2012. október 29. - Interjú Ferenczi Mártával – Miért lettél kutató? Mely élményeid voltak meghatározóak a pályaválasztásodban?
Már gyerekkorom óta komolyan foglalkoztat a természet, az állatok, az élővilág. Amióta az eszemet tudom, ezzel szeretnék foglalkozni. Habár a szüleim teljesen más területen dolgoznak, ők is természetbarátok és gyerekkoromban nagyon sokat jártunk kirándulni. Ezek meghatározó élmények voltak számomra.
Gyerekként rengeteg természetfilmet néztem. Gerald Durrell volt az egyik példaképem, az ő enciklopédiája alapján mindenféle kísérletet végeztem. Iskolába menet figyeltem, merre mennek a varjak és a megfigyelésekről jegyzőkönyveket vezettem, a kirándulások alakalmával pedig fajlistákat készítettem. Akkoriban sokan mondták körülöttem, hogy majd elmúlik ez a szenvedély, de az csak egyre inkább erősödött. Szüleim meglepődtek, amikor 12 évesen az önkormányzattól felkerestek, mert benyújtottam egy pályázatot, hogy felhívjam az emberek figyelmét környékünk természeti értékeire. 10 éves lehettem, amikor az általános iskolában alapítottam egy egyesületet az állatok védelmére és néhány tárasammal együtt programokat szerveztünk a szemétszedéstől kezdve az iskolai biológiai vetélkedőig. Ugyanezzel a csoporttal elmentünk a győri állatkertbe az állatok ellátásában segíteni. Társaim elég hamar elmaradoztak, de én önkéntesként ott maradtam. Iskola után rohantam az állatkertbe, hiszen ennyi idős fejjel hatalmas élmény egzotikus állatokkal testközelbe kerülni. Idővel elkezdtem továbblépni az állatok vadonban történő megfigyelése felé. Az egyik állatgondozótól hallottam először egy madarász táborról. Az ott töltött hetek hatására komolyan elkezdtem foglalkozni a madarászattal. Valahogy így kezdődött.
Milyen jelentősebb állomásokat, emelnél ki a pályafutásodból?
Az egyetemi évek alatt már sok programban részt vettem, elsősorban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szervezésében. Később, magam kezdtem szervezni a programokat a Kisalföldön, majd az itteni csoport elnökségi tagja lettem. A Fertő-Hanság Nemzeti Parkkal karöltve megszerveztem például a régió fehér gólya vonulás kutatási programját, de számos más vízimadár gyűrűzési programnak is aktív tagja voltam.
Később, már az egyetemi évek alatt elkezdtem dolgozni a Nyugat-magyarországi Egyetem Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézetében, a holland Erasmus Intézettel közös programban, ami madárinfluenza kutatással foglalkozott. Tulajdonképpen az volt a munkám, hogy madarakat fogjak be és mintát vegyek tőlük. Számomra ez egy álom munka volt, hiszen az egész napot terepen tölthettem. Ráadásul szerencsésen össze tudtam kötni ezt a feladatot a már futó vonuláskutatási programokkal is.
A Hanságban a nemzeti parkkal karöltve hosszú éveken keresztül vízimadár felméréseket, többek között vadlúd szinkronszámlálásokat végeztem. Sok nyakgyűrűs vadludat olvastunk le és kiderült, hogy ezeket Hollandiában gyűrűzték. Megkerestem az ottani vadlúdkutató csoportot és önkéntesként telente és tavasszal kijártam Hollandiába. Ez volt az első lépés a nemzetközi kapcsolatok irányába.
Elnyertem egy fél éves hollandiai ösztöndíjat is, mely lehetővé tette, hogy intenzíven részt vegyek az ottani munkában, ami alatt rengeteget tanultam.
Később, a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban, a holland kollégák segítségével tarlóhálós, élő csalilibás vadlúdbefogást (nagy lilik, vetési lúd) szerveztünk. Magyarországon ezzel a módszerrel addig még nem sikerült vadludakat befogni. Egyrészt nyakgyűrűvel láttuk el őket és egy nagy lilikre GPS jeladót is szereltünk.
