2013. január 5. - Interjú dr. Szabó Judittal
Dr. Szabó Judit – ornitológus, kutató; Születési év: 1975.
Végzettségek:
1999. JATE (jelenleg SZTE) – ökológus, Szeged
2005. Texas Tech University – PhD, ökotoxikológus, Texas, USA
Munkahelyek:
2006. University of Wollongong, Ausztrália
2007-2009. University of Queensland, Ausztrália
2010-2012. Charles Darwin University, Ausztrália
Miért lettél ornitológus? Honnan ered a „madárszerelem”?
Azt
hiszem ez egy „genetikai rendellenesség”, így születtem, és hogy nem
gyógyultam ki belőle, anyukám végtelen türelmének köszönhető. Eltűrte a
kora gyerekkoromtól hazahurcolt fiókákat, beteg állatokat, tolerálta a
tenyésztési programokat (gőték, hörcsögök, papagájok) és fürdőszobai
csontváztisztító akciókat. Végül hagyta érvényesülni a „zugunruhe”-t,
amit vonulási nyughatatlanságnak lehetne magyarra fordítani. Sokat
köszönhetek mentoraimnak: Kalocsa Bélának az első madarász szakköröket,
Mezeiné Kopasz Mária gimnáziumi biológia tanáromnak a folyamatos
támogatást. Később pedig doktori szakvezetőm Mike Hooper, és volt
főnököm, Professor Hugh Possingham segítették előbbre jutásomat.
Milyen lényeges állomásokat emelnél ki pályafutásodból?
- Még az egyetem előtt, 1993-ban volt szerencsém részt venni egy három hónapos természetvédelmi expedíción, Mauritiuson.
-
Szegedi tanulmányaim alatt, 1996-ban a szakdolgozatomhoz szükséges,
fekete gólyákkal kapcsolatos terepmunkát folytattam Spanyolországban az
Erasmus ösztöndíj támogatásával.
- 1996-tól kezdve minden évben
rendszeresen jártam Izraelbe madarakat gyűrűzni. Itt találkoztam későbbi
szakdolgozat vezetőmmel, aki fél óra beszélgetés után fölajánlott egy
doktori ösztöndíjat az Amerikai Egyesült Államokban. Leendő főnököm
ökotoxikológus volt, aki többek között azt vizsgálta, hogy miként hatnak
a mezőgazdasági vegyszerek a madarakra a világ különböző részein. Ebben
a témakörben ajánlott fel nekem egy kutatási témát, így a doktorimat
ökotoxikológiából írtam, ami azért volt érdekes, mert egyetemi éveim
alatt a biokémia sohasem tartozott az erősségeim közé.
Miért éppen Ausztrália?
Teljesen
véletlenül történt. Számomra Ausztrália egy unalmas helynek tűnt
kengurukkal, koalákkal és sivataggal. Mivel ez engem nem érdekelt, soha
nem akartam ide jönni. Amikor 2000-ben Amerikába érkeztem úgy volt, hogy
a banánültetvényeken használt vegyszerek vándorló madarakra gyakorolt
hatását fogom tanulmányozni Costa Ricában, ami aztán finanszírozási
akadályok miatt nem valósult meg. Helyette Ausztráliában nyílt
lehetőségem folytatni tanulmányaimat, ahová először 2001-ben utaztam és
azonnal bele is szerettem, majd „tizenpár” évre itt ragadtam.
Milyen kutatási területeken dolgoztál Ausztráliában?
Doktori
kutatásomat a Wollongong-i Egyetemen folytattam. A sáskajárás idején, a
rovarok ellen bevetett háromféle vegyszer madarakra kifejtett hatását
vizsgáltam. A rovarírtószerek közvetlen hátasa mellett igyekeztem
felderíteni a madár-sáska interakció ökológiáját is (1.kép).
Az
ausztrál madarak nem tavasszal költenek, hanem bármikor, amikor azt a
környezeti viszonyok lehetővé teszik, azaz ha a megfelelő táplálék-és
ivóvízforrás rendelkezésre áll. Ezért a vegyszerek nemcsak az
elfogyasztott rovarokon keresztül mérgezik a madarakat, hanem a táplálék
hirtelen eltűnése is hatással lehet a már költő állományra. Több ezer
kilométerre a parttól, Queensland és Új-Dél-Wales államok belső részén 3
évet dolgoztam terepen. Szerencsés módon nem kellett visszamennem
Amerikába, hanem innen Ausztráliából védhettem meg a diplomámat
2005-ben.
