2017. március 1. - Az egyik indiai nemzeti parkban töredékére szorult vissza a vadorzók által megölt orrszarvúk száma. Ehhez azonban az kellett, hogy a vadőrök rutinszerűen kivégezzék az orvvadászokat. Az állatvédők nem először nyúlnak militáns eszközökhöz. A céljaik szinte mindenki számára szimpatikusak, de előfordul, hogy elveszítik erkölcsi gátjaikat. Vajon hol van az állatok védelmében tett lépések morális határa?
Sokféle módszerrel próbálták már megóvni a kihalófélben lévő orrszarvúkat az orvvadászoktól, akiket kizárólag az állatok szarva érdekel, minthogy azokért vagyonokat hajlandók fizetni a kínai sarlatánok. Az utolsó példányokat állandó fegyveres őrizet alatt tartják, máshol szándékosan levágják a szarvukat, hogy ezzel értéktelenítsék őket a vadorzók szemében. De olyan „sikereket” sehol sem értek el, mint az India északkeleti részén lévő Kaziranga nemzeti parkban. A parkban száz évvel ezelőtti alapításakor alig élt néhány indiai orrszarvú, de azóta csodát tettek. Miközben a világ minden más élőhelyén a kihalás veszélyezteti e fajt, Karizangában sokasodnak, már 2400 (a világállomány kétharmada) él ott. A park emiatt az állatvédelem megkerülhetetlen mintája lett, forgatott ott már David Attenborough, Vilmos herceg és Katalin hercegné is odalátogatott tavaly – tudósít a BBC. A parknak azonban van egy (enyhén szólva) ellentmondásos titka.
A vadőrökre statáriális ítélkezési jogokat ruháztak: gyakorlatilag bárkit lelőhetnek, aki akár kicsit is vadorzónak tűnik. Persze a vadőrök mindig is fegyveresek voltak, de más helyeken a puskájukat csak önvédelmi célra használhatják. Kazirangában azonban kifejezetten utasítják őket, hogy végezzenek az orvvadászokkal. 2014-ben és 2015-ben átlagosan két vadorzóval végeztek havonta. Ez azt jelenti, hogy a nemzeti parkban nagyobb az orvvadászok halandósága, mint az orrszarvúké. Csakhogy az is előfordul, hogy a lövöldözésnek ártatlan civilek, leginkább a helyi törzsek tagjai is áldozatul esnek. De egyelőre ezen „járulékos veszteséget” a park feljebbvalói szemében messze ellensúlyozzák az unortodox módszer eredményei.
Az orrszarvúszarv drágább, mint az arany: tíz dekájáért hatezer dollárt (1,75 millió forintot) is adnak Kínában és Vietnamban. Bár az indiai orrszarvú szarva jelentősen kisebb, mint más rinocéroszfajoké, a kínai felvevők szerint ennek van a legnagyobb gyógyító ereje. Az eddigi legnagyobb szarv 35 centiméter hosszú volt és három kilót nyomott. Ez azt jelenti, hogy egyetlen ilyen állat megölése után 180 ezer dollár üti az orvvadászok markát.
A BBC riportjában megszólaltatnak egy vadőrt, aki gondolkodás nélkül beismerte, hogy hogyan bánnak a vadorzókkal: „Az utasítások szerint amikor csak meglátunk egy vadorzót, azonnal a fegyverünkért kell nyúlnunk, hogy levadásszuk. Parancsba van adva, hogy lelőjük őket és bárkit, aki éjszaka mászkál a parkban.” Az őr elmondta, hogy ő ugyan személyesen még nem ölt meg senkit (bár már lőtt rá vadorzókra), de biztos benne, hogy nem lenne semmi következménye annak, ha lelőne egyet.
