2017. március 26. - Állatkertek – Ameddig a vadon szava elhallatszik
Február közepén köszöntötték a fővárosi állatkertben született négyéves ázsiai elefántot, Ashát, akinek még az idén kistestvére születik. Ahogy Asha, úgy a tesója sem jut arra a sorsra, amelyre három évvel ezelőtt egy fiatal, egészséges zsiráf: a koppenhágai állatkertben megölték, feldarabolták, és megetették a tigrisekkel.
A Fővárosi Növény- és Állatkert egyik büszkesége Angele, az ázsiai elefánt. A nőstény négy éve hozta világra Ashát, és a méhében fejlődő újabb magzat jelenleg negyven-ötven centiméteres lehet. Az elefántoknál a vemhesség nagyjából 22 hónap; a kicsi világra jötte késő őszre várható. A kert másfél évszázados története alatt eddig hat alkalommal született ázsiai elefánt: 1930-ban, 1932-ben, 1941-ben, 1956-ban, 1961-ben és 2013-ban.
Ahogy az összes többi állaté, az elefántok állatkerti tartása is több okból fontos. Az oktatási és ismeretterjesztő szempont mellett legalább olyan jelentős, hogy az ázsiai elefánt veszélyeztetett fajnak számít, és az állatkertek tevékeny szerepet vállalnak a faj fennmaradásában. Ehhez az állatkerti szaporítás is hozzájárulhat, de legalább ilyen jelentősek azok az állatkerti programok során született kutatási eredmények, amelyek a vadonbeli állományok védelmében is felhasználhatók. Ilyen például az elefántok egyes vírusos megbetegedéseinek gyógyításával kapcsolatos kutatások.
Napjainkban mind több állatkert hirdeti a biodiverzitás megőrzésének fontosságát, modern Noé bárkájaként a veszélyeztetett és kihalófélben levő fajokat próbálják megmenteni. Az őstulok esetében erre már nincs lehetőség. Az összes házi szarvasmarhafajta ősének tekintett faj a háziasítás után még jó néhány ezer évig fennmaradt. Utolsó példánya 1627-ben a Mazuri-erdőkben pusztult el. (Az esztergomi bazilika kincstárában őrzött két középkori serleg őstulok szarvából készült.)
Csak ember ne legyen
Majdnem így járt az európai bölény is: az elmúlt évszázadokban fokozatosan kipusztult élőhelyein. Az utolsó vadon élő egyedet a lengyelországi Białowieża-erdőben, 1925-ben puffantották le. (Magyar földön bölényt utoljára Erdélyben, 1762-ben ejtettek el.) Szerencsére néhány európai állatkertben (Budapesten is) őriztek ebből a fajból néhány példányt. A frankfurti állatkert igazgatójának kezdeményezésre született nemzetközi bölényvédelmi társaság az akkori genetikai ismereteket figyelembe véve tudatos szaporításba kezdett. A bölényállomány szép lassan gyarapodásnak indult, ám a folyamatot a második világháború visszavetette.
A háború után folytatódott a tenyésztés, először az ötvenes években telepítettek vissza bölényeket a lengyel–belorusz határvidékre, majd másutt is megjelentek a hatalmas növényevők. Manapság mintegy ezer példány él szabadon, a legnagyobb állomány a Białowieża-őserdőben legel.
– Ha az állatkertek nem lépik ezt meg, a faj kipusztul – összegez Hanga Zoltán, a fővárosi állatkert szóvivője, aki 1990-től dolgozik az állatkertben.
A házi lovak ősének, az ázsiai vadlónak a megmentése a szakma másik sikertörténete. Ebből Mongóliában láttak utoljára vadon élő példányokat, de a múlt század hatvanas éveitől már csak állatkertben élt néhány. Az átgondolt tenyésztésnek köszönhetően 1990 környékén megindultak a visszatelepítések. Először azonban az állatkertekben felnőtt példányokat Európa néhány helyén védett, de az állatkerti körülményekhez képest mégis nagyobb kihívásokkal teli környezetben igyekeztek visszavadítani – ilyen helyszín volt a Hortobágy.