Ezt követően 2006-ban, a doktori témám folytatásaként
ajánlatot kaptam a Wollongong-i Egyetemtől. 3 millió km2 és több száz
madárfaj helyett csak egyetlen fajra kellett koncentrálnom egy
viszonylag kicsi nemzeti parkban. A sztyeppefutó (Pedionomus torquatus)
(2. kép), az egyik legkevésbé ismert madár Ausztráliában. Hasonlít a mi
fürjünkre, de valójában ő egy partimadár. Különleges életmódú, éjszaka
aktív faj. Miután a díszesebb tojó lerakta a tojásokat, a jóval kisebb,
egyszerűbb színezetű hím költi ki és neveli fel a fiókákat. Mivel
nehezen tűri a birkalegeltetéssel járó változásokat, állományuk mára pár
ezer példányra csökkent. Az kutattam, hogy milyen hatással van egy
bizonyos új rovarírtószer erre a rejtőzködő életmódú, ritka madárra. Az
én feladatom volt kideríteni, hogy a fipronil nevű új vegyszer vajon
kevésbé káros-e, mint az addig alkalmazott szerves foszfát a
fenitrothion, ami hasonlóan hat, mint az ideggáz és a legtöbb országban
már be van tiltva. A fipronilt 2000-ben vezették be Ausztráliban és
teljesen más a hatásmechanizmusa, nem azonnal írtja ki a rovarokat,
hanem lassan. Hatása elnyújtott és elraktározódik az állatok
zsírszövetében. Gyakorlatilag majdnem ugyanolyan rossz, mint amilyen a
DDT volt.
Biológiai védekezésként egy rovarokon élősködő
gombát alkalmaznak. Talán ez tűnik a legjobb megoldásnak, de csak
bizonyos környezeti feltételek mellett alkalmazható (hőmérséklet és
páratartalom) és csak azelőtt, hogy a sáskák röpképesek lennének.
A
kutatás során a legnehezebb feladat a madarak megtálalása volt. Egy
kisméretű barna madarat keresni éjszaka, zseblámpával a pusztában,
fűcsomók között, embert próbáló mutatvány. Egy év alatt összesen harminc
példányt találtam. A madaraktól vért vettem és jeladóval láttam el
valamennyit. A nyomon követés azonban sajnos nem sikerült. Amelyiket
egyszer megjelöltem, azt soha többet nem találtam meg: elpusztultak,
elhagyták a területet, vagy csak jól elbújtak, úgyhogy a kutatást egy év
után feladtuk.
Következő munkám Queenslandben az előző projekt
sikertelenségéből indult ki, mely megmutatta, hogy mennyire nehéz
megbizonyosodni valaminek a hatásáról, ha az adatgyűjtés nagyon nehéz és
költséges. Azt vizsgáltuk mennyi pénzt, energiát kell befektetnünk
abba, hogy a kapott adatok, eredmények megbízhatóak legyenek (optimális
monitoring).
Született egy könyv Ausztrália Vörös listás madárfajairól. Kérlek, mutasd be legutóbbi munkádat!
Az
elmúlt három évben a Charles Darwin Egyetemen természetvédelmi státusz
alapján osztályoztuk az összes ausztrál madárfajt és alfajt. – Míg
Európában az alfajok többnyire egymásba mosódnak, itt Ausztráliában
részletes genetikai vizsgálat után sok alfajról derül ki, hogy valójában
önálló fajba tartoznak. Az alfajok ezért ugyanabban a védelemben
részesülnek, mint a fajok. – Összeírtuk a kihalással fenyegetett Vörös
listás fajokat. Ebből született a könyv, ami 700 fajt és több mint 2200
alfajt foglal magába.
Az első év adatgyűjtéssel telt.
Workshopokat szerveztünk minden nagyobb városba, ahova meghívtunk 10-15
szakértőt: egyetemi kutatókat, állami, illetve civil szervezetek
dolgozóit és hozzáértő amatőröket. A szakértők elmondták, hogy
véleményük szerint hány egyede él a madárfajoknak/alfajoknak az adott
államban, valamint hogyan változott az állományuk az elmúlt 10 évben.
A
kérdéses madarakat jól ismerő helyi szakemberektől nem csak az
állományviszonyokról tájékozódtunk, hanem arról is, hogy mennyit
költöttek bizonyos fajokra és alfajokra a különböző akciók keretén
belül. Megtudtuk, hogy milyen javaslatokat tettek tíz évvel ezelőtt az
adott állomány megmentése érdekében, ezekből mi valósult meg, és mit
javasolnak most a következő tíz évre. Az egyes workshopok révén szerzett
információk alapján, 2010-es természetvédelmi státusszal, felállítottuk
a veszélyeztetett madarak országos listáját.
