2012. augusztus 25. - Avagy miért akarták megfogni a Börzsönyben a barna medvét?
Sokan hallhattak róla. Néhány hónappal ezelőtt, talán, hangsúlyozottan
talán, hiszen senki se látta - egy medve fordult meg a Börzsönyben. A
medve, valaha volt őshonos ragadozónk, természetes terjeszkedést
követően jelent meg előbb északi határunk felvidéki, majd hazai oldalán.
A társadalmi reakció, ami ellen senki sem tiltakozott, nagyon érdekes
és tanulságos volt: ne legyen ott! Csináljon már valaki valamit, nehogy
még egy medve is ott kószáljon. El is indult a veresegyházi medvebefogó
csapat, és megpróbált nyomára jutni az állatnak. A kimondott,
kihirdetett cél az volt, hogy befogják, és a medvementő-helyre
szállítsák az állatot. Hál istennek nem sikerült.
Kicsit kevesebben, de hallhattak róla és emlékezhetnek rá, hogy néhány
évvel ezelőtt a Bükkben egy farkas jelent meg úgy, hogy meglátogatott
falvakat, és bizony néhány kecskét és talán birkát is rabolt magának. A
farkas, szintén őshonos ragadozónk, több-kevesebb rendszerességgel
Aggtelek környékén mindig is előfordult, hazánkban jogszabályi védelmet
is élvez. A falvakat látogató farkas hamar bekerült a bulvárlapok
hasábjaira, és az akkor a természetvédelem területén illetékes
minisztérium hamar ki is adta a befogási engedélyt. És senki nem
tiltakozott. A befogás szerencsére akkor sem sikerült.
Az utóbbi évben egyre többször hallhatjuk, láthatjuk, hogy a vaddisznók
új élettereket foglalnak maguknak az ember közvetlen közelében.
Feltúrnak magánkerteket, károkat okoznak autókban amikor „elüttetik
magukat", megjelennek a köztársasági elnök rezidenciáján, a Mammut
parkolójában, vagy éppen a balatoni strandokon. Mi történik ilyenkor?
Azonnal felvetődik, hogy „ezek a vadászok" miért nem tesznek már
valamit? Miért nem lövik le, miért nem fogják be? Miért nem csinálják
már a dolgukat? Sőt, itt már tovább is mennek, természetesen, ami vélt
vagy valós kárt okoznak ezek az állatok, azt fizessék ki „a vadászok".
Hiszen mindez miattuk van. És senki nem tiltakozik, nem szól, tehát ez
mindenki szerint így normális, így helyén való. Biztosan így van ez?
Nézzünk még két példát. Néhány évvel ezelőtt tavasszal fordult elő
először, hogy harkályok budai házak falainak hőszigetelését tették
tönkre. Azon doboltak, hogy fajtársaikat figyelmeztessék jelenlétükre,
vagy a hungarocell szigetelés alatt keresték a táplálékot. Végül is
mindegy, a kár bekövetkezett. Senkinek sem jutott észébe a konfliktust
okozó faj lelövése, befogása, elszállítása. Esze ágában se volt senkinek
kártérítést fizetni, a hazai hivatalos és nem hivatalos
természetvédelem is közölte, hogy ilyenkor mindenkinek viselnie kell a
maga kárát és megoldani a problémáit. Ehhez egy honlapon segítséget is
nyújtottak, nyújtanak, ahol elviselhető és kevésbé elviselhető
megoldásokat javasolnak a károsult tulajdonosoknak. El tudja valaki
képzelni, hogy mi történt volna azzal, aki a harkályok lelövését,
befogását javasolta volna? Országos közfelháborodás, esetleges vadászati
kötődés esetén „gonosz vadászozás", ahogy erre 2011 tél végén, tavaszán
példa is volt. Akkor a vadászati érdekképviseletek azt vetették fel,
hogy egyes madárfajokból mintha már túl sok lenne, alkalmanként még akár
károkat is okoznak, el lehetne gondolkodni a védettségi helyzet
megváltoztatásán. Óriási felzúdulás lett belőle. Védett állatokat
akarnak lelőni a vadászok! Az, hogy erről szó sem volt, senkit nem
érdekelt.
Érzik a különbségeket? Mindegyik példa esetében őshonos, többszörösen
védett vagy bizonyos védettséget élvező (a vadászható fajok is számos
módon védettek) fajokról van szó, amik a kisebb-nagyobb konfliktust
okoznak. A válaszreakció azonban gyökeresen eltérő. Nézzük meg, hogy
milyen tendenciákat lehet ezekben és sok más, hasonló történetben
fellelni!
Ha a konfliktust vadászok/vadgazdálkodók vetik fel, akkor ellenük
azonnal a média teljes felületét igénybe vevő, „egész pályás letámadás"
indul - különösen, ha „kis kedvenceinkről", a madarakról van szó. Mit
képzelnek „ezek", mire fel akarnak mindent lelődözni, ahelyett, hogy
elfogadnák a természetes folyamatokat?
Ha a konfliktusban vadászható faj bárkinek, bárhol kárt okoz, akkor a
helyzet ugyan kevésbé vehemensen, de nagyon hasonlóan alakul, csak egy
kis csavar van dologban. Mit képzelnek „ezek", ha már elszaporítják,
akkor miért nem lövik már le a károkozókat? Kicsit másként, de nem
kevesebb ellentmondással: csak azért szaporítják el a vadfajokat, hogy
legyen mit lelőni.
