2013. december 7. - Ketyeg az ökológiai bomba a hazai vízfolyások
mentén. Méghozzá egy olyan, amelyet ismét az ember élesített be a
természet egyensúlyának megbontásával. Ezúttal azonban természetvédelmi célzattal történt a beavatkozás.
A főszereplő az európai hód, melyet a XIX. században levadásztak, így eltűnt hazánkból, ám az ausztriai betelepítések miatt a rendszerváltás táján újra megjelent a Szigetközben. Ezen felbátorodva a WWF Magyarország 1996-ban nagyszabású hód-visszatelepítési akcióba kezdett, amelyet több hullámban 2008-ig folytatott, s ennek során összesen 234 rágcsálót engedtek szabadon az ország különböző részein.
A nagyszabású sajtónyilvánosságot kapott akcióval mindenki elégedett volt, legfőképp a hódok, amelyeknek száma mára – jóllehet évente általában csak 1-2 utódot hoznak a világra – természetes ellenség híján (miután azokat is kiirtottuk) megsokszorozódott. Mint Czabán Dávid biológustól – aki az elmúlt években a WWF megbízásából végzett Győr-Moson-Sopron megyében hódmonitorozási vizsgálatokat – megtudtuk, egyedül e nyugati megyénkben 800-1000 példány élhet, a Szigetközben 500, de a Hanságban is 230, és vannak családok a Rábán és a Répcén is.
A Zalán két éve jelent meg, és feltehetőleg hamarosan ott lesznek a hódok a Balatonban is. Ugyancsak terjednek a Tisza mentén és a Duna alsóbb szakaszának mellékfolyóin is. Már az összes nagyobb hazai folyó mentén (így az előbbieken túl a Dráva, Kőrös, Maros térségében is) élnek.
A gond, hogy Európa legnagyobb rágcsálójának természetes élőhelyei, az ártéri erdők ugyanakkor jelentősen megritkultak az elmúlt évszázadban. Legtöbb helyen mindössze néhány méter széles sávban maradtak meg, amit mezőgazdasági területek öveznek, sok helyütt az ártérre pedig a természetes erdők helyett gazdasági célú, gyorsan növő nyárasakat ültettek.
Ráadásul a vízügyi gyakorlatnak megfelelően a vízparton hagyni kellene egy 6,7 méter széles nyílt sávot, amely árvíz idején megkönnyíti a védekezést. Ezt a sávot néhány évente megtisztítják, jobb esetben csak az egyik parton, máskor mind a kettőn. Persze meg lehetne tenni, hogy a hatméteres sáv után hagynának egy természetes, magról felnőtt ártéri galériaerdőt, csakhogy ez a hazai folyók összességében több ezer kilométeres partjai esetén óriási kihasználatlan terület, így a vita innentől a természetvédelem, a gazdasági erdőt ültetni szándékozó erdészet és a magángazdálkodók között folyik.
Ha pedig megjelenik a hód és döntögeti a fákat, mindkét fél vakaródzik, hogy ki fizesse a kárt, vagy ki viszi el a hódokat. Az állam azonban eddig nem akart fizetni, és jogilag igaza van, hiszen az érvényes rendelkezések szerint a gazdálkodóknak kellene mindent megtenniük a vadkár elkerüléséért. Ez a hód esetében – amely 20-30 méternél messzebbre nem nagyon megy a parttól – a fák egy méter magasságig drótkerítéssel való bekerítését jelenti. A vízpartot viszont nem lehet elkeríteni, mert akkor más vadakat is elvágnának a víztől.
Egy hansági gazdálkodó egyhektáros erdejének a bekerítése legalább 700 ezer forintjába kerülne. Nem kis összeg, viszont ha a hód kártétele miatt hiányzik majd az erdőből, az erdészet fapótlásra kötelezheti. Néhány fánál ez még megspórolható, de tíz év alatt a fadöntögető állatok a fél erdejét is lerághatják. A konfliktus előbb-utóbb orvvadászatba csap át, és Czabán Dávid szerint már volt rá példa, hogy találtak hurkokat hódcsapásokon. Az európai hód, amely száz éve a túlzott vadászat következtében a kihalás szélére került, azaz mindössze 1200 példány maradt, két éve már egymilliós tömegben élt szerte a kontinensen.
A Természetvédelmi Világszövetség, az IUCN ezért vissza is minősítette a veszélyeztetettségi listákról. Az egész Európában terjedő állományok miatt nehéz már elhelyezni a fölös állatokat, márpedig az elvándorló és új élőhelyet kereső fiatalok miatt van, ahol akár 500 méterenként élnek hódcsaládok, aminek nyomai a sok kidöntött fatörzs miatt néhol eléggé feltűnőek. A hódállomány szabályozása érdekében Észak- és Nyugat-Európában mára komplett hódkezelési stratégiával élnek. Németországban például tartományonként működnek hódmenedzserek, akik a helyi gazdákkal közösen dolgoznak a probléma megoldásán.
Ha kell, a hódgátak becsövezésével (túlfolyó jelleggel csövek átvezetésével) szabályozzák a vízállást, vagy tanácsokat adnak a fák védelméhez. Adott esetben, ha nincs más lehetőség, engedélyt adnak a gyérítésre. Ott a befogott állatokat nem szabad kereskedelmi forgalomba hozni, áttelepítik őket, vagy oktatási, kutatási célokra ajánlhatják fel azokat. Nálunk ezzel szemben senki nem csinál semmit, a probléma pedig nő. Nemrég a Hanságban a vízügyi szakemberek egy bejáráson nyitottnak mutatkoztak a gátcsövezési módszer kipróbálására. Eddig szétbontották a hódgátakat, ám az állatok pár nap alatt újjáépítették azokat. Egy országos hódkoordinátor sokat segíthetne a konfliktusok megoldásában.
Szervezné a Natura 2000-es faj esetében amúgy is kötelező országos felméréseket, amelyeket még most is a WWF koordinál, bár Czabán Dávid szerint ez nem a szervezet feladata lenne, de az állam részéről nincs nagy hajlandóság e munka átvételére, jóllehet a természetvédelem alsó szintjein ismerik a gondokat. Van, ahol éppen a természetvédelem jegyében kéne eltüntetni a vízfolyásokból gátépítéseikkel állóvizet alakító fanyűvőket. A Kerkán például, ahol olyan, csak az áramló vizet kedvelő kérészfaj él, melynek Európában csak négy élőhelye van, a nagy csinnadrattával érkezett védett hódokból nem kívánatos betolakodók lettek.
Hogyan él?
A mintegy 20-33 kilogrammos hód testhossza 75 centimétertől egy méterig változik, amihez 30-40 centiméteres, lapos, pikkelyes farok csatlakozik. Az európai hód kanadai rokonával ellentétben nem épít nagy hódvárakat és kevesebb gátat is emel, vackát inkább a partfalban ássa ki. Az akár tizenegy méteres hosszúságot is elérő folyosórendszer bejárata a vízből nyílik. Tanyáján általában 5–8 állat (egy szülőpár, az elmúlt évi és az idei alom) él. A család kisebb állandó területet tart fenn a vízpart mentén, melynek határait szagjelzésekkel jelöli ki. Vándorlásra táplálékszűke esetén kerülhet sor. A hód kizárólag növényeket (lágyszárúakat, fakérget és leveleket) fogyaszt, rágásnyomai árulkodnak jelenlétéről. Rágásra metszőfogai folyamatos növekedése miatt is szükség van. Palugyai István
