2013. október 02. - Üvegszemek, medveorr, kedvencek, amelyeket a gazda nem tud elengedni: újra divatba jöttek a preparátumok.
A halott állatok hűvös bájából nemcsak a magyar orrszarvúvadászok, hanem már a magasföldszinti néni is kér egy szeletet. Hogyan kerül a leopárd az asztalra? És mégis mennyiért konzerválják Mircit? Rácz Róberttel, a Természettudományi Múzeum rezidens preparátorával beszélgettünk.
"Nem kell hozzá aberrált léleknek lenni" – jelenti ki Rácz Róbert, a Természettudományi Múzeum rezidens preparátora, miközben egy kifordított madár tollazatát igazgatja egy kozmetikai hajszárítóval, elvégre "nyúzás után ezt is ugyanúgy ki kell mosni, mint egy szőnyeget vagy zoknit".
Rácz 44 éves, végzettségét tekintve erdőmérnök, jelenlegi szakmájával tanulmányai során csak érintőlegesen találkozott. Tizenhárom éve dolgozik a múzeumban, illetve privát preparátorként is a hazai szakma legjobbjai közt tartják számon. "Volt egy féléves kurzus, de az épp annyira volt elég, hogy kedvet kapjak a dologhoz" – mesél arról, természetbarátként mégis hogyan lasszózták meg a halott állatok. "Ahhoz, hogy az ember jó preparátumokat tudjon készíteni, azon túl, hogy tisztában kell lenni az anatómiával, a szobrászathoz is értenie kell, elengedhetetlen valamiféle belső, képzőművészeti igény" – jelenti ki, miközben a tetőtéri műhely másik sarkában épp egy ritka földikutya nyúzott torzójáról vesznek méretet.
"Az ide kerülő állatok döntő többsége állatkertben múlt ki vagy nemzeti parkok által begyűjtött, illetve elkobzott egyed" – magyaráz Rácz. Mivel az összes vad állami tulajdon, az elhullott, elütött állatokat – papírforma szerint – nem lehet csak úgy elföldelni. "A tetemeket begyűjtik, majd mikor a nemzeti parknál megtelik a hűtő, körbetelefonálnak, hogy kinek mire van szüksége, a tetemeket igény szerint terítik a múzeumoknak, egyetemeknek."
Persze akadnak testmelegen érkező állatok is, melyeknek általában az urbánus környezet adja a kegyelemdöfést. "Ez a kategória az öreg néni által az utcáról begyűjtött feketerigóké, csonttollúaké. Rengeteg ablaknak repült állat pusztul el és a városi utak is nagy vámszedői az élővilágnak" – mondja a preparátor, aki arról is mesél, bár a csempészet az utóbbi időben visszaszorult, így is gyakran kapnak reptéri ellenőrzésen fennakadt jószágokat. Persze üvegszem azért nem jár mindenkinek: a gázolt vagy egyéb okból szétroncsolt állatokból értelemszerűen lehetetlen egészalakos preparátumot készíteni.
Közepes medvét, feketén
"Beérkezést követően a preparátor készít egy csomó fotót, illetve méretet vesz az elhullott állatról. Aztán szépen megnyúzza, lehúsolja a jószágot, a nyúzott testről újabb méreteket vesz, melyek alapján elkészíthető a műtest vagy a szükséges protézis. Manapság csak ritkán hagyjuk meg az eredeti elemeket, hiszen nagyon jó minőségű pótlékokat lehet rendelni, ha az embernek nem derogál a tömeggyártás ténye" – mesél Rácz megmutatva egy készülő leopárdhoz érkezett, még csomagolófóliás állkapcsot és nyelvet.
A taxidermia jelentékeny méretű piacot termelt ki magának, több nemzetközi cég szállít előre elkészített preparációs műtesteket, anatómiailag korrekt medveorrokat, ahogy a fajra lebontott, égetettüveg-műszemekből is hatalmas a választék. "Iszonyatosan nagy ipara van ennek külföldön" – vesz elő egy katalógust, majd bök rá egy kecsesen ereszkedő leopárd-vázra: "ha valakit nem zavar, hogy a világon van másik tízezer ugyanilyen testtartású preparátum, nyugodtan benevezhet egy ilyen műtestbe".
Egy felnőtt állat esetében, ivarra vonatkoztatva, három méretet különböztetnek meg. Így, rendelhetünk kétbázisú purhabból készült, kan fekete medvét például kicsi, közepes és nagy méretekben – "kizárt, hogy egyikre se lehessen rápasszintani az adott bőrt".
A múzeum jelenleg nem engedheti meg magának, hogy minden állathoz pótlékot rendeljen, így Rácznak sok mindent a műhelyében kell legyártania, bár ezt ő pozitívumként éli meg. "Legalább nem kényelmesedünk el" – mondja a preparátor, aki szerint a nyugat-kelet financiális kontrasztja az ő szakmájában is tetten érhető. "Egy amerikai preparátor csodákat tud alkotni a műgyantával, akár a lecsöppenő nyálat is meg tudja formázni, de ha a mi eszköztárunkkal kéne dolgoznia, valószínűleg egy szajkót sem tudna kitömni."
