2013. november 27. - Ritka fényképet sikerült készítenem a dobrudzsai
lagunaparton levő Salcioara helységben 2013. okt. 25-én, egy helyi
vadász által, az előző estén lőtt két sakálról.
A nyilvánvalóan ugyanazon alomból származó ez évi kölykök közül az egyik faja szokásos színű bundáját hordta, míg a másik majdnem egészében fehér volt. Nem teljes albinó, hisz végtagjain, testfüggelékein sárgásbarna árnyalatú részek láthatóak, a szivárványhártya sem vörös, hanem barnásfekete, de az általános összkép nagyon emlékeztet egy fehér, jellegtelen fajtájú házikutyára.
E szukaivarú, részleges albínó példány testméretei a következők voltak:
fej + törzshossz = 90 cm,
farok = 20 cm,
hátsó tarsus = 15,5 cm,
fülhossz = 70 cm,
marmagasság = 42 cm,
testtömeg = 7 kg.
Ami tovább fokozza az érdekességet az, hogy a bizonyos idő óta már ismert, hat tagú falkából három példány volt jól láthatóan fehér: egy kifejlett szuka, valószínűen a domináns nőstény és két kölyök. Az előbbit gépkocsi ütötte el, s utána elkallódott – legalábbis a koponyát azóta is kerestetem – s a félárva kölykökből sikerült kiduplázni kettőt. Egy ilyen tarka csoport láttán nyilvánvaló, hogy a szokásos megfigyelő nem is sakálokra, hanem falkába verődött ebekre gondol.
Az esemény számomra ismét előtérbe hozza a sakálkérdést, amelyet az Erdélyi Nimród áprilisi száma is taglalt. Ugyanis a faj bizonyított udvarhelyszéki fölbukkanása alkalmat adott jónéhány valótlan megállapításra, valamint megalapozatlan következtetések sorára, amit akkor elhanyagoltunk, de legalább most illene újratárgyalni. A hibás információk nem csak magukban helytelenek és kiigazításra szorulók, de ellentmondanak a hazai szakirodalomból ismertetett tényeknek is. Nem a Szeley-Szabó László és saját magam, szintén az Erdélyi Nimródban, de máshol is kb. 2000. óta megjelent sakálos cikkeinkről van szó, hanem ebben a kérdésben meglévő, könyvtárnyi követelménydús szakírásról. Ezek közül hirtelen csak a 2004-ben megjelent romániai sakálmonográfiát említem, vagy a Román Tudományos Akadémia által pásztorolt fauna-kötetek közül a sakálos, ill. a ragadozó emlősöket tárgyaló füzetet, valamit a frissebb, a Revista Padurilor ez évi első számában publikált Rösler-cikket a sakál európai elterjedéséről. Tekintve, hogy a sakálkérdés bizonyára továbbra is időszerű marad, hasznosnak ítélem a cikk végére egy javallott, csokornyi, minimális irodalmat beiktatni.
A kiigazításokat talán azzal kellene indítani, hogy a sakál nem tájidegen faj. Ne gondoljunk csak a Würm-kori eljegesedés idejéről származó ősleletekre; történelmi adatok is bizonyítják határainkon belüli jelenlétét. Legkiemelkedőbb talán a moldovai Dimitrie Cantemir: Descriptio Moldavie-ja 1716-ból, ahol is a nagy tudású fejedelem hilacnak (hylacus) nevezi, és ír a vadászatáról. De ismeretesek ezen állattal kapcsolatos helységnevek is (Hileşti, Ilaciu, Dobrudzsában a török eredetű Ciacal), meg személynevek, mint Hilesti v. Ilascu. A majdani Moltke tábornok, ki fiatal korában török katonai tanácsadóként is működött, az akkori oszmán birodalomhoz tartozó Dobrudzsából szintén említi a sakált (Levelek a törökországi állapotokról és adottságokról, 1841). Ezután a sakál jelenlétéről nem rendelkezünk bizonyítékkal, bár egyes szórt, lappangó populációk fönnmaradása sem zárható ki. Az elmélet hihetőbbé tételére megemlítjük a távol-keleti eredetű nyestkutya (Nyctereutes procyonoides) esetét, amely fajt minálunk 1951-ben az Ilfov megyei Ghimpati-ból írták le először. Ezen állatot a szovjet államokba hozták be, s kétségkívül nem rohanva érkezett a szomszédos Ukrajnából az ország szívébe, hanem fokozatos terjeszkedéssel települt be, anélkül, hogy vadásztársadalmunk, zoológusaink jelezték volna az eseményt. Vagy, a delta-viszonylatban megjelent hódok, amelyek legvalószínűbben Ialomita-völgyi újratelepítési helyükről úgy tették meg a vízmentében kb. 25o km-re levő távot, hogy senki sem jelezte a jövevényt. Hasonló jelenség állhat fenn a sakál esetében is.
