2015. augusztus 12. - Nincs olyan jó érzésű ember, aki szívből ne ítélné el azt az amerikai fogorvost, aki az egyik afrikai vadászata során lelőtte a Zimbabwe jelképének számító, híres oroszlánt.
Milliók tiltakoznak azóta is világszerte, petíciókat írnak tucatszámra, a vadász (és segítői) fejét követelik, a nép lincshangulatban van Amerikában, és a „gyilkos fogorvost” sokan látnák karóba húzva a Fehér Ház udvarán. Most már csak azt nem értem: miért nem követi hasonló tiltakozóhullám, ha egy palesztin gyermeket öl meg egy izraeli rakéta; vagy a Boko Haram egyik fundamentális csapata megerőszakolja, majd halomra gyilkolja egy nigériai falu leánygyermekeit, majd a többiekre gyújtja a házat; vagy netalán az Iszlám Állam egyik katonája kereszténysége miatt végez egy óra alatt vagy tíz családdal?
Komoly, az emberi szolidaritást, empátiát és magát a humanitást feszegető kérdések ezek, amelyek a modern világ szélsőséges, ugyanakkor valóságosan is létező kortünetei.
Ha moziba megyünk, vagy a tévében filmet nézünk, majd értékeljük – különös párhuzamot figyelhetünk meg. Ha egy állat pusztul el egy puskalövéstől, akkor a nézők milliói rendülnek meg. Talán még könnycseppet is elmorzsolnak egy lovacska vagy egy kutyus kimúlása láttán. A filmkészítők – félve a felháborodástól – ki is írják az alkotás végén, hogy „a filmben szereplő állatoknak nem esett bántódásuk”.
Miközben más filmekben tucatjával, egyes akciófilmekben százával halnak meg az emberek, s a nézőnek a szemük sem rebben. Holott, ha kicsit elgondolkodnánk, és belemászhatnánk valahogy a film fikciós világába, azoknak az áldozatoknak is kell, hogy legyen gyászoló családjuk, árván maradt gyermekük… De hát erről a film készítői, az írók, a rendezők, a dramaturgok nem mesélnek.
Voltaképp az egész abszurd hozzáállás mögött az emberi élet leértékelődése áll. A békében és jólétben felnőtt mai, „nyugati”, azaz európai és észak-amerikai generáció már nem ismeri a háború borzalmait. Nem is tiszteli úgy az életet, ahogy azt az egész civilizációjának gyökereinek számító keresztény értékek megkövetelnék; vagy éppen úgy, ahogy a „másik oldalról” a nyugati világképet szintén meghatározó, végül zsákutcába torkolló, de a humanizmust szavakban megtámogató felvilágosodás mondanivalója megkívánná. A „nyugati civilizáció” két ellentétes gyökeréről beszélünk ugyan, amely folytonos ideológiai-politikai harcban állt és áll egymással – mégis: az emberi élet tiszteletében egyetértettek.
Mára azonban a kereszténység elvesztette társadalomépítő szerepét, pontosabban elpusztították a polgárosodás útjára lépett, majd a pénzt és a hasznot hajszoló fogyasztói társadalmak a vallás meghatározó normáit. A felvilágosodásból kinövő materializmus és liberalizmus pedig zsákutcának bizonyult, ha az egyén boldogságát vesszük górcső alá. Hisz az előbbi világképe megfelezte az emberi létet, és letagadta annak szellemi részét, majd tévútra és boldogtalanságba, urambocsá’, civilizációs betegségekbe hajszolta; míg az utóbbi, a végtelen szabadság örömének ígéretével, a fogyasztás és a különböző devianciák rabjává tette az egyént.
Tehát azzal a szerény kéréssel fordulnék most azokhoz a milliókhoz, akik a Cecil nevezetű oroszlán halála miatt tüntetnek, petíciókat fogalmaznak meg, vagy a gyilkos fejét követelik, hogy ugyanezt tegyék most, mikor az Iszlám Állam katonái kétszázharminc, köztük hatvan keresztény embert hurcoltak el Szíriában, amikor elfoglaltak egy kisvárost Homsz térségében. Ráadásul Isten házából, a Mar Elian kolostorból rabolták el az áldozatokat, ahová azok az erőszak elől menekültek. Nem oroszlánok, hanem nagyszülők, családapák, nők és gyermekek. Nagy Ervin