2014. augusztus 6. - A Balaton-felvidék alig ismert gyümölcskincse, a savanyú (bécsi) szeder/eperfa
A címben említett és mára már szinte ismeretlenné vált, egyedien finom nyári gyümölcsünkre a reflektorfényt azért is érdemes ráirányítani, mert a hazánkban jóval gyakoribb fajtestvére, a Mária Terézia óta a selyemhernyó tenyésztés miatt elszaporított fehér eper/ szeder fa (Morus alba) előfordulása is erősen ritkul manapság. Így aztán a végképp elfeledett régi gyümölcsünk, a fekete/savanyú szeder/eper fa [Morus nigra] hírét, nevét még nehezebb felidézni. De miért is van ez így?
Először is az eperfa és szederfa elnevezés körül kell egy kis rendet rakni. Fontos tudni, hogy a „fái” [fán termő] eper- vagy szederfa nem azonos a hibridogén eredetű, nagytermésű, széltében termesztett földi eperrel-szamócával (Fragaria x ananassa), de ugyancsak nem azonos az árokpartokon gyakran előforduló, tüskés indájú, földön kúszó, szürkéskék termésű hamvas szederrel (Rubus caesius). Ugyancsak szeder névvel illeti a magyar nyelv az 1-2 méter magasra megnövő, vastag, erős hajtású, tüskés bokor formájában megjelenő szeder (Rubus) nemzetség számos faját is (pl. a leggyakoribb Rubus fruticosus). Ezek a szederbokrok erdei parlagokon, legelők szélén fordulnak elő, igen finom termést adnak nyár végén a szörpök készítőinek.
Visszatérve a szeder- és eperfa elnevezésre: az Alföldön a fává növő Morus fa a nép nyelvén eperfa, a Dunántúlon (és Szlavóniában, meg a Csallóközben is) ugyanez viszont szederfa névre hallgat. Ez az édes termésű gyümölcsfánk a Morus alba, a fehér eper/szederfa azonban nem azonos a címben szereplő savanyú szeder/eperfával. Sajnos fokozza még a zavart, hogy a hivatalosan fehér eperfának/szederfának mondott fa termése lehet a fehéren kívül halvány vagy sötétlila is. Ezt a szederfát/eperfát az etethető, puha lombja miatt a selyemhernyókkal együtt őshazájából, Kínából csempészték be először a Bizánci Birodalomba (6. század), majd elterjedt Európa más részeiben is, így a 13.-15. század folyamán először Dél-Európában, aztán Franciaországon és Németországon keresztül a földrész más részeiben is. Nálunk a selyemhernyó tenyésztés támogatása és fellendülése miatt a 18-19. század folyamán e fafaj rohamos terjedést mutatott fel, elsősorban a melegebb délies vidékeken.
Ennyi kitérő után most már rátérhetünk a címben szereplő savanyú szeder/eperfára. Népünk a különböző elnevezéseiben részben a fa termésének színére, részben a fa eredetére utal: nevezték/nevezik fekete szeder/eperfának, savanyú szederfának, de balkáni, melegebb vidékről való származására utalva török szederfának, aztán elsősorban a Dunántúlon, különösen a Balaton-felvidéken, bécsi szederfának is. Az ojtott szederfa elnevezés (amelyet Csapody Vera és Priszter Szaniszló közöl a Magyar növénynevek szótárában) a nagy gyümölcsű változatok biztos tovább szaporításának módjára, míg a borszederfa elnevezés (ld. Jávorka Sándor: Magyar flóra c. művében) levének a vörösborok sötétebb színűre való festésére utal.