Az összegyűjtött
adatokból a következő évben megírtuk a könyvet, mely minden fajt és
alfajt 2-3 oldal terjedelemben mutat be, magába foglalja a populációk
nagyságát és változásait, az ökológiájukat, élőhelyüket és az őket
fenyegető veszélyeket. Mindehhez tíz év szakirodalmát néztük át és
foglaltuk össze. A könyvben minden madárfajnál javaslatokat tettünk a
megmentésük érdekében elvégzendő feladatokra.
A Természetvédelmi
Világszövetség (International Union for Conservation of Nature and
Natural Resources, IUCN) a természeti értékek megőrzésére létrehozott
nemzetközi szervezet által meghatározott természetvédelmi státuszok:
• Kihalt
• Vadon kihalt
• Fenyegetett
- Súlyosan veszélyeztetett
- Veszélyeztetett
- Sebezhető
• Mérsékelten fenyegetett
• Nem fenyegetett
Az utolsó évben feldolgoztam az összegyűjtött adatokat és cikkeket írtam.
A Vörös listás fajok áttekintésekor kiderült, hogy Ausztrália az elmúlt 10 év alatt 6 fajt és alfajt veszített el végleg. .
Ezt
kibővítve készítettem egy 500 évre visszatekintő, egész világot
felölelő kihalási-helyzetképet, mely magába foglalja földrajzi helyeket,
a kihalások okait, és azok időbeni változásait.
Mi okozza a kihalásokat?
Amikor
pár száz éve az ember hajóval meghódította a világot és eljutott
távoli, addig lakatlan szigetekre, a kihalásokat leginkább a direkt
vadászat – mint például a dodó (Raphus cucullatus) esetében – illetve az
ember által behurcolt patkányok, macskák kártétele okozta. Emellett az
ember módszeresen pusztította az élőhelyeket is, hogy helyet teremtsen a
mezőgazdaságnak vagy a városoknak. A csendes-óceáni és indiai-óceáni
szigeteken kihaltak a nagy léptékű változásokra érzékeny madárfajok.
A
fajok kihalása ma már nem a szigeteken, hanem inkább a kontinenseken
zajlik. Jelenleg olyan madárfajokat veszítünk el, amelyek hosszú
évezredek óta az ember közelében élnek. A fő ok, az élőhely eltűnése. A
legveszélyeztetettebb országok jelenleg: Fülöp-szigetek, Kolumbia,
Brazília, közép-afrikai országok és Ausztrália. Ázsiára eddig nem volt
jellemző a sorozatos madárfaj pusztulás, de mára Kína vezetésével sajnos
ott is beindult a folyamat.
Ausztráliában a kihalásokat minden
esetben olyan emberi tevékenység okozza, melyen az emberek nem akarnak
változtatni. Például ahol én is élek, Ausztrália északi területén
(Northern Territory) nagyon nagy probléma, hogy megváltozott a szavanna
égetésének rendszere: régen a szavannatüzek a száraz évszak korai
periódusában, és kevésbé melegen égtek, mint napjainkban.
Az
őslakosok (aboriginálok) negyvenezer éve égették ily módon a szavannát,
hogy könnyebbé tegyék a vadaszatot és az őshonos élővilág alkalmazkodott
ehhez. A fehér ember csupán 200 évvel ezelőtt vetette meg a lábát ezen a
földön. Betelepítette a szarvasmarhát és vele együtt a szavannák
„feljavítására”, jobb tápértékű ám tájidegen fűféléket. Az ausztrál
őshonos állatok „puha talpúak”, míg a szarvasmarha és a juh patások, így
a legelésen kívül taposással is károsítják a környezetet, talajeróziót
okozva ezzel.
Az egykori vadászokkal ellentétben a farmerek
kevesebbet égetnek és nem évi rendszerességgel. Az egyik betelepített
gyom a Gamba grass (Andropogon gayanus) egy afrikai fűféle, ami 4 méter
magasra is megnő és átveszi a hatalmat az őshonos növényzet felett. Ha
egyszer begyullad, akkor nagyon nagy hőfokon, hatalmas területek égnek
le egyszerre és teljesen.
A fűmaggal táplálkozó madarak (galambok,
papagájok és pintyek), – így a színes Gould-amandina (Erythrura
gouldiae) (5. kép), is – a kihalás szelére sodródtak, mert nem jutnak
élelemhez, ugyanis a fű leég, mielőtt felmagzana.