Ezt követte egy oroszországi vadludas konferencia. Olyan szerencsém volt, hogy kint tartózkodásom ideje alatt, egy ottani kutatócsoporttal, sikerült egy pár hetes túrán részt vennem. Ugyanitt ismerkedtem meg azzal az ausztrál kutatóval, aki meghívott Ausztráliába, hogy vegyek részt az ottani munkájukban. Vállalta, hogy ők biztosítanak nekem egy helyet, ha sikerül az ösztöndíjat elnyernem. Ezzel egy időben a NYME Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézetében is doktori ösztöndíjat kaptam, de választanom kellett. Ausztrália mellett döntöttem.
Mesélj a magyarországi munkádról!
Miután sikerült a holland kollégák segítségével az élő csalilibás vadlúd befogást megszervezni, egy Gyula névre keresztelt nagy liliket, GPS jeladóval is elláttunk. Így lehetővé vált, hogy folyamatosan nyomon kövessük az útvonalát.
Hollandiában már több mint 30 madárra szereltek ilyen jeladót.
– Az egyik, Marco nevű madarat, a Szibériába tartó útvonalán, Moszkvánál lőtte le egy orosz vadász. A nagy lilik vadászható faj, tehát ez benne van a pakliban. Volt akkora szerencsénk, hogy visszajuttatta a jeladót, így kerülhetett később a Magyarországon befogott nagy lilikre. –
Itthon, 2010 novemberében volt a gyűrűzés. Gyulán kívül sikerült a tojót és két fiókájukat is befogni, akiket nyakgyűrűvel láttunk el. Érdekes volt látni a családi kötelékeket. Amikor elérkezett a vonulás időszaka, a nyakgyűrűs példányokat mi már nem tudtuk követni, de GPS-en keresztül a hím madárról folyamatosan jöttek az információk. A Fertő-tó környékéről indult a Tisza-tóra, ahol pár napot tartózkodott. Aztán a Hortobágyon időzött néhány hetet. Ezt követően „dobbantott” és egy hatalmas húzással két és fél nap alatt vonult el Oroszország középső részére, Kalmykiába, ami teljesen meglepett mindenkit. Egészen idáig, a Hollandiában jelölt madarak, mind tengerparti útvonalat követve vonultak a szibériai vedlő és költőterületekre.
Erről a populációról, amely itt a Kárpát-medencében telel, azt gondoltuk, hogy becsatlakozik a többiekhez és a tengerparti útvonalon folytatja az útját északra. Azonban ez a keleti irányú vonulási stratégia teljesen új volt számunkra.
Átrepülte Romániát, a Fekete-tengert és két és fél nap alatt érkezett Oroszországba (GPS térkép). Olyan nagy sebességgel repült le pár ezer kilométert, hogy teljesen extázisba kerültünk az adatoktól. Abban az időben pont egy konferencián voltam Kalmykiában, ami fontos vadlúd gyülekezőhely is. Akkoriban nagy vadlúdcsapatok érkeztek a területre. Folyamatosan figyeltük az érkező jeleket Gyuláról és nem hittünk a szemünknek, amikor láttuk, hogy itt van pár kilométerre tőlünk. Gyula mutatta meg, hogy létezik ez a kapocs az oroszországi telelőterületek és a Kárpát-medence között. Nagy esemény volt ez a konferencián. Annyira tetszett mindenkinek, hogy felállva tapsoltak, amikor kollégáimmal prezentáltuk a híreket. Viccelődtek, hogy nem hiszik el, hogy nem manipuláltam az adatokat, hogy ilyen nincs, hogy pont az a madár, amit meggyűrűztem több ezer kilométerrel arrébb, ide érkezzen.
Elista város híradója is bemutatta a programot. A helyi polgármester azzal viccelődött, hogy ez a madár számára az új orosz-magyar barátságot jelképezi.
Sajnos ezek után már csak pár hétig tudtuk követni a madarat. GPS jeladóval felszerelt lilikünk Kazahsztán irányába indult el, de hamarosan megszűnt a jel. Nem tudtuk, hogy esetleg lelőtték, elpusztult vagy leesett a jeladó. Nagyon érdekes lett volna látni, hogy milyen költőterületre vonul. A következő télen, Magyarországon láttak egy nagy liliket rossz pozícióban lévő jeladóval a hátán így feltételezzük, hogy mégiscsak életben van Gyula madár.
2009-2011-ben prof. dr. Faragó Sándor vezetése alatt, az NYME Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézetének dolgoztam, mint terepi munkatárs.