Lévén e sorok írója veszprémi, a Balaton-felvidéken tudta legjobban kutatni ezt a rejtélyes fafajt, így ebben az írásában a savanyú szederfa elnevezés mellett marad. Nálunk általában alacsony növekedésű, 6-8 méter magasra nő csak meg. Zömök, erős ágakra és törzsrészekre tagolódó koronát nevel. Levelei többnyire mélyen szíves vállúak, fűrészes fogas szélűek, kemény tapintásúak, felső felületükön szőrösek, érdesek. A savanyú szederfa igen késői lombfakadású, ezért is nevezte Plinius már az ókorban a ’legokosabb fafajnak’ („sapientissima arborum”), ugyanis mindig kikerüli késői fakadásával a megkésett fagyokat.
Igen idős Balaton-felvidéki példányai több irányba szerteágazóan, szinte zsidó gyertyatartószerűen szétálló koronát mutatnak, amelyek a viharok és a hó nyomás miatt legtöbbször a fő törzset is több felé hasogatják. E hatalmas sebek ellenére (amelyek lassan begyógyulnak és beszáradnak) a 150-200 éves fák egészséges, erőtől duzzadó ágakban végződő, harsogóan zöld lombú koronában termik június végétől szeptember elejéig az értékes, 2-4 cm nagyságú, mindig igen rövid kocsányú, csillogóan sötét-bíbor-fekete gyümölcsüket. Van olyan idős példány is, amelynek törzse a viharok miatt szinte teljesen „eldőlt”, a föld felszínével mindössze 45 fokot zár be.
A savanyú szederfa tulajdonképpen váltivarú növény, tehát egy fán belül az ágakon szabálytalanul váltakozva csak termős és csak porzós virágzatok helyezkednek el. Termése, azaz az ehető rész nem más, mint meghúsosodott lepellevelek összessége.
Tehát ennek a vonzóan savanykás-édes, húsos-leves termésnek köszönheti a savanyú szeder, hogy már az ókorban, a Római Birodalomtól Indiáig termesztették és élvezték kitűnő gyümölcsét. A szakirodalom őshazájának általában Iránt, Közép-Ázsiát jelöli meg. Sajnos azonban nem tudnak még a leghozzáértőbb botanikusok sem rámutatni a térképen egy országra, vidékre vagy hegysorra, ahol őshonosan tényleg tömegesen vadon terem a savanyú szeder. Kazimierz Browicz lengyel dendrológus, aki hosszú évtizedekig a terepen is kutatta Görögország, Anatólia, Irán, Pakisztán és Afganisztán fás növényzetét, egy külön tanulmányt szentelt ennek a kérdésnek. Ebben úgy zárta le mondandóját: a több ezer éves termesztés folytán az őshaza eredete bizonytalan. Mindenesetre az afgán Hindukus völgyeiben, a türkmén-iráni határon fekvő Kopet-Dag hegység előterében, valamint a Káspi-tengert Irán felől határoló Elburz erdős lankáin és az iráni Azerbajdzsán területén vadon többen is találtak és leírtak Morus nigra előfordulásokat. És akkor hova eredeztessük a hideg telű Anatólia folyóvölgyeiben itt-ott egyesével előforduló hatalmas, öreg savanyú szederfákat, pl. Ankarától délre, vagy a melegtelű szír hegyekben ezer méter felett megtalálható példányokat? Mert az ó- és újszövetség könyveiben is megtaláljuk a fa nevét, tehát a Szentföldön is elterjedt volt már Krisztus előtt. Jézus is említi egy helyen az egyik példabeszédében: „Az apostolok kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet.” Az Úr így válaszolt: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok az eperfának: szakadj ki tövestül és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedni fog nektek.” (Luk. 17.5-6.)
A szederfa szavunk először az 1395-ben íródott Besztercei Szójegyzékben fordul elő, majd az 1405-ös Schlägli Szójegyzék is tartalmazza, hasonlóan a Murmelius-féléhez, 1533-ból. A nyelvészek szerint az uráli nyelvörökségi eredetet felmutató ’eperfa’ elnevezése tűnt fel először a magyar nyelvhasználatban, s ezt követte a szederfa megjelölés.