Amikor úgy látták a szakemberek, hogy a vadlovak képesek az önálló életre, Mongóliába vitték őket. Ahol azonban nem úgy szaporodtak, ahogy az az állatkertekben megszokott volt. Védett környezetben ugyanis a táplálék folyamatosan biztosított, ragadozóktól sem kell tartani, ha megbetegednek, ott az állatorvos. Mindez nincs a pusztán, a vadonban. Ott mindennap küzdeni kell a táplálékért akár a fajtársakkal is, hiszen ugyanazok az erőforrások – víz, vadászterület – állnak rendelkezésre. Ha gyorsabb és erősebb vagy, életben maradsz. Ne felejtsük el, hogy a visszatelepítésre kinézett térségek érintetlen területek, ahol minimális az ember jelenléte. Ahol ember is jelen van – környezetszennyezést, a területek feldarabolódását okozva, vagy csupán orvvadászként –, ott még rosszabbak a túlélési mutatók.
A tenyésztés egyébként nem egyszerű feladat. Sokkal bonyolultabb annál, hogy testvéreket, közeli hozzátartozókat ne pároztassanak, mert rövid időn belül mindenki mindenkivel rokon lesz. Egy-egy állatkert önállóan nem érhet el eredményeket, regionális, de inkább globális összefogás kell. A tenyésztési programba vitt állatok általában személyesen találkoznak, de a nagy testű állatoknál előfordul, hogy a hímtől levett spermát juttatják el az akár több ezer kilométerre lévő nőstényhez. Az eljárás ugyanaz, mint amit a sertések, szarvasmarhák esetében a nagyüzemi gazdaságokban alkalmaznak.
Layla és Zafriel reményei
Orrszarvús körökben a budapesti állatkert arról nevezetes, hogy itt született a világ első mesterséges termékenyítéssel fogant szélesszájú orrszarvúja. A beavatkozásra annak ellenére volt szükség, hogy a fővárosi intézményben egy hím és egy nőstény példány élt. A gondot az okozta, hogy bár nem voltak rokonok, együtt nőttek fel, ezért testvérként tekintettek egymásra. A világért sem akartak párosodni, ezért jött a képbe az inszemináció, amelynek eredményeként 2007. január 23-világra jött Layla, az első mesterséges termékenyítéssel fogant orrszarvú. A második is Pesten született 2008 októberének végén
– utóbbi azért érdekes, mert a megtermékenyítő sperma nem friss ivarsejt volt, hanem három évvel korábban vették le, és mélyfagyasztásban tartósították. Utóbbi is tudományos szenzáció.
Kétezer-tizenöt december közepén jelentették be, hogy a mesterségesen fogant Laylát mesterségesen próbálják megtermékenyíteni. A beavatkozást a budapesti szakemberek a berlini Állatkerti és Vadállatkutató Intézet (IZW) munkatársaival közösen végezték el.
Először a jövendőbeli apaállatot, a 2010-ben érkezett Zafrielt altatták el, hiszen a háziállatokkal ellentétben az orrszarvútól csak altatásban lehet levenni az ivarsejteket. Ezután Laylán volt a sor, rajta is altatásban végezték el a beavatkozást.
Bár mindent megtettek a szakemberek – azóta többször is –, még nem jártak sikerrel. Az újabb szenzáció várat magára.
– Ez az eljárás azért fontos, mert újabb megoldást jelent a rohamosan fogyatkozó állatok megmentéséhez. Eszköz lehet az egyébként nem szaporodó kolóniákban, illetve könnyebbséget is nyújt, hiszen az állatokat nem kell utaztatni.
Szintén szempont, hogy az állatkerti programok szoros kapcsolatban állnak a vadállományokat felügyelő programokkal. Szükség esetén mindkét irányban vérfrissítésre, új genetikai vonalak bevonására nyílik lehetőség. Ha egy fajból csupán néhány példány él a vadonban, nagyon könnyen beltenyészet alakulhat ki, ami alapvető veszélyt jelent az állomány fennmaradására – tájékoztat Hanga Zoltán.
