaras, aki pedig van, az nem ezen a
területen, ez itt nekik nagyon kiesik. A szlovákokkal együtt dolgoztunk
több uniós projekten, most az új kerecsen-projekt
szlovák-bolgár-román-magyar együttműködésben zajlik, magyar vezetéssel.
Ausztriában sincs sok ragadozó madaras. Egész Horvátországban öt ember
foglalkozik a ragadozó madarakkal."
Egy évre előre betelt a hely a sólyomfészek alatt
Foglalkozni ebben az esetben elég komplex tevékenység: figyelni, fiókát
gyűrűzni, erdészeti tevékenység esetén korlátozni a fakivágásokat, vagy
őrizni a fészkeket. Ilyenkor az önkéntesek kint vadkempingeznek mondjuk a
Gerecsében a sólyomfészkes fa alatt, és védik a turistáktól.
Hihetetlen, hogy előre be kell jelentkezni, és január közepén már betelt
az idei kerecsenfészek-őrzési naptár. Most már csak a 2012-es költési
időszakra (március-június) vesznek fel előjegyzést.
Magyarországon jó dolog ragadozó madárnak lenni. Két holló nászrepülését
épp elcsípem, és ott van a Duna közepén a Helemba sziget, ami még
Esztergomhoz tartozik, néhány ideiglenes üdülőházzal, melyek
ideiglenességét az adja, hogy időnként elviszi őket a víz. A sziget
végén van gémtelep, kárókatonákkal, szürke gémmel, bakcsóval és
kócsagokkal, ott is ücsörögnek néha sasok, de arra a részre most nem
látunk rá. Rövid ideig látunk egy hím vándorsólymot, Mátyás rá is húzza
szépen a Swarowskit: a srác üldögél egy darabig egy sziklán, fehér
mellfoltját mutogatná a konkurens hímeknek, de azok nem mutatkoznak,
úgyhogy továbbáll.
Uniós sasok
Azért épp a sasokat szinkronizálják, mert egy uniós life-program
keretében már vizsgálták a számukat. Akkor nem lett volna elég
ragadozómadaras szakember, úgyhogy össze kellett rántani a kollektívát,
ez lett a program alapja. Viszont az összerántás olyan jól sikerült,
hogy európai szinten is kiemelkedő ragadozó madaras közösség alakult ki
Magyarországon. A levelezőlistán háromszázan szerepelnek, ebben vannak
solymászok, mármint akik sólyommal vadásznak, ornitológusok és lelkes
amatőrök. Évente két találkozót tartanak, egy szakmait és egy népszerűt.
Magyarországon minden ragadozó madárnak van egy fajvédelmi koordinátora,
ebben egyedülállók vagyunk Európában. Az adott személy teljesen
önkéntes alapon felelős a fajról fellelhető összes információért,
kialakítja az együttműködést a helyi emberekkel, az egyes észleléseket
térképre viszi, ezért nagyon jó adataink vannak a sasok magyarországi
terjedéséről is. A réti sasnál most tartunk ott, hogy Somogyból
kiindulva, ahol a 70-es években maradt még néhány pár, lassan kezdi
beteríteni az országot. Itt északon, a Duna mellett nagyon sokáig csak
az északról telelni érkező példányokat lehetett látni. Szépen nő a
populáció, mutatják is az irányt, ahová nemrég az egyesület kirakott egy
műfészket, amire hamarosan le is csapott egy szemfüles réti sas. Sasnak
lenni azért nem volt mindig móka és kacagás, mert Magyarországon csak
1968-ban tiltották be a DDT nevű borzalmas, soha le nem bomló
idegmérget, ami még sokéig mérgezte a populációt. A DDT ugyanis
bemosódott a vizekbe, a réti sas pedig szeret halászni.
Kisebb és nagyobb madarak a szopórolleren
Nem minden ragadozó populációja gyarapodik, a fajok közül jelenleg a
békászó sason és a héján kívül a füsti fecske került a szopórollerre.
Mátyás szerint nehéz megmondani, melyik miért pusztul, mert ezek mindig
több tényezős történetek. Szerepe van az erdőgazdálkodásnak, a változó
éghajlatnak, amit lehet, hogy az ember nem érzékel, de egy ökológiai
rendszer működésébe már beleszól. Van olyan kerecsenfészek, ami már
harminc éves, de a helyi madarász szerint soha nem volt még olyan, hogy
háromszáz méteren át kellett volna hozzá lábszárközépig érő vízben
gázolni. Vagy ott van Tóni bácsi, aki 1948-ban kezdte a gyűrűzést, ő sem
emlékszik a 2010-eshez foghatóan csapadékos évre. A héjának meg
keményen betett a nyugat-nílusi vírus, ami egy csomó solymászmadarat
levert.
Mátyás a magyar kerecsensólyom-program vezetőjeként munkaidőben vagy a
számítógépén lóg, vagy sziklákon és traverzeken: műfészket helyez ki,
fiókákat gyűrűz vagy műholdas jeladót erősít fiatal madarak hátára.