Nyomtatásban magyarul először a Kolozsvárt 1573-ban kiadott, Horhi Méliusz Péter által írt Herbárium-ban olvashatunk a ’szederj fáról’ („mind a fái és földi szederj nyers korában hidegítő…”). Ezt követi az 1667-ben Bécsben kiadott és veretes magyar nyelven ránk maradt hatalmas kertészeti szakmunka, a Lippay János jezsuita, nagyszombati érseki főkertész (1606-1666) által írott ’Gyümölcsös kert’ majd öt oldala a ’Szederj fárúl’. Ebben a gyógynövényként és élvezeti gyümölcsként is használt szederfáról többek között a következőket jegyzi meg: „a feketének [szeder] sokkal jobb ízű édes savanyúcska, nagyobb, levesebb gyümölcse vagyon, mint a fejérnek,…a fája is temérdekebb, darabosabb”. Aztán „a szedry (!) fa igen szereti a meleg helyet, .. ellenzi a hideget,..jó puha és ganajos földben gyönyörködik.”
A selyemhernyó tenyésztés miatt a 18-19. század folyamán egyre szélesebb körben ültetett fehér szeder/eperfa az akác mellett a magyar falvak jellegzetes fájává vált. E mellett a 19. század második felében a savanyú szederfáról is feltűnő bőségben cikkeztek a kertészeti-gazdászati sajtóban, szóltak róla a szakmunkák. Kivált az oltási problémáiról írtak többet. Mivel a szederfák ágaiban aránylag vastag bél van, oltásuk, szemzésük ma is problematikus. Ismert volt, hogy a tényleg nagy szemű savanyú szederfát a Morus alba sötét gyümölcsű változatának csemetéibe, oltással szaporították, mert a magról történő vetés nem biztos, hogy hasonló minőségű termést adó fákat eredményezett volna. A gyökfőbe való oltást ajánlja minden szerző, mert a koronába történő oltás után a savanyú szeder sokkal erőteljesebben vastagodik és ugyanitt nagy, labdaméretű csomó képződik a fán, amely a viharok során könnyen eltörhetett. A Balaton-felvidéki öreg savanyú szederfákon oltási nyom nem látszik (míg a nagytétényi és a szadai fán hatalmas dudorok vannak), tehát vastag törzsük mag- vagy dugványeredetre utal.
A magyar szaktudomány kiemelkedő egyénisége, Angyal Dezső (1852-1936) kertészeti szempontból több tanulmányában is részletesen ismertette a savanyú szederfát. Leírja hogy, „még a szőlő égöve alatt is védett, meleg fekvésbe ajánlatos ültetni,..nehogy a fagynak áldozatul essék…. Gyümölcse csemege számba megy, amely főleg a tikkasztó nyári hőségben éppen olyan üdítő az emberi szervezetre, mint a délvidékieknek a gránátalma, a narancs, vagy akár a görögdinnye…. Sok helyen a délnek fekvő hegyoldalakban álló szőlők között is szép, egészséges, tekintélyes korú [savanyú szeder-] fák találhatók…kevés gondozást igényel.”
A savanyú szederfa fokozatos térvesztése az első világháború előtt elindult, a 20. század további évtizedeiben pedig felgyorsult. Az országosan is híres Schrikkel-féle Alsó-tekeresi faiskola még kb. 1940-ig szaporítja/oltja ezt a gyümölcsfát, igaz, elég borsos áron (az 1938/39-es árjegyzékükben is szerepelt 4 Pengő/darab árral, amikor egy sima magas törzsű almaoltvány 1,2 Pengőbe került. A 4 Pengős darabár még a két méteres dió suháng 2 pengős árának is a duplája volt!). Az 1941/42-es évre kiadott Alsó-tekeresi árjegyzékben már nincsen sem édes, sem savanyú szederfa! Valószínű, ezzel a dátummal szűnt meg Magyarországon ennek a nagyon értékes gyümölcsfánknak az intézményes, szervezett szaporítása.
