Nem fegyverrel, bozótirtó késsel, hanem nagyítóval, távcsővel és fényképezőgéppel fölszerelkezve ajánlom a belépést abba a dzsungelbe, amely az egész erdőügyet öleli.
Úgy döntöttem, hogy a műfaji kereteket szétfeszítő témákat, eseményekhez kapcsolódó gondolatokat egy ilyen fórumon teszem közzé.
Ez egyúttal lehetőséget ad a visszajelentésre is, ami eddig nagy hiányossága volt a ForestPress-nek. Javasolták, kérdezték a hozzászólási lehetőséget, de az oldal áttekinthetősége, kezelhetősége érdekében nem éltünk ezzel.
Terveim szerint általában az időszerű témák, események kiváltotta reflexiók kerülnek terítékre, de természetesen az emlékek, anekdoták sem maradhatnak el.
A blog stílusa marad a polgári keretek között, nem lesz fiatalosan hetyke, arra is igyekszem ügyelni, hogy ne sértse mások érzékenységét, és elnagyolt se legyen.
Az előbbi a hozzászólásokra is vonatkozik. A más véleményeket tiszteletben tartjuk, de a szóbeli agressziót elutasítjuk.
Hétfőn, június 29-én véget ért az Országgyűlés 2009. évi tavaszi ülésszaka. Az az ülésszak, amely minden bizonnyal bevonul az erdészettörténetbe. Ebben a szakaszban fogadták el a 2009. évi XXXVII. törvényt az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról.
Megszületett – legalább is a képviselők döntése alapján – az a jogszabály, amely mentén az elkövetkező években az erdőügy alakul. De, hogy ne menjen minden simán, a különböző zöld szervezetek és emberek beígérték, akár az Alkotmánybíróságig is elmennek, hogy ez a törvény ne léphessen hatályba. A végső szót kimondó, pontosabban leíró köztársasági elnök sem tekinthető – legalább is megnyilatkozásai alapján – az erdészek nagy barátjának. Ezért a kihirdetés napjáig bizonytalanság övezte a törvény legalitását. Végül megszületett az aláírás, kihirdették a törvényt a Magyar Közlönyben és már csak a végrehajtási utasítás van hátra az életbe léptetéshez. De ez sem egy fáklyás menet. Hanem nagyon is erőltetett. Szakemberek hada dolgozik rajta megfeszített munkával, hogy a negyvennapos határidőt tartani tudják. Szurkolok nekik.
A Parlamentben a minap is szóba került az erdő, az esetleges privatizáció ürügyén. Ezt a felszólalást sokan hallhatták a képviselők közül, mert az interpellációk és kérdések órájában még kitartanak a honatyák. Nem úgy, mint az erdőtörvény tárgyalásakor. Akkor, az érintettek, a vezérszónokok, az illetékes államtitkár kivételével, csupán egy-két elkötelezett „erdőrajongó” tartózkodott az ülésteremben. Nyoma sem volt a nyüzsgésnek, a mai parlamenti szokás szerinti jövés-menésnek, beszélgetésnek, telefonálásnak. Az érdektelenség tükröződött a jelenlétből. Talán, ha tizenketten voltak ott. Szomorú volt látni, hogy az a törvénytervezet, amin számos kolléga éveken át dolgozott, csak tucatnyi képviselőt érdekel. Az erdészet presztízsét tükrözte mindez. Sajnos a szakma sem törte össze magát, hogy jelen legyen legalább a végszavazásnál, amely egy kicsit – legalább is számunkra – erdészettörténeti esemény kell legyen. Írjuk is ide: A Magyar Köztársaság Országgyűlése 2009. április 27-én 210 igen szavazattal elfogadta a T/6934 szám alatt jegyzett törvényjavaslatot.
Más ez a Parlament, mint a majd két évtizeddel ezelőtti. 1990-91-ben – az MDF frakció sajtófőnökeként – sok időt töltöttem az országgyűlési sajtópáholyban. Akkoriban a fotósok még bemehettek a patkó közepébe, és közvetlen közelről kaphatták lencsevégre a netán szunyókáló honatyákat, minisztereket. Később ki is tiltották őket onnan.
A pohár vizet már akkor is odatették a fölszólalók asztalára, és az ülésterembe akkor is csak a képviselők és a szolgálattevők léphettek be. Az újságírók beléptetése elég körülményesen ment, nem volt elég reggel odatelefonálni, hogy adják le a nevemet a kapuhoz. Még nem működött a számítógépes rendszer, és nem voltak laptopok sem a képviselők asztalán. De újságot már akkor is olvastak az ülés alatt széltében-hosszában. Megértem, hisz’ képtelenség naphosszat figyelni nem mindig érdekfeszítő témákra. Ráadásul beszorítva abba kényelmetlen „zártszékbe”. Nagy különbség a miniszteri bársonyszék és a képviselői felhajtós. Gerincbetegeknek egyenesen ellenjavallt. Nem is bírják ki egy ültükben a hosszú szavazásokat, hanem álldogálva nyomkodják a gombot. Hogy a figyelmük ne lankadjon, évek óta a pártigazgató fel s alá járva hangos szóval figyelmezteti frakciótársait, hogy „neeem, neeem” vagy „igeeen, igeeen”. Akár egy zsibvásárban: „Tollat veszek, tollat veszek!”
És még így is előfordul, hogy mellényúlnak. Nem nehéz mellényúlni. Közel vannak egymáshoz a gombok, és nehéz megkülönböztetni azokat.
Nem biztos, hogy akarnék képviselő lenni. Egészségtelen életmóddal jár.
Egy erdész nehezen is viselné a bezártságot. Lehet, hogy ezért van oly’ kevés erdész a Parlamentben? Ha jól emlékszem, Berdár Béla, a Pilisi Parkerdő akkori igazgatója volt az utolsó erdőmérnök az Országgyűlésben, még az „ántivilágban”. Z.Z.
2009. június 30.