A park igazgatója akkor lobbizott ki gyakorlatilag az igazságszolgáltatáson felül álló jogokat a vadőrök számára a kormánytól, amikor 2013-ban nagyon megugrott a megölt orrszarvúk száma. Mivel a park Assam állam egyik legkedveltebb turistacélpontja, a politikusok örömmel adták meg az igazgatónak, amit kért, hiszen a külföldiek nagy testű állatokat akarnak látni. Az igazgató csöppet sem takargatja elveit: a parlamentnek írt jelentésében leírta, hogy célja mindenféle jogosulatlan belépés megakadályozása, ennek érdekében pedig „meg kell ölni, aki nem engedelmeskedik”. Sőt szerinte a környezetvédelmi bűnök súlyosabbak a gyilkosságnál, mert „csendben erodálják a föld összes civilizációjának gyökereit”.
Persze a park szóvivői próbálják elvenni az igazgató szavainak élét, és a sok megölt orvvadászt azzal magyarázzák, hogy ők támadnak a vadőrökre, akik csak védekeznek. Csakhogy az elmúlt húsz évben mindössze egy vadőrt öltek meg orvvadászok, ellenben 106 vadorzót terítettek le a vadőrök. A környezetvédő szervezetek pedig nem látnak különösebb problémát ebben a gyakorlatban. A kritikusok szerint a Természetvédelmi Világalap (WWF) szorosan együttműködik az assami erdészeti hatósággal. A honlapjuk szerint ők finanszírozták a vadőrök katonai kiképzését is, emellett felszerelést (például éjjellátó szemüvegeket) is biztosítanak számukra a vadorzókkal vívott harchoz. A WWF egyik helyi vezetője elmondta, hogy ugyan „senki sem szereti, ha embereket kell megölni, de az állatokat meg kell védeni, és a orvvadászatot meg kell állítani”. És az állatvédők jelentős része – kimondva-kimondatlanul – egyetért vele.
De nem mindig pénzéhes bűnözők állnak szemben az állatvédőkkel a kihalással fenyegetett fajok megmentéséért vívott háborúban. Gyakran – főként Afrikában, de Indiában is – a helyi törzsi lakók próbálnak életben maradni a jellemzően szerény eltartóképességű földterületen – és eközben érdekeik szinte folyamatosan összetűzésbe kerülnek a nemzeti parkokkal. Ki tud igazságosan dönteni, amikor az egyik oldalon éhező emberek keresnek újabb, még használható legelőt állataiknak vagy termőterületet növényeiknek. A másik oldalon viszont az egész (nyugati) világ által hőn szeretett nagy testű emlősök figyelik gyanakodva, ahogy az ember újabb területeket hódít meg élőhelyükből.
Bár a Kaziranga Nemzeti Park eredményei (ami az állatok számát illeti) látványosak, a környezetvédelem másutt is terjedőben lévő militarizációjának hatásossága korántsem megkérdőjelezhetetlen – noha remekül kiszolgálja az állatvédőkben (ahogy minden emberben) ott rejtőző bosszúvágyat. A Conversation riportja szerint Afrika déli részén a vadőrök már jobban hasonlítanak zsoldosokra, akiket tényleges katonák irányítanak és gyümölcsöző kapcsolatokat ápolnak a félkatonai szolgáltatásokat nyújtó cégekkel. Az elmúlt években a támadóan fellépő vadőrök tevékenysége következtében több száz vadorzót (pontosabban vadorzással gyanúsítható személyt) öltek meg Dél-Afrikában és Botswanában. Számos incidens alkalmával az orvvadászoknak még csak esélyük sem volt, hogy megadják magukat. Eközben sok helyi is áldozatul esik a vadőröknek.
Mindezzel a nemzeti parkok csak azt érik el, hogy épp a helyi törzsek tagjai gyűlölik meg az állatvédelem ügyét – és közvetve magukat a szerencsétlen állatokat –, pedig rájuk lenne a legnagyobb szükség ahhoz, hogy hosszú távon az egésznek legyen bármi értelme. Akinek egy-egy rajtaütésben megölik a hozzátartozóját csak azért, hogy ezzel megvédjenek egy állatot, az ellenségként fog tekinteni egész életében az elefántokra, orrszarvúkra és mindenre, aminek négy lába van. Molnár Csaba