Megvizsgáltuk
az elmúlt 20 év trendjeit, azaz 1990 óta melyik madárnak hogyan
változott az állapota. A leginkább veszélyeztetett fajok esetében a
probléma sokszor nem Ausztráliában van. A tengerek világszintű
túlhalászása az ausztrál szigeteken elő albatroszok pusztulásához fog
vezetni. Fontos, hogy milyen forrásból származik a macskaeledelben lévő
tonhal. A horogsoros hajók, az úgynevezett „longlinerek” nagyon nagy
területeket halásznak üresre, így nem marad táplálék az ott élő
madárfajoknak. Másrészt a tengeri madarak leeszik a csalit a horgokról,
amikbe beleakadnak, és úgy pusztulnak el. A bajt csak tetézi, hogy az
Antarktiszhoz közeli szigeteken, ahol költenek, behurcolt patkányok
tizedelik állományukat. Ennek eredményeképp nagyon nagy az ivarérett
madarak halálozási aránya, azaz az albatroszok már 20 éves korukban
elpusztulnak. Normálisan az éves halálozási rátának nagyon alacsonynak
kellene lennie, hiszen a potenciális élettartamuk 60-80 év.
Sok,
Alaszkában vagy Szibériában költő partimadár telel Ausztráliában
illetve Új-Zélandon. Ezek a partimadarak több ezer kilométert repülnek
egyhuzamban, és csak a Sárga-tenger partjainál szállnak le
egyszer-kétszer pihenni és táplálkozni. Ezeket a délkelet-ázsiai
pihenőterületeket Kína, Dél-Korea és Észak-Korea egyre inkább
visszaköveteli magának a tengertől. Gátakat építettek, hogy kiszárítsak
és visszaszerezzék az ár-apály zónát, így eltűntek a vonuló madarak
pihenőhelyéül szolgáló apályos területek. Ezt, a tengertől
visszahódított zónát aztán sajnálatos módon gyakran nem
élelmiszertermelésre, hanem egyéb, nem nélkülözhetetlen létesítmények
építésére használják fel.
A kétoldalú nemzetközi költöző madár
egyezmények, például Japán-Ausztrália (JAMBA), Kína-Ausztrália (CAMBA),
és Koreai Köztársaság-Ausztrália (ROKAMBA) szerint, ezek az országok
Ausztráliával közösen védik a vándorló madarakat és élőhelyeiket. Az
egyezmények 1974 óta vannak érvényben, azonban különböző gazdasági,
kereskedelmi és politikai érdekek miatt, a megállapodások betartatása
kényes kérdés Ausztrália számára. Ilyenkor nagy jelentősége van a civil
szervezeteknek, melyek olyan ügyekben is eredményesek, melyekben az
állami szervezetek nem is kezdeményezhetnék a probléma megoldását.
Milyen ökológiai változásokkal jár egy madárfaj kihalása?
Amikor megvizsgálunk valamit, akkor nagy eséllyel találunk változást, de nagyon sok mindent egyáltalán nem kutatunk.
Ha
a szubantarktikus szigetekről eltűnnek a hatalmas kolóniákban élő
albatroszok, kormoránok vagy csérek, megszakad a foszfor és egyéb
anyagok körforgása, ami a guanó felhalmozás réven a madaraknak volt
köszönhető. Ezáltal megváltozik a szigetek ökológiája, kémiája,
talajszerkezete, növényzete.
Hogy egy másik példát említsek: a
sisakos kazuár (Casuarius casuarius) állománycsökkenése nagy hatással
volt azokra a fákra, amelyeknek a gyümölcsét fogyasztja, ugyanis a
kazuár fontos szerepet játszik ezen fafajok magjainak terjesztésében.
Más
madárfajok is hasonló kapcsolatban állnak környezetük növényvilágával a
magvak terjesztése, a kártevő rovarok pusztítása vagy a beporzás révén.
Ezért nem meglepő, hogy ilyen módon az elmúlt időszakban több növényfaj
is a kipusztulás szélére sodródott.
Az élőhely eltűnése miatt,
jelenleg is több faj jutott az úgynevezett késleltetett kihalás
állapotába (kihalási adósság), ami azt jelenti, hogy ezeknek a fajoknak
annyira lecsökkent az állományuk, hogy ha nagyon gyorsan nem
cselekszünk, akkor végleg ki fognak pusztulni. Ilyen esetben az adott
terület eltartóképessége jóval alacsonyabb, mint ahány egyed található
rajta éppen, melyek jellemzően már évek óta nem szaporodnak.
