2014. 12. 18. - Madagaszkáron több ezer éve élt óriásmakik csontjából és fogából kivont ősi DNS megmagyarázhatja eltűnésüket, és feltárhatja azt is, mely tényezők sodorják a még élő fajokat nagyobb veszélybe.
A legtöbb kutató egyetért abban, hogy az ember fontos szerepet játszott az óriáslemur kipusztulásában, mivel élelem gyanánt vadászott rá, illetve kiszorította élőhelyéről. DNS-ük elemzése azonban azt sugallja, hogy a legnagyobb makifajok védtelenebbek voltak a kihalással szemben, mint kisebb termetű rokonaik, mivel populációjuk jóval kevesebb egyedet ölelt fel - állítják madagaszkári és amerikai kutatók.
A kihalt és még életben lévő fajok összehasonlításával alaposabban fel szeretnék térképezni, hogy a jövőben mely makifajok szorulnak leginkább védelemre.
Madagaszkárt hosszú ideje a szokatlan élőlények gócpontjának tartják. A sziget növény- és állatfajainak több mint 80 százaléka sehol máshol nem található meg. Ám nem sokkal ezelőtt, legalábbis a fosszilis bizonyítékok szerint, még több fajnak adott otthont. Az emberek 2000 évvel ezelőtti érkezését megelőzően éltek itt háromméteres elefántmadarak, törpevízilovak, óriási szárazföldi teknősök, szarvas krokodilok és legalább 17, mára eltűnt makifaj, némelyikük testsúlya elérte a 160 kilogrammot, vagyis annyit nyomott, mint egy hím gorilla.
Az 550-5600 éves tartományra visszatekintő lemurcsontokból és -fogakból kivont genetikai anyag révén szemügyre vették az emberek érkezése után kihalt mind az öt makifajt képviselő 23 egyed DNS-ét. Ezek felölelték az óriás varit (Pachylemur nem), a Hadropithecus stenognathust, a Megaladapis nem képviselőit és két lajhármakifajt. A kutatás égisze alatt nyolc élő faj - köztük a három legnagyobb testű ma élő makifaj - genetikai adatait is tanulmányozták.
Kiderült, hogy a kihalt fajoknak jóval alacsonyabb volt a genetikai diverzitása, mint az életben maradottaknak, ami apró populációs méretre utal. George Perry, a kutatócsapat szakembere szerint az eredmény nem teljesen meglepő. „A nagyobb testű fajok gyakran nagyobb territóriumokat igényelnek, és létszámuk alatta marad a kisebbekének” - magyarázta, hozzátéve, hogy az ilyen állatok védtelenebbek a vadászat, erdőirtás, gazdálkodás és más emberi tevékenységek okozta kihalással szemben.
Abban reménykednek a kutatók, hogy az ősi DNS-ből levont következtetések hasznosnak bizonyulnak a fennmaradt fajok védelmében. A ma élő, megközelítőleg 100 makifaj több mint 70 százaléka veszélyeztetett vagy kritikusan veszélyeztetett a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) szerint, ezzel az emlősök legnagyobb kockázatú kihalás fenyegette csoportját alkotják a Földön.
A kutatók nem találtak kapcsolatot a testméret és a genetikai sokféleség között a modern makifajoknál - legnagyobb képviselőik körülbelül 7 kilogrammosak -, ezért úgy hiszik, hogy a testméret kevésbé hasznos a védelmi intézkedések prioritási listáinak felállításához.
A vizsgálatokhoz csak a mitokondriális DNS-t vették szemügyre. A magi DNS szekvenálásásval folytatnák, mert azzal több információt szerezhetnek a fajok kihalást megelőző aktuális populációs méreteiről. Ebből pedig lehetővé válik a ma élő fajok vonatkozásában jobb genetikai mérőeszközöket kifejleszteni, illetve eközben szemügyre vehetnek olyan géneket, amelyek például a színlátással vagy ízérzékeléssel állnak kapcsolatban, és életmódjukba engedhet bepillantást.
A nemzetközi kutatócsapat új tanulmányát a Journal of Human Evolution folyóirat közölte.