2023. április 21. - De gyakori lehet a vaddisznó, az őz és a muflon elejtése is – derítették ki a MATE Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézetének kutatói három kontinens publikációinak átfogó elemzése alapján.
A tanulmány szerint a legelő háziállatok fogyasztása akkor növekedhet, ha a csülkösvad állományok sűrűsége és változatossága jelentősen visszaesik vagy ha a juhok, marhák tartása megfelelő védelem nélkül, nagy területeken folyik.
A szürke farkas megítélése igencsak ellentmondásos, amit kiválóan szemléltet a svájci farkas hazánkban megtett útját kísérő számtalan megjegyzés is. A hazánkban 2001 óta fokozottan védett fajjal kapcsolatos vélemények azért is annyira negatívak, mert jelenlétének feltételezett kedvező ökológiai hatásai mellett gazdasági kárt okozhat a legelő háziállatok állományaiban.
„Úgy látjuk, hogy a faj táplálkozásának pontosabb ismerete és a táplálékösszetételt befolyásoló tényezők feltárása segíthet a csülkös vadfajokban és a legelő háziállatokban okozott károk megelőzésében és a farkashoz kötődő konfliktusok számának csökkenésében, ami végeredményben hozzásegíthet a farkas hatékonyabb természetvédelmi kezeléséhez" – mutat rá dr. Heltai Miklós intézetigazgató egyetemi tanár és dr. Katona Krisztián egyetemi docens, a közelmúltban megjelent tanulmány két szerzője.
„Három kontinens számos országából gyűjtött szakirodalmi információk alapján megállapítottuk, hogy a Magyarországra visszatelepülő és az Északi-középhegységben szaporodó és terjeszkedő farkas számára a csülkösvad populációk minden valószínűség szerint az elsődleges táplálékforrást jelentik, mint ahogy az Európa vagy Észak-Amerika számos területén megfigyelhető. Feltételezhetően a legkedveltebb táplálékforrásnak a gímszarvas számíthat, közülük is elsősorban a borjak vagy a legyengült, sebezhetőbb egyedek" – mutatnak rá a szakemberek.
Az elemzés alapján az is megállapítható, hogy a hazánkban jelenleg 50-100 egyedre becsült növekvő állományú farkas csúcsragadozóként mindenképpen fontos ökológiai szabályozó szerepet tölthet be, így enyhítheti például a nagytestű növényevő fajok erőteljes lokális hatásait. Erre utal William Ripple és Robert Beschta 2012-ben megjelent tanulmánya is, amely szerint az „átlagos szarvas egyenérték" hatszor nagyobb azokon a területeken, ahol a farkas nem fordul elő, mint azokon, ahol jelen van
„A farkasos területeken a növényevők létszáma csak lassan növekszik, összhangban a növényi produktivitás növekedésével. Ez pedig arra utal, hogy a farkas valóban képes a növényevő prédafajok létszámának korlátozásán keresztül az elsődleges termelési szintekre hatni. Ez alapján elmondható, hogy az északi féltekén a farkas jelenlétével jellemezhető ökoszisztémákban a felülről lefelé szabályozás igen erőteljes lehet a farkas nélküli közösségekéhez képest" – összegzik a kutatók.
Mint hangsúlyozzák, a farkassal kapcsolatos interakciókat hazánkban is fontos részletesebben feltárni, hogy a farkasállomány védelmével egyidőben a keletkező konfliktusokat is kezelni lehessen.
Tudni kell azt is, hogy az a rendszeresen hangoztatott állítás, hogy a farkas vagy az egyéb nagyragadozók csak a beteg, gyenge, senyves egyedeket támadják, nem igaz. A farkas minden lehetőséget megragad a zsákmányszerzésre és természetesen a támadások sikeresebbek a gyengébb egyedek esetében. Ugyanakkor a MATE kutatóinak egy még nem publikált vizsgálata szerint az Északi-középhegységben szinte egyáltalán nincs rossz kondíciójú gímszarvas – a farkas mégis táplálkozik.