A sakál 1939-ben ismét már dokumentáltan is fölbukkant, bár rendszeres előfordulása a múlt század nyolcvanas éveihez kötődik, elsősorban Dobrudzsában, ahol akkorra a farkasok már lényegesen megritkultak, és számára csupán a róka és a fenntebb említett nyestkutya jelentettek kiiktatható, részleges táplálék-konkurenciát. De, hogy mennyire keveset tudunk a kérdésről, íme egy példa. A Mammal Revue 2012-i, 42-es számának a sakál jelenlegi helyzetével és elterjedésével foglalkozó cikkében, amelynek szerzői között ott van országunk egyik elismert emlős-szakértője is, Románia 600 sakállal szerepel, míg az illetékes minisztérium 2011-2012-es kilövési keretében vadászaink országos viszonylatban összesen 3158 példány, ebből csupán Tulcea megye esetében 905 darab elejtésére jogosultak.
Napjainkban a sakál inkább hullámokban, mint fokozatosan végbemenő terület visszahódítása továbbterjed nyugatra és északabbra, a szomszédos Magyarországra, majd Ausztrián át napjainkig, mint új faj, Németországot és Svájcot is elérte. A jelenség magyarázata bizonyára bonyolult oksági kapcsolatokra vezethető vissza, amiből hirtelen a globális éghajlatváltozások, a csúcsragadozók hiánya vagy megritkulása, védterületek létesítése, hibás szemétkezelési stratégiák, stb. emelhetők ki.
Ami a sakál-farkas ellentétet illeti, valóban vannak adatok, hogy a nagyobb-erősebb-agresszívebb kutyarokon kiszoríthatja élőhelyéről a betolakodó sakált, viszont ez sem mindig egyértelmű, a két faj együtt is előfordulhat. Nem a Kipling A dzsungel könyvei lapjain többször is megjelenő Tabaki nevű sakálról van szó, bár az Indiában felnőtt, Nobel-díjas angol író nemcsak az embereket, hanem az állatokat is kiválóan ismerte. De Romániából is vannak írott adatok arról, hogy pl. a bukovinai Gura Humorului környékén a sakálok a farkasok által leütött rőtvad maradványain élődtek s egyazon vadászaton kerültek terítékre.
A sakál jelenlétére legelőször rendszerint hangja, a közmondásos sakálüvöltés hívja föl a figyelmet, ugyanis a sakálfalka különösen napszállta után ezen a módon jelzi területigényét, s a hívásra a szomszédos falkák válaszolnak (szubjektív élmény, hogy e koncerteket hétvégeken saját, lagunaparti házam udvarából is hallgatom). A másik fontos információt a sakál szintén jellegzetes nyoma hozza, ahol mindkét lábpáron a két középső ujjpárnáinak hátulsó vége U formában összenőtt.
Személy szerint nem arra gondolnék, hogy a székelyföldi patásvad- és nyúlállományt a farkasok mentik meg a sakáloktól, amint abban a bizonyos áprilisi Nimród-számban olvashatjuk. Először is a sakál hagyományos élőhelye nem a havasi rengeteg, hanem a puszták, szavannák, nádfoltokkal váltakozó bokrosok, bokorerdők, parlagon maradt gazdasági területek. A vadállomány problémáit elsődlegesen a rendkívül aggasztó erdővágásoknak tulajdonítanám, amelyek számos faj élőhelyének katasztrofális beszűkülését jelentik, eltekintve itt az ugyancsak rendkívül veszélyes és káros egyéb következményektől, mint a nagyméretű földcsuszamlások, hirtelen kelt vízáradások, éghajlatbeli változások, nem beszélve a hosszabb távú gazdasági- és szociális problémákról, stb. Szintén az élőlények ill. a vadállomány életterét veszik el a vadon legeldugottabb helyeire becsempészett hétvégi házak, kacsalábon forgó villák, kolostorok, meg az ú.n. remetelakok és az ezekhez vezető úthálózatok. És amíg azon csodálkozunk, hogy mennyire megdrágult az erdeigyümölcs és gomba, elfelejtjük, hogy nem egy állatfajnak több tucat zavartalan négyzetkilométerre lenne szüksége, amit már nem talál meg, hogy bejön az udvarra a farkas, és kukázni járnak a medvék… Másik nagy csapás vadjainkra az orvvadászat, s itt elsősorban nem az elítélendő de szükségből megesett vadásztevékenységre kell gondolnunk, hanem változó társadalmi szerveződésünk újgazdag rétegére, ahol a drága kocsi mellett a vadászjegy és csodapuska már státusszimbólum. Ahol nem a betevő falatról van szó, talán nem is a vadászerkölcs semmibevevéséről, hanem inkább hetvenkedésről, a törvény és jog tudatos lefitymálásáról, a – nekem mindent szabad, a pénzem megvéd – meggyőződésről. És sajnos, igen gyakran így is történik…
Még beszélhetnénk környezetünk fokozatos szennyeződéséről és számos hasonló kérdésről, de igen eltávolodnánk a kiinduló ponttól, a vizsgált állatfaj további tanulmányozásától.
