2011. november 28. - Minden jóérzésű ember megbotránkozik, amikor a
televízió képernyőjén sorba fektetett madarak tetemeit látja. Egyre gyakrabban szerepel a bűnügyi tudósításokban, hogy a magyar vámosok csempészeket – általában olasz állampolgárokat – kapnak el. A gépkocsijukban álcázva sok száz, söréttel kilőtt rigó, cinege, fülemüle és még számos más védett madárfaj egyedeit találják lefagyasztva. Az elkapott csempészek a magyar törvények szerint, Magyarországon felelnek a bíróság előtt természetkárosító cselekedeteikért. Az esetek évről évre, egyre gyorsabban ismétlődnek. Különösen ősszel, a vadászati szezon kezdetén.
Az a tény, hogy a lebukott csempészek tőlünk keletre lévő balkáni országokból hozzák a kilőtt madarakat, nem lehet vigasztaló számunkra, hiszen ezek a fajok többnyire nálunk is őshonosak. A madarak pedig köztudomásúan nem ismerik az országhatárokat. Szóval ezeket a madarakat az etikailag indokolt globális környezetvédő tudatunktól függetlenül is tekinthetjük sajátjainknak. Legfontosabb nemzeti természeti értékeink egyikének.
A lebukott olasz csempész pénzbüntetést kap, ritkábban börtönt. Mégis minden évben jönnek az újak, sőt akár a régiek is.
Vajon miért van ez? Miért éri meg a pénzbüntetés vagy a börtön kockázata az újabb akciót? A válasz egyszerű: pénzért, nagyon sok pénzért!
A múlt század 60-as éveiben tett legelső olaszországi utazásom alkalmával meglátogattam rokonomat az Olasz Riviérán, Ronchiban, a márványhegyek lábánál. Rokonom nyaralója a tengerparti homok és a hegyek között elterülő, két-három kilométer széles és enyhén emelkedő területen volt, amelyet sűrű píneaerdő borított. A parcellázást ezen a területen – a homokon kialakított bagnokkal, strandokkal együtt – még az 1920-as években végezték. Csak annyi erdőt hagytak kivágni, hogy a jó nagy, legalább kétezer négyzetméteres telkeken felépülhessen a ház és a házhoz vezető, szabályos négyzetrácsot alkotó, keskeny úthálózat. Az úton csak egy autó fér el. Kétszáz méterenként kiszélesítették az utcát, hogy ott elkerülhessék egymást az autók. Ha két kocsi itt szembetalálkozik, az egyiknek tolatnia kell.
Szóval az erdő egészséges és sűrű volt. Már két-három napja voltam ott, amikor feltűnt valami. Azt éreztem, hogy valami hiányzik ebből a gyönyörű erdőből. Aztán rájöttem, hogy a csend tűnt fel. Nem volt csicsergés, nem voltak madarak. Kérdésemre rokonom megmutatta a madárhiány okát. A szomszéd kertjét is sűrűn borították a 15-20 méter magas tűlevelűek. Az egyik fa koronájában vadászlest alakítottak ki. A szomszéd kötélhágcsón mászott fel a lesbe puskájával, és az első arra repülő madarat lepuffantotta. Erre már akkor is ritkán volt lehetősége, mert kollégáival együtt az énekesek zömét akkorra már megették. A szomszéd gyakran két napot is fent töltött a lesen, az enni- és innivalót kötélre kötött kosárban húzta fel magának.
Rokonom elmesélte, hogy az olasz férfiak afrodiziákumnak tekintik az énekes madarak húsát. Afrodiziákumnak! Meg vannak győződve arról, hogy annak fogyasztása keményebb férfivá varázsolja őket. A mítosz az ókorból öröklődött máig. Az olasz férfiak milliói minden pénzt – a szó szoros értelmében minden pénzt, esetleg több száz eurót is – megadnak egy adag rigópástétomért vagy fülemülepecsenyéért a trattoriákban.
A legutóbbi televíziós beszámoló után egyik mesterszakácsunk mint kulináris raritást jellemezte az énekes madarakból Olaszországban készült fogásokat. Az afrodiziákum szót ezzel a természetpusztítással kapcsolatban itthon a médiában még nem hallottam. Itt az ideje, hogy tudatosítsuk magunkban és tudassuk a nagyvilággal, Európával is, hogy olasz barátaink ókori tudatlanságukban áldozzák fel védett madarainkat macsóságuk barbár oltárán. Nevessünk rajtuk egy jót, és nevetessük meg a világot is! Csak a felvilágosítás és a nevetés ereje állíthatja meg ezt a macsó barbárságot. Az évezredes tapasztalatok szerint a nevetés, a kinevetés a legerősebb motiváló erő társadalmi célok eléréséhez.
Dr. Fejér László ny. egyetemi tanár