Rendkívül
nehéz továbblépni azon, amikor hiába szeretnénk segíteni a faj vagy
alfaj 8-10 megmaradt egyedének megmentésében, az illetékeseknél süket
fülekre találunk, nem érdekeli őket a faj megmentése. Pozitív példa
ellenben, hogy az állam bizonyos esetekben nagyon sok pénzt és energiát
fordít egy-egy madárfaj megmentésére. Például számos fajt áttelepítettek
más szigetekre, fogságban szaporítják őket, illetve bizonyos
élőhelyeken állandó kontroll alatt tartják a rókák, macskák és patkányok
állományát. Ausztráliában körülbelül tíz faj köszönheti túlélését az
ilyen programoknak.
A földrészen rengeteg a macska, a róka, a
patkány, a nyúl. A dingó (Canis lupus dingo) körülbelül 6000 éve
érkezett ide Ázsiából. Bár akkor számos őshonos emlős és madár kihalását
okozta, mára gyakorlatilag félőshonossá vált. A dingókat sok helyen még
mindig mérgezik, mert kárt tesznek a nyájban. Azokon a területeken,
ahol irtják a dingót, a kóbor macskák száma nagyon magas. Ahol viszont
van dingó, ott nincs macska. A dingót sokkal könnyebb kontrollálni, mint
a macskát, és táplálékállatai is a nagyobb testű állatokból kerülnek
ki, így a kisemlősöket és a madarakat nem veszélyezteti annyira.
Néhány
szigeten a nyulakat, macskákat és patkányokat sikerült végérvényesen
kiirtani, melynek hatására az őshonos élővilág regenerálódni kezdett.
Ezek az akciók azonban rengeteg pénzbe kerülnek az ausztrál államnak.
Folyamatosan segítjük és tanácsokkal látjuk el az állami szerveket annak
érdekében, hogy a programok a lehető legkevesebb anyagi ráfordítás
mellett a legnagyobb hátast érhessék el.
Mivel foglalkozol jelenleg?
Most
két PhD hallgatóval dolgozom együtt. Egyikük a természeti értékek, ezen
belül is a védett madarakért felelős állami és civil szervezeti
hátteret – ki miért a felelős –tanulmányozza.
A másik hallgató a
madarak védelmének szociológiai, kulturális hátterét vizsgálja. Azt
kutatja, érdekli-e az átlagembert, hogy egy adott faj kihal vagy sem,
illetve milyen érzéseket táplál a laikus a madárvédelemmel kapcsolatban.
Jut időd terepi munkára?
Jelenlegi
terepi munkám abból áll, hogy a Western Hemisphere Bird Banding Network
(8. kép) színeiben évente Dél-Amerikába (Brazília, Peru, Venezuela)
utazok, és biológus diákoknak tanítok madárgyűrűzést. A cél az, hogy az
ottani szakemberek körében népszerűsítsük a madárkutatást. Többek között
megtanítjuk nekik a madarak ivar-és korhatározását is.
Igyekszünk
rávilágítani arra, hogy mennyire fontos az standard módszerek
alkalmazása, majd ezt követően az adatok egymás közötti megosztása. Jó
látni, hogy nagyon sok fiatal diák érdeklődik a madárkutatás iránt (9.
kép).
Mire vagy a legbüszkébb?
Legnagyobb büszkeségem
jelenleg a frissen megjelent a „The Action Plan for Australian Birds
2010” című könyv, mely elnyerte a 2012. legnagyobb presztízsű zoológiai
műve-díjat (2012 Whitley Award Commendation for Zoological Resource).
Természetesen nagyon büszke vagyok a diákjaimra, akiből sikerült kutatót faragnom és elindítanom őket saját pályájukon.
Melyek a jövőbeni terveid?
A jövőben szeretném ugyanezt a munkát folytatni akár itt Ausztráliában, akár máshol a világon.
Mi a véleményed az mRNS.hu-ról?
Az
ismeretterjesztést rendkívül fontosnak tartom, így nagyon tetszik, hogy
a világ élvonalbeli kutatásai magyarul hozzáférhetővé válnak általa,
így az esetleges nyelvi korlátok is kikerülhetőek.
A legtöbb szakmai cikkhez egyébként is nagyon nehéz hozzájutni, ha valakinek nincs méregdrága előfizetése. Ferenczi Tímea
2013. január 3.