A másik dolog, hogy a sakál táplálkozásában rendszerint a rágcsáló kisemlősök dominálnak, elsősorban a mezei pocok. Természetesen összeszed mindent, ami ehetőt fel tud venni, ill. meg tud fogni, kezdve a gyümölcsöktől, kukoricától a nagyobb rovarokon, csigákon át, a madártojástól és csúszó-mászóktól, végezve a nagyobb emlősök fiatal példányain, sebzett v. beteg nagyvadon. Jelentős a hulladékeltakarítói tevékenysége ill. dögfogyasztása is.
E gondolatkörben a számos külföldi adat bemutatása helyett inkább a saját meghatározású dobrudzsai adatokat ismertetném, a finom meghatározásokat dr. Rékási József (Magyarország) volt szíves elvégezni. Ezen adatok a már említett sakál-monográfiában már le voltak közölve, amely kötet minden valamire való vadgazda könyvespolcán ott kellene álljon, de mivel erről nem győződhettem meg, itt próbálom röviden összefoglalni őket.
Összesen 68 sakál gyomortartalmi vizsgálatáról van szó, az állatokat hajtóvadászatokon lőtték a két dobrudzsai megyében, a 2000–2001 és 2001-2002 évek vadászidényében. Tekintve e gyűjtési módot, 19 minta üres volt, s csak a többinél végeztük el a táplálékkomponensek minőségi és mennyiségi összetételének meghatározását.
Növényi eredetű táplálékot 19 mintában találtunk, leggyakrabban szőlőt és kökényt, de volt itt kukorica, cseresznyeszilva, csipkebogyó, stb. Ízeltlábú fajok 8 esetben voltak azonosíthatóak, elsősorban nagytermetű fedelesszárnyú rovarok (cserebogarak, ganajtúrók), de akár folyami rák is. Bár nem ezen vizsgálatsorhoz tartozik, a témát érdekesen kiegészíti egy későbbi megfigyelés, mikor is a sakál a mérgesmarású, 7 cm-ig is megnövő óriásszázlábút fogyasztotta .
A vadon élő állatfajokból vaddisznó, őz, nyúl, nyestkutya, sakál, pézsma- és vízipocok, ürge, földikutya és hörcsög maradványait sikerült meghatározni, míg a vadmadarakból tőkés récét, fürjet, seregélyt, szarkát és szajkót. A tenyésztett állatokat a házidisznó, birka, kutya, pulyka és házityúk képviselte, valamint néhány ismeretlen baromficsont. Amit a táplálkozásvizsgálatok nem tisztáznak egyértelműen, hogy a komponensek közül melyik volt aktív predáció eredménye, és melyik betegségben elhullott v. sebzett állat, országúti gázolás eredménye, elföldeletlen hulla stb.
Vizsgálatainkban érdekes a csekély számú, ritka kisrágcsáló (ürge, hörcsög, földikutya) jelenléte, amit a terület sajátos élővilágával magyarázhatunk. Hasonlóképp érdemes elcserkészni a leggyakoribb komponens, a mintákban legalább 13 esetben megtalálható, a házi- és vaddisznómaradványok által fölvetett kérdéskörben. Testrészeik alapján nem mindig evidens, melyik formáról van szó, különösen, ha a mintában nem fordul elő serte. Tekintve, hogy mindkét faj igen agresszív módon tudja védeni saját magát és malacait, a házidisznó-maradványok legtöbbje bizonyára szemétdombokról, dögkutakból származik. A sakálgyomrokban talált vaddisznószőr között majd minden esetben hosszú, néha szinte arasznyi serte is volt, vége egy szőrgomba tevékenységének következtében ecsetszerűen szétválva. Mindkét jelleg öreg állatra mutat, amely akár egy medvének is méltó ellenfele lehetne, nem pedig a 7-15 kg testtömegű sakál zsákmányállata. Itt két magyarázat adódik: vagy valamilyen járványos disznóbetegség áldozatairól van szó, vagy dögre lőtt vadról, esetleg az elejtő nem vitte magával a gyakorlatilag alig fölhasználható vaddisznócsuhát.
