2015-08-22 - Dodoma — A világ legnagyobb szárazföldi emlőse, mégis az egyik legérzékenyebb állati lélek a földön az elefánt.
Természetes ellensége egyedül az ember, nem csoda hát, hogy komoly védelemre szorul, hiszen az elmúlt egy évtizedben mintegy 60 százalékkal esett a populáció lélekszáma. Afrikában már csak 400 ezer, Ázsiában pedig alig 40 ezer példány él szabadon, de ez a szám a jövőben is csökkenni fog.
Orvvadászok, az elefántcsontból és trófeákból milliárdokat kaszáló vadorzók irtják gyakran elképesztő kegyetlenséggel a nemes állatokat, az egyetlen fajt az emberen kívül, amely elsiratja halottait. Pedig „milyen is lenne ez a világ elefántok nélkül?” – teszi fel a kérdést a nemzetközi elefántnapot alapító szervezet mottójában, hiszen a hatalmas ormányos egyedülálló lény a maga nemében.
Hatalmas méretei ellenére veszélytelen, mivel növényevő, és alapvetően barátságos is, ha nem piszkálják nagyon. Vesztére jól idomítható, így főleg Ázsiában több ezer példányt tartanak fogságban, munkára fogják, vagy a turisták szórakoztatására használják őket, és gyakran embertelen körülmények között, láncra verve, éheztetve tartják, és rendszeresen verik őket. Holott természetes közegében – amelyből szintén egyre kevesebb van – kifejezetten bájos, és imádni való az elefánt. Speciális felépítése miatt sem futni, sem ugrani nem tud, képes azonban fokozott tempóban gyalogolni, akár 38-40 kilométer per órás sebességgel is.
Naponta mintegy 150 kilónyi növényzetet esznek, és húszgallonnyi vizet isznak meg, már ha találnak, és ez főként az afrikai elefántokra vonatkozik. Ők már három mérföldről kiszagolják a víz alatt rejlő víztartalékokat is, és izmos ormányukkal több méter mélyről is előássák, ha kell.
Az ormányuk olyan erős, hogy akár egy húsz centi átmérőjű ágat is letépnek vele a fáról, de olyan kifinomult mozgásra képes, hogy egyetlen fűszálat is fel tud csippenteni a földről vele. Gigászi méreteik és különleges képességeik mellett azonban a legszebb az az érzelemgazdagság, ami egy elefántban működik.
Matriarchális társadalomban élnek, a csordában felnőtt nőstények gondozzák együtt a kicsiket, a hím borjúk 14 éves korukban hagyják el a családot, és kezdenek önálló életet. De nem tűnnek el messzire, szükség esetén megvédik a nőstényekből álló csordát.
Halottaikat meggyászolják, napokig virrasztanak mellettük, és megkönnyezik az elvesztésüket. Felnőtt korukban állva alszanak, napi 30-40 kilométert is vándorolnak, felismerik a saját tükörképüket, és ha hosszú idő után találkoznak, az ormányukkal ölelik át egymást. K. Á.