A kommunizmus évei nem kedveztek az ilyen divatjamúlt gyümölcsfának. A régi, nagyobb házak udvarát (a házzal együtt) legtöbbször államosították, a hagyományos szőlőskerteket betagosították a szövetkezeti táblákba, a magatarti gondolkodású, hagyománytisztelő gazdák gerincét módszeresen megroppantották és elvették kedvüket az ilyen „hóbortoktól”. A gyümölcstermesztésben is dúlt a sematikus gondolkodás, a ”modern fajták” mindent elsöprő diadalmenete. Ma sem szaporítja egyetlen magyar faiskola.
A hanyatlás folyamatában volt egy másik negatív jelenség is: sajnos még a „tanult” kertészek és erdészek közül is sokan összetévesztették, összetévesztik a sötét gyümölcsű fehér szeder/eperfát az igazi Morus nigra-val. Ez törént a XII. kerületi Mártonfa utcában, ahol az Önkormányzat 13/1994. (V. 3.) rendeletével védetté nyilvánított egy öreg fát abból a célból, hogy: „az ország legnagyobb, 500 centimétert meghaladó törzskörmérettel rendelkező, háromágú fekete eperfája” fennmaradjon. Ez a fa sajnos a vizsgálatunk során a valóságban Morus alba-nak bizonyul, csak a termése édes és sötétlila.
De az elmúlt években egy országosan híres, erdei fák magvait exportra gyűjtő szakember is rendre összetévesztette a savanyú és az édes eper/szederfákat. Ugyanez történt nemrégen egy Komárom-megyei faiskolában is, ahol több ezer egy éves fekete szederfa/eperfa (Morus nigra) csemetét ajánlottak, fényképpel is bemutatva a kínálatot. A képről, a csemeték leveleiről első látásra feltűnt, hogy téves a faj megállapítása. Az előbb felsorolt jelenségek és tendenciák elegendőnek bizonyultak egy ilyen veszélyeztetett, ritka gyümölcsfafaj végleges eltűnéséhez.
Ezek ellenére mégsem akarom elhinni, hogy a száz év előtti viszonylagos ismertség után ma csak 11 darab létező és élő savanyú szederfa lenne Hazánkban (egy a Tabánban, a régi szerbek lakta házak helyén - amelyről Saly Noémi Budapest-kutató olyan szépen megemlékezik írásaiban - , egy a Kertészeti Egyetem botanikus kertjében, egy Szadán, a Székely Bertalan Ház kertjében és egy a XXII. Kerületben, Budafokon, a Cankó terén, valamint hét darab a Balaton-felvidék négy falujában. Ezek közül három Lovas községben lévő fát már évekkel ezelőtt helyi védelem alá helyezett az önkormányzat.). Merem remélni, hogy Sopron és Kőszeg szőlőhegyei, a Mecsek, a Mátra- és Hegyalja, a Buda-környéki enyhe lankák rejtenek még pár példányt belőlük, ahogy a felvidéki Bakabánya (Pukanec) környéki szőlőhegyekben is előkerült egy néhány száz, pontosan 715 (!) darabos, különleges morfológiai jegyeket magukon viselő, idős „szőlőhegyi” állomány (amelyet Morus tyrnavensis néven külön „fajnak” írt le egy szlovák botanikus).
Több évi kutatásaim során csupán a fent említett 11-et sikerült „kinyomoznom”. Ez a hihetetlenül kicsi szám minden bizonnyal bővülni fog e cikk megjelenése után, ezért arra kérek minden ÉLET ÉS TUDOMÁNY olvasót, akinek kezébe kerül ez a szám, ha tudnak ilyen igazán savanyú szeder/eperfáról, jelezzék azt nekem (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.), elősegítve ezzel ennek a veszélyeztetett fajnak a védelmét. A fotók és a szöveg szerzője: Sonnevend Imre