Az Északnyugat-Afrikában honos mhorr gazella már csak állatkertekben él – néhány éppen Budapesten. Visszatelepíteni nehézkes, hiszen élőhelyén évtizedek óta háború folyik, ráadásul a kiszáradóban lévő térségben nincs is hova vinni őket.
A budapesti szaporulat olyan állatkertekbe kerül, ahol szintén foglalkoznak ezekkel a gazellákkal. Az elsődleges cél az állomány növelése, amit nem várt kihívás nehezít: a nőstények rossz anyák, zömük nem foglalkozik a kicsinyekkel – a gondozók jobb híján cumisüvegekből táplálják a kicsinyeket. A jelenség hátterében az állhat, hogy genetikailag beszűkült a populáció – öt-hat példányra vezethető vissza a világ kétszáz főt számláló mhorrgazella-csapata.
Hány példány kell ahhoz, hogy ne alakuljon ki ilyen genetikai beszűkülés? Az ideális eset, ha egy-kétszáz példányból áll a populáció, de még néhány tucat egyedből is életképes csoport nevelhető fel tudatos tenyésztéssel. Öt-hat példányból már nagyon nehéz, majdnem lehetetlen újraépíteni egy állatközösséget.
Azért csak majdnem, mert például a ma élő gepárdok öt-hat ősre vezethetők vissza. (A nehézségek ellenére sikeres volt az amerikai bölény, a kaliforniai kondor, az arab bejza és a feketelábú görény visszatelepítése is.)
Kordában tartott szaporodás
Az állatkertek természetvédelmi munkájában a fajmegőrzésen túl is akad feladat. Egyes programok az adott faj élőhelyén zajlanak – erre hazai példa a földikutya, amelynek egyik legnagyobb állománya éppen a déli határsávban él.
A Kiskunsági Nemzeti Park területén a rákosi vipera szaporításában segédkeznek. (Szegény hüllőt az ötvenes években Rákosi Mátyás miatt át kellett keresztelni parlagi viperára…) Horvát partnereikkel közösen a fakókeselyűk védelmét vállalták – Cres szigetén fészkeket gondoztak, élőhelyeket rehabilitáltak, Dél-Afrikában olajjal szennyezett madarak és pápaszemes pingvinek lemosásában segédkeztek. Mentőhelyként is fontos szerepet játszanak: az ország területén őshonos (többnyire védett) állatok felépülését segítik.
Hogy nincs minden rendben az állatkerti tenyészprogramokkal, azt egy 2014-es eset bizonyítja. Világszerte hatalmas felháborodást váltott ki, hogy egy zsiráfkölyköt, Mariust azért öltek meg, hogy megakadályozzák az állatkerti beltenyészet kialakulását.
A koppenhágai eset komoly vitát generált szakmai körökben. Az egyik nézet szerint az állatok szaporodását kordában kell tartani – ezt vallják Budapesten is. Másutt amellett kardoskodnak, hogy rá kell bízni az élőlényekre a sokasodást, majd a felesleges példányokat – ahogy az Dániában történt – megölik. Nagyjából abban a korban – éppen kilépve a kölyökkorból –, amikor a természetben is legnagyobb számban elpusztulnak.
– Ez is egy lehetséges megközelítés, de mi azt gondoljuk, hogy a módszer ellen szóló érvek számosabbak és súlyosabbak. Ezért nem tartjuk követendő példának – érvel Hanga Zoltán, aki szerint a világban nem a dán megközelítés az általános. Egyébként veszélyes is, mert az emberek fejében az a tévképzet alakulhat ki, hogy a tenyészprogramok tudományos hókuszpókuszok, amelyek miatt zsiráfokat ölnek.
A Budapesten felnőtt zsiráfokat biztosan nem vetik a tigrisek elé. Ha nem könnyen is, de mindegyiknek találnak helyet – legutóbb tavaly március közepén ment el egy példány külföldi állatkertbe. Ötvös Zoltán
