2011. április 2. - Puskát sokféle okból visz magával az ember az erdőbe. Az esetek többségében természetesen lövöldözés céljából, de egyebek mellett a szemetelők ijesztgetése, a vadorzók elrettentése és a fényképezőgép előtti pózolás is szerepet játszhat a mennydörgő bot cipelésében. Lőrincz Sándor gemenci fővadász az utóbbi miatt és a mi kedvünkért kocsikáztatta vegyes töltésű (golyós és sörétes) fegyverét – amelyet nem süthetett el, hiszen éppen tilalmas időszakban jártunk a csodálatos gazdagságú ártéri erdőben.
A Gemenc Zrt. területe egyébként nincs messze a fővárostól: az M6-oson kényelmes tempóban két óra alatt lefutható a táv, s keringeni sem nagyon kell, hiszen gondoskodó kezek külön lejárót terveztek és építettek az autópályáról az északi fogadóponthoz, Keselyűshöz, de a déli, pörbölyi kihajtótól is pillanatok alatt elérhető a fák közé kanyargó kisvasút végállomása. A keskeny nyomközű egész évben üzemel, azon utazni extraélményszámba megy. A vágányszalag teljes hossza harminc kilométer fölött jár, s mivel a szerelvény maximálisan tizenöt-tizenhét kilométert tesz meg óránként, csekély észmunkával kalkulálhatjuk a teljes utazási időt. Igaz, efféle pöfögény az ország egyéb tájain is zakatol, ám ez esetben a non plus ultra, Gemenc fő vonzereje a mindennapoktól eltérő embertelenség. Azaz ilyet máshol közforgalmú kisvasúton nem kapunk.
Sima bőrűekből ugyanis legföljebb annyit észlelünk, amennyi velünk zötykölődik a vagonokban vagy a mozdony vezérállásában, esetleg fát vág vagy ezt-azt hord a messze távolban. Nincsenek keresztezett települések, acélpályát ezer métereken át hűen kísérő aszfaltcsíkok, csodajárművek, azokat a flaszteren agresszívan kormányzó hölgy- és úrvezetők. Kis- és nagyvadból, énekes és egyéb vízimadárból, zöldülő-rügyező pagonyból, bokorból ellenben bőven részelhetünk. A szél nem benzinbűzt – vadvirágok illatát hozza a lehúzott ablakon át, s ha utunkat megszakítva ottfelejtetjük valahol személyünket, intim kettesben maradhatunk Gaiával. (Gyászlapra tartozik: tucatnyi hegyünket hálózta be anno keskeny nyomközű – ám a kevés ésszel megáldott elvtársak szinte mindet halálra ítélték, majd módszeresen elpusztították a hatvanas-hetvenes években. Utólag azt állítják, negyven esztendeje ép, egészséges ésszel hitték, örökkön-örökké három forint marad a benzin, s két tucat fillér a gázolaj literje. Pedig akkor még működött a Lipót – mégis szabadon császkáltak…)
Feledve a bút, térjünk vissza Lőrincz Sándor fővadászhoz, a „használhatatlan” puskához, az állatokhoz és a szekerezéshez – azaz szakszóval barkácsoláshoz. A négykerekű egyébként nemcsak embert fuvaroz, kukoricát is, amellyel az erdő népeit élelmezik a nehéz napokban. Az etetést hivatalosan szórásnak hívják, amelynek végeztével illik tisztes távolba lábalni és békében várni, hogy a kicsinyes kocák előmerészkedjenek a szálasból. Ha kész a találka, lehet őket bátran fotózni, gusztálgatni, fegyvertávcsövön át nézegetni.
A vadkosztoltatás a nyitott szívű városi embernek kimondottan szórakoztató tevékenység. Ha Gemencen járunk, próbáljunk fölkéredzkedni egy menázsis kordéra. Nem lesz ingyen, de az élmény bőven megéri a kiadást. Ha pedig végeztünk, beszélgessünk a hajtóval: a csevej a vendégre épp úgy ráfér, mint a helyiekre.
Lázin Miklós András
