2014.08.08. - Ott téblábolt a 104-es megállójában.
Ádám Vác felől érkezett, és aprócska autója volánja mögül már messziről kiszúrta őkelmét.
Első blikkre arra tippelt, tán a buszra vár, hogy a családja után mehessen. Az esti sápatag villanyfények mellett a várakozó tétovának tűnt, amolyan eltévedt süldőnek, aki nem tudja, érti, mi dolga akadt néki Újpestnek ezen a kültelki részén. Amikor Ádám a kocsijával mellé ért, az ifjú gondolt egy merészet, és nagy bátran váratlanul a kerekek alá vetette magát. A vezető hiába taposott a fékre, az ütközést nem kerülhette el. Csodák csodája, a másik föl sem vette a balesetet, egy vak hang nélkül kettőt-hármat hempergett az aszfalton, utána íziben fölpattant, és mire a sofőr kettőt pislogott, kikászálódott az ülésből, már híre-hamva sem volt.
Az esetet szemtanúként látta egy hölgy, és az ő javaslatára rendőrt hívtak a helyszínre. A járőr kiérkezés után igazoltatott, szemrevételezett, ténymegállapított, papírokat töltött ki, majd egy „Isten önökkel” köszönéssel távozott. A dokumentumok másodpéldányát természetesen átadta a károsultnak, azaz Ádámnak. Ebből tudható, hogy a tettes, bár ismeretlen, „az úr elmondása szerint” egy vadmalac. Az okozó lakóhelye pedig lakonikus tömörséggel így került be a megfelelő rubrikába: erdő, mező. Tegyük hozzá rögvest, ez a két csodálatos magyar szó annyira szép, találó és tömör kifejezése a lényegnek, hogy én ezért innen a távolból emelek kalapot az ismeretlen egyenruhás előtt.
Kicsit elkalandozva legyünk bátrak, és játékos elmegyakorlatként fűzzük másként tovább ezt a hétköznapi ügyet. (Hétköznapi, hiszen korunkban folyton nő a vadgázolások mennyisége.) Például itt a kínzó kérdés: mi történik, ha a malacka nem ugrik barátom öregecske négykerekűje elé, hanem bevárja a 104-es buszt, és föl akar szállni? A sofőr köszön, és a jegy érvényesítésére, esetleg a diákbérlet bemutatására szólítja föl? Vagy az ajtót sem hajlandó kinyitni előtte? Erre válaszul a jószág a rengetegben vagy a belvárosban dolgozó ombudsmanhoz fordul panasszal? Netán mérgében hívja a haverjait, és közös erővel a fölbőszült drukkerek metódusa szerint nullára amortizálják a belső teret, s ráadásként összeszurkálják az utasokat? Mi lesz az esetleges leszállókkal, ha nem nyílik ki a busz ajtaja? Ők testületileg kénytelenek egy megállóval továbbmenni, és onnét hazacaplatni? S közben retteghetnek, hogy a malachorda rajtuk veri le sérelmeit, amiért otthagyták?
Valljuk be, a lehetőségek kifogyhatatlanok. Egy azonban teljes bizonyossággal borítékolható: jelenleg kevés olyan polgár él Budapesten, aki le merne lépni a menetrend szerinti járat lépcsőjéről egy olyan megállóban, amelynek esőbeállója alól egy vadmalac kacsingat kifelé a világba. Még akkor sem, ha a jószág olyan apró, mint az öklöm. (Ez sokkal félelmetesebb helyzet volna, mintha „csak” két nagy dög lesegetne ki az eresz alól. Mert a magányos kicsi feltételez egy anyát, amely az első ijedt visításra harckocsiként bukkan föl a homályból. Nála pedig nincs pardon, és nem sakkozni akar az emberrel.) De kár lenne feledni a másik fél érveit. Lévén ha elvesszük az élőhelyét, kénytelen keresni magának másikat. Ha lehet, gyalogosan, ám ha jön a busz, azzal. Lázin Miklós András