2010. augusztus 10. - A pillanatnyi esőszünetben felhúzom a kis piros
csizmáimat és kióvakodom a kertbe levesbe való zöldségekért. A kutya mérsékelt lelkesedéssel csóválja a hangulatjelzőjét - velem jönne, de nem hülye ebben a latyakban eláztatni a bundás lábbelijét. A sárgarépa elégedetten pöffeszkedik az ágyasában, társbérlője, a vöröshagyma télire betárazva - már nincs szükségük egymás védelmére, csak tavasszal fenyeget a hagyma, illetve répalégy petézése. Több helyre is vetettem levesbe való zöldségfélét, az egyik ágyas előkészítésénél gondoltam rá, hogy még apríthatnám egy kicsit a földjét, de siettem, s lám, most a saját káromon tapasztalhatom, az odébb előírásszerűén egyenesre nőtt répa itt többlábú lénnyé ágazott,
Nem kis büszkeséggel mondom: a gyümölcsösünkben gomba is terem. A fák között csiperke és pöfeteg, a kertbe vezető út mellett pedig csirkegomba. A csiperkét alaposan szemügyre kell venni, mert nő közöttük sárguló is, de könnyű megkülönböztetni az ehetőtől: a húsa nyomásra citromsárgára változik és undorító vegyszerszaga van, kerti testvére viszont kellemesen fűszeres „csiperkegomba-illatú" -ahogy a Kalmár Makara gombáskönyv jellemzi. A gyümölcsfák alatt otthonra lelt apró bimbós pöfeteget sokáig semmibe vettem, mígnem Klári barátnőmnél megízlelve rádöbbentem, hogy az egyik legízletesebb gomba. Úgy vélem a spórás termés részben az én érdemem, ugyanis tisztítás után a gombahulladékot és a mosóvizét mindig a gyümölcsös füvére öntöm, igaz, a talaj is megfelelő, elődöm a telken állatokat tartott, így a trágyától gazdag a föld. Eső után leggyorsabban a csirkegomba (hivatalos előneve: szegfű-) dugja ki buksiját a föld alól, bár most csak egy jó marokra valót sikerül összegyűjteni - a piacon 300 forintért adnak ennyit-, de a jelzésértéke megfizethetetlen, tuti, hogy kezdetét vette a gombaszezon. Klárival, aki velem hasonszőrű megszállott rétjáró, nem sokat teketóriázunk. Valaki már járt előttünk, állapítjuk meg a közeli réten, de sebaj, átkutatjuk a boszorkányköröket, s nekünk is jut az ízletes, apró kalaposból. Egy órányi rétvizit után szemügyre vesszük a közelben kornyadozó répafenyők alját, hátha előbátorkodtak a tinóruk is. Gyönyörű példányokra bukkanunk, bár közelebbről nézve nem látszanak túl barátságosnak - nyomásra sötétkékre változik a színük. Klári szerint farkastínóruk - vegetáriánusok nem fogyaszthatják-poénkodom -, esetleg sátántinóru - akkor meg főleg. Hazaviszünk néhány példányt, hogy megörökítsük és beazonosítsuk. Kiderül: zsákmányunk változékony tinóru, nyersen mérgező, de alaposan átsütve, főzve ehető. A csirkegombánál maradunk. Fincza Zsuzsa