Amikor kikerültem Ausztráliába, továbbra is a vadlúd jelölési és vonuláskutatási program koordinátora maradtam. Sikerült támogatást szerezni 5 db GPS jeladóra, melyeket nagy lilikekre szeretnénk felszerelni ezen a télen. Most a korábbitól eltérő módszert, az úgynevezett rakétahálózást fogjuk alkalmazni a vadludak befogására, amit korábban az Északi-tengeren tanulmányoztam.
Amikor eljöttem Ausztráliába azt gondoltam, hogy az otthoni dolgoktól túl távol kerülök. Szerencsére nem így történt. Egy időben azzal, amikor itt megismerkedtem egy izraeli doktorandusz hallgatóval, fehér gólya megkerülésekről kaptam jelentést Izraelből. A kolléga pedig jól ismerte ezeket a helyszíneket, így általa sokkal átfogóbb képet kaptam az „én gólyáim” tartózkodási helyeiről.
Mi a nyakgyűrűs jelölési módszer jelentősége?
Tízezer madárra került nyakgyűrű a nagy lilik és vetési lúd kutatóprogramban. Rengeteg leolvasást és megfigyelést regisztráltak. Vannak olyan madarak, melyeken 10 éve rajta van a nyakgyűrű és ez semmilyen negatív hatással nincs a szokásaikra, viselkedésükre. Esztétikailag nem a legszebb látvány, viszont rengeteg adatot szolgáltat a madarak zavarása nélkül, hiszen messziről, távcső vagy teleszkóp segítségével is le lehet olvasni. A lábgyűrű ellenben általában csak befogás vagy lelövés alkalmával szolgáltat információt.
Magyarországon több mint száz éve kutatják a madarak vonulását a különböző gyűrűzési módszerek segítségével. A nyakgyűrűs technika rengeteg olyan információval szolgál a kutatóknak, amit másképp nem tudnak vizsgálni. Előadásokon a gyerekeknek fel szoktam tenni a kérdést, hogy: hová vonulnak a gólyák? Mindenki tudja a választ, azonban azt már nem, hogy hogyan sikerült kideríteni mindazt a madarak vonulásáról, ami sok ember számára már egyértelmű. Ekkor „mesélek” nekik az ilyen jellegű kutatások fontosságáról.
Mesélj a gyerekeknek szóló madarász programokról! Milyen visszajelzések érkeznek?
Nagyon fontosnak tartom az ismeretterjesztést és a környezeti nevelést. Az első egyetemi évemben szereztem meg a madárgyűrűzési engedélyem. Onnantól kezdve önállóan gyűrűzhettem. Egy bakonyi erdei iskolában ajánlottak munkát. Ahogy időm engedte, éveken keresztül hajnali háromkor keltem, hogy elérjem a Győrből induló vonatot. Madárbefogó felszereléseket, hálókat és távcsöveket cipeltem magammal. Az erdei iskolában a gyerekek madárgyűrűzéssel, madármegfigyeléssel és madárhang felismeréssel ismerkedtek meg. Általában nagyon érdeklődőek, sőt a kísérő tanárok, szülők is tátott szájjal nézik a madárbefogás fortélyait. Fantasztikus dolog tanítani. A kézben tartott madárnak hatalmas varázsereje van, mert onnan kezdve az ember szinte bármit mond, arra odafigyelnek. Nagyon fontos, hogy látszódjon, az előadó is élvezi, amit csinál.
Volt példa arra, hogy ezen a programon részt vett gyerek, pár év múlva madarász pályán indult el. Persze ilyen elenyésző számban történik, de valahol minden gyerekben megmarad ez az élmény, változik a hozzáállása a madarakhoz, a természethez.
Jó példa erre, az úgynevezett „Gólya road show”. A rendezvényen elmondjuk, hogy miért fontos a gyűrűzés, a madarak védelme és a szerencsés érdeklődők bele is nézhetnek a gólyafészkekbe. Az emberek és gólyák közötti konfliktusok mérséklésében és a szemléletmód megváltoztatásában ez nagyon fontos.
Több mint 10 évig szerveztem a Kisalföldi „Gólya road showt”. Amikor elutaztam Ausztráliába, egy önkéntes barátom átvette a programot. Nagyon jó érzés volt, hogy van folytatás.