Ha a konfliktust védett emlős faj okozza, akkor bizony mind a hivatalos,
mind a nem hivatalos természetvédelem, hamar „megadja" magát. Hiszen
mégiscsak más, ha a háziállatot a farkas viszi el és nem a parlagi vagy
réti sas... Ugye mennyire más?
Azaz a reakció egyrészt attól függ, hogy a konfliktust milyen
rendszertani csoportba tartozó faj okozza, és másrészt attól is, hogy az
érintett társadalmi réteg mennyire számít fontosnak. A madár mindig
fontosabb, mint az emlős, a védett faj mindig fontosabb, mint a
vadászható, a vadászok mindig gonoszak, akkor is, amikor puskát
emelnének valamire, de akkor is, amikor nem. Nézzünk erre is két példát!
Többnyire európai uniós pályázati pénzekből újulnak meg alföldi
mezőgazdasági területeinken a belvíz elvezető-öntöző csatornák. Napjaink
technológiájának megfelelően a csatornákat fóliával bélelik ki. A
nedves fólián számos emlősfaj csúszik meg, és miután képtelen kimászni,
belefullad a csatorna alján lévő vízbe. Őzek, nyulak, rókák, macskák
pusztulnak el. Mégsem tiltakozik szinte senki. (Pedig volt róla híradás a
médiában.) Miért is? Hát igen: emlős fajok pusztulnak el (nem érdekes,
mert nem madár), többnyire nem védett fajok pusztulnak el (nem érdekes,
mert nem védett), a kárt, ha van, a vadásztársaságok viselik (nem
érdekes, mert a vadásznak van kára). Ugye milyen érdekes? Ha véletlen
ölyvek, sólymok vagy sasok pusztulnának el ilyen számban, akkor is így
hallgatna mindenki?
Kétségtelen, a madarak sincsenek mindig biztonságban. Korábban
Kecskeméten, az idén Pécsett szüntettek meg - értsd: pusztítottak el
városi vetésivarjú-fészkeket. Vajon ki fizetett természetvédelmi
bírságot? Vajon mi történt volna, ha egy kukoricát termesztő gazda a
kukoricása melletti varjúfészek-telepet számolta volna fel? Vagy ha egy
vadásztársaság a fácánosa mellett lévő ragadozómadár-fészkeket számolta
volna fel hasonló módon? Hát igen, a városi, természetvédelmi célokra is
gyakran adakozó állampolgár bizony fontosabb, mint a természetvédelmi
célok. Mert hát mindig vannak fontosabb, magasztosabb elvek.
Hasonló furcsaságot figyelhetünk meg az egyik legértékesebb madarunk, a
túzok védelme esetében. A túzokos fészkelőhelyeken a természetvédelem
nagyon erősen korlátozza a vadászati tevékenységeket, sokszor mérhető
bevételkiesést okozva azzal a vadásztársaságoknak. Mindannyian
gondolhatjuk, hogy jól van ez így. Egy veszélyben lévő faj védelme
minden lehetséges beavatkozást megérdemel. Ugyanakkor sokszor
ugyanazokon a területeken, ahol a vadászati tevékenységeket erősen
korlátozzák, bizony semmilyen korlátozást nem szenvednek el a
földművelők (vagy ha igen, akkor pályázati úton fizetséget kapnak
ezért), a tereplovasok, biciklizők és még nem tudom, hogy kik. Azaz csak
a vadászok. Biztos, hogy csak magában a vadászok korlátozásával
eredményt érhetünk el? Vagy esetleg arról van szó, hogy a vadászok egy
gyanús kisebbség (nagyjából 55 000 fő, aki állatokat lődöz), és az ő
korlátozásuk a többségnek jól eladható? A valós ökológiai hatás a
propagandánál kevésbé érdekes?
Nagyon fontos lenne, hogy védett és vadászható természeti értékeink
védelme ne szüljön újabb konfliktusokat, ellenérzéseket, ne szabadítson
el fölösleges, senkinek sem használó indulatokat. Ehhez azonban az kell,
hogy mindig azonos elvek és jól alátámasztható tények alapján, mindig
mindenkire vonatkozó döntések szülessenek. Ne legyenek fontosabbak a
madarak, mint az emlősök, a védett fajok, mint a vadászhatók, a nem
vadászó emberek, mint a vadászok. Csak az egyes fajok állományainak
nagysága, minősége, azok tényleges veszélyeztetettsége határozza meg
döntéseinket! A védett természeti értékek védelme érdekében szükséges
korlátozások egyértelműek, jól indokolhatók és mindenkire vonatkozók
legyenek! Ne legyen elvtelen megkülönböztetés sem az állatvilágban, sem a
természeti erőforrásokat kezelő, azokkal gazdálkodók között sem! Mert
hát az egyenlő mérték az érték. Még ebben az esetben is.
Vadászható és védett fajaink egyaránt a magyar állam tulajdonában
vannak. Néhány kivételtől eltekintve (muflon, fácán) őshonosak, részei
biológiai értékeinknek, a Kárpát-medence méltán híres biológiai
változatosságának. Megérdemelnék, hogy állományaikkal ne hitek-tévhitek
társadalmi elfogadottság-érdekérvényesítő képességek
figyelembevételével, hanem csak szakmai alapokon, közös, egységes
elveket és biológiai tényeket figyelembe véve gazdálkodjunk.
Dr. Heltai Miklós egyetemi docens, SZIE Vadvilág Megőrzési Intézet