Tízmillió preparátor országa
Mivel hivatalos preparátorképzés Magyarországon sokáig nem volt, ma pedig még gyerekcipőben jár, Rácz szerint gyakorlatilag "mindenki magát nevezi ki hivatásos szakembernek", ez pedig nem egyszer megkérdőjelezhető eredményekhez vezet. Az internetes hirdetések szerint van, aki már tízezer forint körüli összegért tartósít egy házimacskát, ami a Természettudományi Múzeum preparátora szerint tökéletesen irreális összeg. "Ha a néni szeretné felismerni a macskáját, lehet, hogy nem ezt az árkategóriát kell megcéloznia. Egy minőségi preparátum végösszege egy nagyobb emlős esetében több százezres tétel, de még a szóban forgó apró házikedvencek kikészítése sem sűrűn áll meg az ötvenezer forintos határnál. Ez macerás munka, ahol minden a részleteken múlik. Egy jól beállított tekintetnél például nincs hatásosabb" – vélekedik Rácz, aki szerint a hazai szakemberek néha hajlamosak ezt figyelmen kívül hagyni. "Szörnyű dolgokat lehet elkövetni: a múzeumraktárban akad még pingponglabda szemű preparátum is."
A minőséget gyakran azonban még az sem szeretné megfizetni, aki megtehetné: "Érdekes, hogy vadászok 8-10 millió forintot költenek egy afrikai útra, majd tízezer forint miatt vívnak vérre menő csatát, ha egy trófeáról van szó" – mondja Rácz, aki azt is elárulta, kik hajlandóak gondolkodás nélkül fizetni egy halott állatért.
Élveboncolásra ítélve
"Mint vállalkozó, nagyon gyakran dolgozom házikedvencekkel. Madarakkal, hüllőkkel, halakkal, de ebbe beletartozik az öreg néni cicája vagy a kedvenc kutyus is. Ilyen esetekben először igyekszem meggyőzni a társállatát behozó delikvenst, hogy temesse el a kedvencét, adja meg neki a kellő tiszteletet. Ilyenkor kicsit pszichológusnak is kell lennem. Mondjuk, aki a kutyáját vagy a macskáját így akarja megörökíteni, ott mindig van egy kis defektus, de ha ragaszkodik hozzá, én megcsinálom neki" – magyaráz a preparátor, aki szerint a görcsös állattartókkal van a legtöbb probléma.
"Egy ilyen jószágot nagyon nehéz jól megcsinálni, mivel a gazda feltételezhetőleg már az állat összes rezdülését ismeri. Így mondjuk bekerül hozzám egy magyar vizsla: hiába csinálok belőle egy olyan tökéletes kutyát, hogy a kívülálló azt várja, mikor kezdi el csóválni a farkát, a gazda ránéz és azt kérdezi, hogy a kutyuskámnak a bal szeme alatti pici nevetőránc miért nem markánsabb? Ezek azok az apró részletek, melyek az állatot személyessé, egyedivé teszik, ezeket ismeretlenként szinte lehetetlen visszaadni" – mesél Rácz, aki azt is elárulja, az ilyen esetekben a kikerülhetetlen fénykép és megrendelői instrukciódömping sokszor teljesen valószerűtlen igényekbe torkollik.
"Nem egyszer fordult elő, hogy valaki azt kérte, hogy olyan pózban készítsem el a kutyáját, hogy egy ágyban tudjon vele aludni. Ezzel mégis mit lehet kezdeni? Igyekeztem úgy megcsinálni, hogy ne törje a derekát" – mondja Rácz, akinek az évek alatt meggyőződésévé vált: a városi ember kisállat képe gyakran torz.
Rácz saját elmondása szerint csak akkor utasít vissza egy feladatot, ha a megrendelőről "már a telefonon keresztül süt az őrület", bár az ingerküszöbe magas. "Pár évvel ezelőtt egy horrofilmhez kellett egy olyan mókust kreálni, ami egy élveboncoló jelentben a kifeszített áldozat szerepét játszotta. Látszania kellett a zsigereknek, valamint meg kellett oldani a tátogás mechanizmusát is."
Kicsit muszáj
A magyar taxidermia-szubkultúra pedig képtelen abbahagyni a virágzást, Rácz tapasztalatai azt mutatják, egyre többen szeretnének kitömött állatra szert tenni. "Újra divatba jött a vadászat, vagyis inkább van egy bizonyos társadalmi réteg, melynek tagjai úgy gondolják, ha nincs az irodájuk falán két-három afrikai trófea, nem is igazi emberek."
Rácz szerint ha valakit komolyan érdekel a szakma, a klasszikus metódust követve, gyakornokként kell egy műhely életébe betársulnia, bármennyire is sanyarú néha az inas sorsa. "Bőrt kapar, kólát hoz a mesternek, illetve megkapja a legótvarabb munkákat. Nálunk a rohadó teknős a belépő. Aki azt kibírja és másnap visszajön, maradhat. Nem a legfinomabb módszer, de elég jó szűrés. Nekem életem első munkája egy rohadó majomtest megnyúzása volt úgy, hogy már gyakorlatilag folyt az állat. Hiába, egy kicsit muszáj hentesnek lenni." Cz.T