Ösztöndíjat nyertél Ausztráliába. Melyek a fő kutatási területeid?
A Deakin University 3 éves doktori ösztöndíját nyertem el. Az egyetem Geelong-i kampuszán vagyok, ahol az ökológiai kutatócsoportban madárinfluenzával foglalkozom. (Centre for Integrative Ecology)
Annak idején a munkám során madárinfluenza vizsgálathoz gyűjtöttem mintákat, tehát valamilyen szinten már járatos voltam a témában. Mindent, amit a madarak között átadódó vírusokról meg akarunk tudni, ahhoz behatóan kell őket is tanulmányozni. Számomra ez teszi igazán érdekessé a munkát. A vadon élő ausztrál récefajok vonulását, egymás közötti kapcsolatrendszerét vizsgálom és azt, hogy mindez, hogyan kapcsolódik a bennük előforduló vírusok terjedéséhez.
Kérlek, mutass be egy ausztráliai expedíciót!
Az elmúlt egy évben, három nagy expedíción vettem részt az ausztrál outbackben. Amikor mesélem, hogy a sivatagban vízimadarakat kutatunk, az emberek meghökkennek mondván, hogy ott nincs is víz. Hihetetlen, de az ausztrál sivatagban van. Az itt előforduló időszakos tavak a Queensland-i esős időszak után a folyókon keresztül töltődnek fel. A vörös homokos kietlen tájakon üdítő ezeknek a területeknek a látványa, ahol több tízezer vízimadár gyűlik össze.
Ilyen a Strzelecki sivatag is, ahová első expedíciónkat indítottuk. Mindig 4 fő az expedíció maximalizált létszáma, mert 3-4 hét ott tartózkodásra ennyi fő felszerelését és ellátását lehet biztosítani. Két jól felszerelt terepjáróval indulunk útnak, amikkel 200 liter vizet is szállítunk, hiszen bármilyen civilizáció több száz kilométerre van a táborhelytől és a tavak vizéből nem ajánlatos inni. A felszerelés része a napelem is, hogy az elektromos eszközök használhatóak legyenek.
Kiválasztjuk a táborhelyet, közel a megfelelő madárfogó területekhez. Az első expedíció volt talán a legextrémebb. Két héten át tartó 46 °C, hangyaözön a sátramban, hátam mögé lopakodó dingó, halálos marású mérgeskígyók jöttek-mentek a sátrak körül, sivatagi porvihar és egyéb kalandok.
Mivel nagyon meleg volt, éjszaka kellett dolgoznunk. Naplemente környékén felállítottuk a hálókat és egészen hajnalig fogtuk a madarakat. Napközben próbáltuk túlélni a meleget, mert aludni azt nem igazán lehetett.
Befogáskor vér és nyálka mintát veszünk a madaraktól és felvesszük a különböző biometriai adatokat illetve meghatározzuk a fajt, kort és a nemet valamint meggyűrűzzük őket.
A vízimadarak közül az ausztrál récefajokra koncentrálunk, mint például a lapátcsőrű réce (Malacorhynchus membranaceus).
Ausztrália sok szempontból más képet mutat, mint Európa. Itt sok fajnál nincs általános vonulási mintázat, hanem a csapadékos és száraz időszakok valamint a táplálék mennyisége befolyásolja a madarak mozgását. Éppen ezért ez egy összetettebb rendszer, amit nehezebb is vizsgálni. Nem könnyű kitalálni, hogy mikor hova vonulnak az általunk vizsgált récefajok, ráadásul egész évben költhetnek, tehát bármikor lehetnek fiatal madarak is.
Az expedíciók alakalmával nem csak vízimadarakat, hanem énekesmadarakat is szoktunk fogni például: zebrapintyeket, hullámos papagájokat és gyémántgerléket. Amikor az első hatalmas hullámos papagáj csapatot megláttam, nem hittem el, hogy ez a madár ilyen gyönyörű vadon, az igazi otthonában.
Milyen eredmények születtek?
Épp a napokban sikerült kimutatni ausztrál récefajok véréből, hogy sivatagi vagy tengerparti területekről származnak-e, mindezt stabil izotópok segítségével.
