2017. december 17. - Amióta a kilencvenes évek elején hazánkba is visszatelepült az aranysakál, egyre többen látják kárát, különösen a juh- és kecsketartók köréből.
Kezdetben a természetvédők mellett még a vadgazdálkodók is örültek neki, mivel fontos szerepet tölt be a rágcsálók pusztításában, s ezzel együtt az eredeti életközösség gazdagodását, illetve az önszabályozó folyamatok javulását remélték tőle.
Az eleinte még szerényen létező toportyán azonban hamarosan kimutatta a foga fehérét. Kiderült, hogy mondhatni profi ragadozóval áll szemben a vadász és gazdatársadalom: a rejtett életet élő, egyedül, párban és falkában egyaránt kitűnően vadászó aranysakállal szemben sokkal nehezebb fellépni, mint például a táplálék-konkurensét jelentő róka vagy borz ellen. És egyre-másra mutatkoztak a kártételei, amelyek nemcsak az apróvadállományban estek, hanem a nagyvadak (őz, vaddisznó, gím- és dámszarvas) szaporulatában is.
A juhászok a vadászokat hívták tetemre, tőlük követelve kártérítést is, a vadászok azonban ezt nem találták méltányosnak, már csak azért sem, mert – mint hangsúlyozták – ha valaki tesz egyáltalán valamit is a toportyán ellen, azok kizárólag ők. Hogy az áldatlan helyzet tovább ne mérgesedjen, egy asztalhoz ültek a juh- és kecsketenyésztők, illetve a vadászati érdekképviseletek munkatársai, hogy mindkét fél számára elfogadható módon, közösen lépjenek fel az immár ellenséggé vált aranysakállal szemben.
Ennek részeként a vadászok továbbra is lövik, illetve csapdázzák a ragadozót a veszélyeztetett területeken (mostanra az elejtett toportyánok száma meghaladta a kétezer-ötszázat), a gazdák pedig többet tesznek a kártételük megelőzéséért. Így ők is csapdáznak, illetve az olyan nagy testű terelőkutyák, mint a komondor és a kuvasz újbóli „szolgálatba állításával” előzik meg a bajt. A védekezés humánusabb részeként pedig etetik a toportyánt: a levágott állatokból belsőségeket hagynak a legelőkön abban a reményben, hogy teli hassal kevésbé fanyalodik rá a haszonállatokra. Valló László
KUTYAFÉLE RAGADOZÓ. Aranysakál, nádi farkas, toportyán – e nevek mind a farkassal rokon, ám annál kisebb termetű vadra utalnak. (Állkapcsa is sokkal gyengébb, mint a farkasé.) Súlya 7–15 kiló között váltakozik, a kanok némileg termetesebbek, mint a szukák. Lába igen izmos, alkalmas a hosszú távú üldözésre is, az óránkénti 40 kilométeres sebességet akár egy órán át képes tartani. A hangja különleges, egyedi: elnyújtott üvöltés, amit rövid vonyító és ugató hangok követnek, erről azonosítható.