2012. szeptember 09. - Amióta Szent Imre herceg és Zrínyi Miklós halálával kapcsolatban hírbe hozták őket, rossz a vaddisznók „píárja”.
Csak a baj van velük, tartjuk. Magyarázhatják az értők, hogy mese volt
az egész, a vaddisznó emberkerülő, ha nem szorítják sarokba, nem sebzik
meg, kerüli a találkozást, pláne nem támad. Ennek ellenére volt némi
riadalom az alsóörsi strandon, ahol a nádasnál egy kisfiú fürdőző
vaddisznót vett észre.
Rögtön rendőröket hívtak, ők kiürítették a
strandot, a mólót. Még a vitorlásokat is elűzték, eltévedt golyó nyolc
kilométeren belül sérülést okozhat. Végül vadászok lőtték a mázsás
vadat. A szemtanúk két táborra szakadtak: „köszönjük”, tapsikolt az
egyik oldal – „zöld ruhás gyilkosok”, honorálta a kilövést a másik.
Június végén ez vezető hír volt a híradókban. Jövőre vagy azután az
lesz? Aligha.
– Itt élt a nagyapám, az apám is, aki vadász volt.
Jómagam is negyven éve vadászom – kezdi Máhl Ferenc, az Újkúti
Vadásztársaság elnöke. – Ahhoz, hogy vaddisznót lássak, még 10-15 éve is
a Bakonyba kellett mennem. Ma már felesleges. Itt, Balatonalmádiban
vagy majd’ az egész északi parton látni őket, ott is, ahol azelőtt talán
sosem. Nádasba költöztek, a zártkerteket dézsmálgatják, néha még
beljebb merészkednek. Az emberek perrel fenyegetnek, tőlünk követelik,
csináljunk valamit! De tessék mondani: mi a dolgunk, mit tehetnénk
pontosan?
Ne tévedjünk nagyot, a vaddisznódúlás nem balatoni, ez
országos jelenség. Hallottam budaörsi telektulajdonost panaszkodni, azt
játsszák: amit este elvet, reggelre kitúrja a disznó. Megváltoztak a
vadak szokásai. Régen a legkisebb neszre embert gyanítva, veszélyt
sejtve elinaltak. Ma? Okosodott az állat. Nem zavarja zaj, hangos zene,
még az ember közelsége se.
A vaddisznó intelligens, minden
körülményhez alkalmazkodik. Mindent eszik, a kisebb vadat se kíméli. Míg
apróvadat már alig találni, a vaddisznó öl, túlél és roppant szapora.
Évről
évre szorgosan lövik őket. Feljegyezték, 1938-ban 1300-at lőhettek le
Magyarországon, tavaly már 125 ezer fölött. Gondolják, ritkult az
állomány? Ugyan! Mintha törvényt bújnának, mintha onnan okosodnának,
tudják, belterületen vagy zártkertben, legyen ott akár több vadász is,
baj őket nem érheti. Ott ők nem vadászhatók. Ezzel „élnek vissza”,
pimaszul, csapatostól ott lófrálnak, eszegetnek. Mi mást csinálnának?!
Tett
ezért az ember eleget. Erdőkből hasított ki területet, s lett belőle
termőföld, zártkert, gyümölcsös, szőlő. A vaddisznónak pedig valahol
élnie muszáj! Az erdők, hiába tiltakoztak a szakértők, a kertekkel
egybeértek. A vaddisznó csak átballagott vagy jött beljebb, a
merészebbje egészen a városokba jutott.
Itt, Balatonalmádiban is
sétálgatott már néhány, tudom meg Némethné Kovács Júliától, az
önkormányzat környezetvédelmi szakreferensétől. Valaki a házak közötti
üres telekre kukoricát vetett. Arra jártak rá a szemfüles, éhes
vaddisznók, a későn fekvő emberek velük az utcán találkozhattak. Azóta,
mondja Némethné, megoldódott ez a gond, belterületen vaddisznó már nem
jár, legfeljebb „csak” a zártkertekben.
Némethné egyébként nem
örül a vaddisznós cikkeknek, mert rossz színben tüntethetik fel a
települést. Pedig úgy kerültek az ügybe, mint Pilátus a credóba. Ha egy
kerttulajdonost kár ért, mi mást tehetett volna, hozzájuk fordult. És
sorra érkeztek is a panaszosok. Fényképeken mutogatták, milyen dúlást
rendeztek a vadak a kertekben: érést meg se várva, gyümölcsfát rágtak
meg, szőlőt pusztítottak el. Egy testületi ülésen napirend előtt Szabó
Zoltán képviselő interpellált is, valamit tenni kell, állampolgári
sérelem jogorvoslat nélkül nem maradhat. A városi hivatal azonnal
kiderítette, a vaddisznókár nem az ő „asztaluk”, nem hozzájuk tartozik, a
panaszosokat a vadásztársaságokhoz irányították. Ma már a károsultak
Máhlékat keresik.