A stabil izotópok, mint például a szén vagy a nitrogén beépülnek a különböző szövetekbe és azt a táplálékbázist tükrözik, amit az állat fogyasztott. Ausztráliában kevés ilyen jellegű vizsgálatot végeztek, de Európában és Amerikában már nagy sikerrel alkalmazzák ezt a módszert.
Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást?
A statisztika. Alapvetően én egy izgő-mozgó ember vagyok, állandóan szervezkedek, jövök-megyek. Szeretek mindig mozgásban lenni. A doktori munkának pedig a nagyobbik része abból áll, hogy számítógép előtt ülök, adatokat elemzek, statisztikát készítek és rengeteget olvasok. Mindig azt kell a fejemben tartani, hogy miért is csinálom ezt, tudatosítom magamban, hogy a kitartásnak meglesz az eredménye is.
Külföldön helyt állni semmiképpen sem könnyű feladat. Mindig német nyelvet tanultam, és bár beszéltem angolul, amikor kijöttem Ausztráliába, az elején voltak nyelvi nehézségeim. Mindennel együtt, ez egy igen intenzív tanulási folyamat.
Mi volt a legmeghökkentőbb élményed?
Az első expedíció alkalmával történt, hogy a dingók éjjelente körbejárták a sátrainkat.
Egyik reggel éppen fogat mostam a sátor mögött, amikor a tábori konyhában ülő társaim odakiáltottak, hogy egy dingó áll a hátam mögött! Valószínűleg a szélirány miatt nem vett észre engem, miközben a társaim felé lopakodott, és persze én sem láttam őt. A figyelmeztető kiáltás után hátranéztem a tőlem pár méterre álló dingóra. Mindketten meglepődött arccal néztünk egymásra egy darabig, majd a dingó sarkon fordult és elügetett. Egy homokdűne tetejéről még egyszer visszanézett, majd eltűnt.
Mik a céljaid? Milyen terveket szeretnél megvalósítani?
Jelenleg a legfontosabb, hogy az ausztrál ösztöndíjat teljesítsem.
Valamint meghívást kaptam Alaszkába, hogy egy közös projekten dolgozzak az ottani vadludakkal és madárinfluenzával foglalkozó kutatócsoporttal. Ha minden igaz, ezen a nyáron egy hónapra odautazom.
Ezen kívül konferenciákra készülök, 2013–ban Új–Zélandra, 2014–ben a vadludas konferencia (Goose Specialist Group) folytatására Kínába, majd pedig az ornitológiai világkongresszusra, Japánba, Tokióba.
Hosszú távú terveim között szerepel – ha lehetőségem lesz rá –, visszamenni a Nyugat-magyarországi Egyetemre, vadlúdkutatási témában letenni az otthoni doktorimat.
Tudnál valamilyen tanáccsal szolgálni a pályakezdő fiatalok számára?
Ha bármilyen őrültnek vagy lehetetlennek tűnő ötletünk van, én mindig azt mondom, hogy megvalósítható. Sokszor könnyebb az egyszerűbb utat választani, mint vállalni a nehézségeket, azonban a kitartás hosszú távon meghozza az eredményeket.
Szokták mondani nekem, hogy: jaj, de jó, hogy te már gyerekkorod óta tudod, hogy mit szeretnél csinálni! Ha tudnák, hogy mi zajlik bennem, akkor lehet, hogy nem mondanák. Mindig azt érzem, hogy még lehetne jobban, lehetne mást, lehetne több mindennel foglalkozni.
Amikor egy kicsit kitárul a világ az embernek, azt veszi észre, hogy még nagyon sok mindent nem tanult meg.
Nagyon fontosak az emberi kapcsolatok. Amerre csak jártam, mindig találkoztam olyan jó emberekkel, akik felkaroltak és tovább lendítettek a pályán akár Magyarországon akár külföldön.
Hozzáteszem, nem volt mindig könnyű azt az utat választani, amit jártam. Mindenkinek magának kell megválasztania azt, és élnie kell a lehetőségekkel. Ferenczi Tímea
Ferenczi Márta – ökológus, ornitológus
Születési év: 1983.
2009. – ELTE, Budapest, Természettudományi Kar, biológus
2011. – Debreceni Egyetem, Természettudomány és Technológia Kar, ökológus
2009–2011. Nyugat-Magyarországi Egyetem, Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézet
2011– Deakin University, Centre for Integrative Ecology, Ausztrália