Tucatnyi mintában jelentkeznek a kutyafélék maradványai, ahol csupán vizuális vizsgálattal szintén nehéz elhatárolni a nagyon is hasonló házieb- és sakálmaradványokat, DNS-vizsgálatokra pedig nem volt lehetőség. Csupán sakálszőr három esetben, szőr és csonttöredékek együtt két esetben fordult elő, ez utóbbiak a kannibálizmus bizonyítékai, de e jelenség a háziebek esetében is előfordul. Táplálékkomponensként egy kérdéses- és egy biztos esetben a nyestkutya is előkerült, mint nem tökéletesen meggyőző érv a sakál és a távol-keleti eredetű jövevény rivalizálásának igazolására. Megjegyzendő, hogy mind a statisztikai adatok, mind a terepmegfigyelések a nyestkutyállomány jelentős visszaesésére mutatnak, aminek egyik föltételezett oka a sakálok visszatelepülése – a jelenség hasonlóságot mutat a farkas-sakál viszonyával.
Még ki kell térnünk a sakál vadászati technológiájának egyik kérdésére: hogyan vadászik? Magánosan, párban, falkában? Saját magam napközben csak egyesével, ritkán kettesével láttam táplálék után kutató sakálokat. De napszállta körül már falkába verődve jelennek meg, amit nemcsak sokhangú kórusuk igazol, de ékesszóló az a vadászesemény is, amely indítópontja volt ennek a cikknek: hat tagú, ötre maradt falkából dupláztak ki két szukakölyköt. Ugyanis a sakál esetében ismeretes az ú.n. alloparentális utódgondozásnak nevezett jelenség, mikor is az ivaréretlen, tavalyi szukakölykök a következő évben még családjuk keretében maradnak, és segítenek az idei generáció nevelésében. Nem kétséges, hogy a fejlett szociális élet: a tartós párkapcsolat, az apaállat aktív részvétele a kölykök gondozásában és a falkában maradt fiatalok jelenléte a sikeresebb utódneveléshez vezet, s egyik magyarázata a faj gyors terjeszkedési stratégiájának.
Birkamaradványokat v. gyapjat ugyancsak 10 esetben sikerült azonosítani; egyetlen mintában volt jelen a sokszor reklamált bárány. Itt sem bizonyítható, hogy az illető egyedek aktív zsákmányolásból származtak volna, vagy pedig elhullott állatokról van szó, esetleg csak a gyapjúpamacsot vette föl a sakál – egyik változat sem kizárt. A mintákban hat esetben voltak jelen őzcsontok ill. bőrdarabok, egy esetben az állat hátbőre alatt élősködő őzbagócs (Hipoderma dianae) lárvája is. Júniusi, az őz vadászszezonjába eső, kifejlett állatból származó mintáról van szó, azonnal sebzett vagy elhullott vadra gondoltam, bár a sakál őzvadászata igazolt. Magyar szakirodalom szerint a sakálok szelekciós szerepének megfelelően, megtelepedésük után élőhelyük környékén az őzek testtömege és trófeaminősége érezhetően följavul.
A többi, kisebb előfordulásban azonosított, széles skálájú táplálékkomponens már kevéssé jellemző a dobrudzsai sakál táplálkozására, de ékesszólóan bizonyítja e faj figyelemreméltó ökológiai rugalmasságát, alkalmazkodóképességét, mint újabb magyarázatot a látványos terület (vissza)hódítására.
Visszatérve a témaindításként megjelölt cikkhez, kéretik az Olvasó, hogy ezen írást ne tekintse szerecsenmosdatásnak, nem akarom sem idealizálni, sem mentegetni a sakált, csupán arra fölhívni a figyelmet, hogy a Természet sokkal bonyolultabb, mint ahogyan látjuk, a jelenségek egyoldalú megközelítése helytelen, próbáljuk túlzások és elfogultság nélkül szemlélni. És, hogy legalább a sakálkérdéshez közelebb kerüljenek, néhány javaslat a gazdag sakálirodalomhoz. Örülnék, ha valakik utánanéznének, s hasznát vennék! Dr. Kiss J. Botond