Aztán persze a számítógépen nézi, melyik madár merre jár. A XXI. századi
ornitológiában továbbra is fontos a gyűrűzés, de a GPS-es módszerhez
képest az már nekem elég kőkorszakinak tűnik. A GPS-jeladó, ami most
sajnos nincs Mátyásnál, napelemről kapja az áramot, és naponta hat jelet
küld a műholdnak, az ornitológus pedig háromnaponta kapja meg az
adatokat. 2007 óta létezik a technika a madarászatban, és olyanokra jó,
hogy például tudni lehet hogy az egyik magyar gólya, név szerint Apaj
épp most keresztezte az egyenlítőt Tanzániában, és ott kavar valahol a
Szerengeti mellett. Szudánban dekkolt négy hónapig, aztán január
másodikán kitalálta, hogy inkább tovább áll. Hogy Apaj fiú vagy lány,
sajnos nem tudjuk, mert a gólyáknál nincs alaki dimorfizmus, de ha Apaj
megjön Afrikából, remélhetőleg erre is fény derül. A másik magyar gólya
sajnos úgy néz ki, elpusztult, ifjabb Kempf mondja is napra készen, hogy
Csád térségében.
Magyar lovasok Kazahsztánban
2007. óta negyvenhat kerecsenre és néhány vándorsólyomra tettek jeladót,
amit hátizsák-szerűen rögzítenek az állat hátán. A nappal repülő
madaraknál értelemszerűen meg van oldva az áramellátás, ha viszont
elpusztulnak, és nem valami sűrű bozótban lelik haláluk, a jeladó tovább
dolgozik. Az egyik Kazahsztánban elhunyt magyar kerecsensólyom földi
maradványait egy év múlva találta meg egy magyar lovascsapat, akik az
őshazát keresték fel lóháton. Kapcsolatban voltak Mátyással, úgyhogy
milliméterre tudták a koordinátákat, meg is találták a magas fűben. Hej,
ha ezt Julianus barát megérhette volna! De jeladó jött már vissza
Mauritániából, ott a helyi madarászok segítettek.
A madárkövetés természetesen nem afféle öncélú perverzió, egészen
hihetetlen dolgok derülnek ki műholdas segítséggel. Állatvédelmi
szempontból fontos, hogy precízen rögzíthető a madarak mozgása, de olyan
fantasztikus dolgokra is derül fény, mint hogy például a magyar,
mármint nálunk fészkelő fiatal kerecsensólymok miként élik a világukat. A
gondtalan, nőtlen és hajadon sólymok olyan alaposan kitombolják
magukat, hogy kóborlásaik közben a Baltikumig és Spanyolországig is
eljutnak. Aztán persze megházasodnak, és utána csak a tévé előtt
punnyadnak egy sziklaormon sörrel a kezükben. Egyes vándorsólymok meg
azon buktak le, hogy tíz nap alatt simán lenyomtak 5500 kilométert. Bő
tíz Magyarország, keresztben, őrület! Műholddal derült ki, hogy volt
olyan kerecsen, aki Albániából kiindulva 1100 kilométert röpült
egyfolytában a Földközi-tenger felett Líbiáig, 24 óra alatt. Pusztai
vándornépnek tényleg fullos totemállat. Hogy miért mennek Líbiáig, a
rosseb tudja, hiszen ragadozási célra akár Szicília is tökéletesen
megfelel, nem beszélve arról, hogy egy csomó sólyom simán áttelel
nálunk.
Hol van ettől a Fradi-Újpest!
Végül is a ragadozó madarakat mindenki szereti, mondom, amivel nagy
sikert aratok a három sasszinkronizálónál. Hát igen, mindenki, kivéve a
galambászokat. A galambászok utálják őket, Mátyás írt is néhány
kommentet a galambászfórumba, amivel annyit ért el, hogy arrafelé a
kerecsensólymot ma már gúnyosan matyimadárként emlegetik, és személyes
találkozás esetére elég komoly fenyegetésekkel látták el. Az agresszív
galambászok, micsoda fordulat! Mátyás azt mondja, a legtöbb galamb
nyakát maga a galambász tekeri ki, amennyiben versenycélokra
alkalmatlannak találja, de egy-egy jobb galamb elvesztése annál jobban
fáj, főleg, ha a szeme előtt csap le egy kerecsensólyom a kedvenc
kengyelrepülőre. Azt hinném, hogy ez egy ilyen biznisz, ez benne van a
pakliban, Mátyás ráadásul nem tenyészti a sólymot, csak figyeli, meg
védi, de amikor egy galambász kivisz Barcelonába több milliós értékben
postagalambot, és azok 99%-a elpusztul, mert az Alpok egy galambnak
keményebb, mint Hannibálnak, a sólyomügyi illetékes lesz a felelős.
A galambászoknak számos módszerük van a ragadozó madarak irtására, a
solymászoknak meg van beépített galambászuk, így ismerik ezeket a
módszereket, de ezeket nem írhatom meg, hátha valaki még nem tudja. De a
galambász élete amúgy is merő egy rettegés. Van kollégám, akinek
galambász a szomszédja, de ő elsősorban a nyusztoktól-nyestektől tart.
Könnyen beférkőznek bárhová, aztán a dúcban jelentős vérengzést
rendeznek, a nyest-Murphy szellemében természetesen a legjobban
versenyző postagalambokat ölik meg, nagyrészt nem is a táplálkozás,
hanem a mulatság kedvéért. A nyesteket a galambászok tapasztalatai
szerint a zaj és a fény tartja távol, ezért számos galambdúc éjjelente
diszkóvá alakul. El tudom képzelni, hogy az ágynyugalom teljes hiányának
jegyében leélt galambélet végén szinte megváltás egy villámgyorsan
lecsapó kerecsensólyom. Winkler Róbert