– Naponta telefonon és személyesen keresnek.
Többet kell foglalkoznom a bejelentéseikkel, mint a kft.-mmel, pedig az
is elég munkát ad – mondja a vadásztársaság elnöke, aki néha már bánja,
hogy puskát vett a kezébe és a vadászok közé állt.
Azért, hogy képben
legyünk, autóba ültet, megmutatni, elmagyarázni, hogy mi is a baj. A
parti nádasban a téli vágást rég betiltották, burjánzik, s ennél
ideálisabb élőhely szinte nem is létezhet vaddisznóknak. Majd a
veszprémi út felé kanyarodunk. Pár perc, és már a zártkerteknél járunk,
ahol Máhl értékes házakat mutat.
– Velük nem sikerült
megegyeznünk! Perrel fenyeget a tulajdonos, mert az automata
locsolóberendezését állítólag vaddisznók rongálták meg – mutat az
egyikre. Mi lesz a perből? Ki tudja? Máhlék itt talán nem állnak
rosszul, elég bizonyítaniuk, hogy a tulajdonos nem tett meg mindent a
kár elkerülése érdekében. Kerítést nem állított, persze, hogy bejár a
vaddisznó, neki a kert olyan, mint turistának a svédasztal. Kicsit odébb
kerítésféle is látszik: vékony drótháló, de mázsányi állatnak az sem
akadály. Felemeli, belöki, bemegy, eszik. Amott villanypásztort ajánlott
az elnök, de azt drágállotta a tulajdonos. Azért Máhl megsúgja, a
villanypásztor se csodaszer, az sem jön be mindig. Az egyik tulajdonos
rá hallgatva felszerelte, működött is, csak a „lelkét”, a vezérlőt
lopták ki, a kár százezer forint. De látunk még több megvett, majd
magára hagyott gyümölcsöst, szőlőt is. Néhány lépésre él, persze, hogy
nem keresgél a disznó a már-már teljesen kiszáradt erdőben – jön és
eszik. De van más is!
– Minden panaszt kivizsgálunk. A minap itt
üvöltözik velem a tulajdonos, építsek ide vadlest, ha jönnek a disznók,
ne kíméljem, lőjem le őket! Mondom neki: uram, zártkertben nem
lövöldözhetünk, tiltja a törvény. Őt az nem érdekli, ha nem lövünk,
feljelent. Akkor jött a szomszédja, szilvát szórt ki a disznóknak, és
már messziről kiabált, ha ő itt még egy vadászt meglát, ráküldi a
rendőröket. Érti ezt? Most legyen okos! Ha kilőni itt tilos, hogy űzzem
el őket?
Vadháló kellene, mondom, de legyint, ennyi háló a világon
sincs. Az egyenként befogással is próbálkoznak Békási Gáborék.
Belterületen még csak működik, Tihanyban, Szigligeten úgy negyven
állatot megfogtak, de nem egyszerű és nagyon drága módszer ez. Állandó,
szakképzett csapat kell, az állat is tiltakozik, majd hónapig karanténba
kell zárni, megfigyelni, és csak úgy elengedni az erdőben, és
biztosíték sincs rá, hogy később nem tér vissza. Napi kapcsolatban
állnak a megyei kormányhivatal földművelésügyi igazgatóságával, erre a
vadászati évre csak az északi parton 1326 vaddisznó kilövését írták elő.
Eddig 702-t lőttek le, pedig az igazi vaddisznó-vadászati szezon csak
novemberben kezdődik. Hány vaddisznó élhet erre? – kérdem. Az elnök
széttárja a karját, erre biztosan senki nem tud válaszolni.
Így járkálunk, beszélgetünk, látjuk, az egyik vaddisznócsapás a főúton vezet keresztül. Nem veszélyes ez? – érdeklődöm.
–
De, nagyon. A tagdíjakból 700 ezer forintot erre költöttünk, 25 táblát
kitettünk az útra, hogy a vadveszélyre felhívjuk a figyelmet. A múltkor
alumíniumtáblákat raktunk ki. Hiba volt, azokat ellopták, ezek talán
megmaradnak. Higgye el, erőn felül is próbálkozunk, de más 20-25 évnyi
vadgazdálkodási hibáját nem lehet máról holnapra kijavítani. Ehhez mi
kevesek vagyunk. Együtt, közösen kell valamiféle megoldást találni.
Önöket se irigylem, mondom. Én se, feleli, majd elmosolyodik:
–
Egy róka hetekig lopkodott egy üdülőben. Cipő, papucs volt a gyengéje,
azt vitte. Csapdát tettünk ki. A húsra rá se hederített. Papucsot
raktunk bele, és az megfogta. Látja, van megoldás, csak keresni kell.
Guba Zoltán
