2000. január - A földtulajdonos vagyonértékű vadászati joga * - Varga Béla -
I. Bevezető
A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló, 1996. évi törvény 3. §-a egyértelműen leszögezi, hogy "A vadászati jog - mint vagyonértékű jog - a földtulajdonjog elválaszthatatlan részeként a vadászterületnek minősülő terület tulajdonosát illeti meg. "
Ezzel a rendelkezéssel az Országgyűlés a földtulajdonosok kezébe adta végre a belépőjegyet "szép földjeikre", amelyekből - Tiborc mindmáig időszerű panaszos szavai szerint - a mindenkori hatalmasok "...vadászni berkeket csináltak". Jogi értelemben megnyílt tehát a lehetőség arra, hogy elkezdődjék a vadászat terén is a történelmi igazságtétel, a valódi rendszerváltás és a Föld jobbik feléhez történő felzárkózás. A földtulajdonos nyelvén szólva ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy ezentúl - a közérdek ésszerű korlátjai között - termőföldjének, erdejének minden erőforrásával (köztük természetesen a termelvényein élő vaddal is) az összességében legnagyobb hozamra törekedve gazdálkodhat.
A legjobbkor jött ez az ősi juss a vértezetlenül, üres tegezzel (és még üresebb zsebbel) a puszta létért gigászi küzdelemre kényszerülő földtulajdonosoknak. És nem is akármilyen jussról van ám szó!
Igaz, a hivatalos statisztikák csupán évi 10-12 milliárd forintra teszik a vadászatból származó (a tulajdonosok zömét nagy ívben elkerülő!) közvetlen bevételt, a vadászati jog valódi értékét azonban sokkal hűebben érzékelteti, hogy mekkora - de mekkora! - erők sorakoznak fel annak megszerzéséért, illetve megtartásáért.
Miért van hát mégis, hogy a fentiek ellenére a magán-földtulajdonos (elenyésző kivételtől eltekintve) teljesen kisemmizett, kiszolgáltatott helyzetbe kerülve „lemondott" alkotmányos jogának gyakorlásáról és az abból származó potenciális haszonról, többnyire az ő nevében a haszonbérlő által meghatározott névleges haszonbérleti díjat, valamint a vad és a vadászat által okozott kárának egy tört részét is csak elvétve kapja meg, vagy csak kockázatos, megalázó, kimerítően hosszú és költséges procedúra árán juthatna hozzá, a fenyegető vadkár miatt esetenként lemondani kényszerül az optimális termékszerkezet kialakításáról, a földhasználat legelőnyösebb módjáról, erdő esetében a minden szempontból kívánatos természetközeli erdőgazdálkodásról és az egyéb költségkímélő eljárásokról, viseli a vadkárelhárító költségek jelentős részét, és a vadkár miatt sikertelen erdőművelési tevékenységét követő hatósági szankciók tetemes anyagi és erkölcsi terheit, gyakorlatilag a helyzetével bármilyen módon visszaélő haszonbérlőjétől képtelen megszabadulni? (Csupán néhányat emelve ki a sérelmek hosszú sorából.)
Hogyan alakulhatott ki e képtelen helyzet?
E kérdésre adható válaszok közül kettőt eleve kizárhatunk. Egészen biztos, hogy nem a földből, erdőből kemény munkával szűkösen tengődő falusi ember vesztette el legendás józan paraszti eszét és önérdekfelismerő-képességét. Az sem valószínű, hogy szerény jövedelméből saját jószántából kíván anyagilag hozzájárulni ahhoz, hogy a nála sokkal tehetősebbek hódolhassanak az egyik legköltségesebb kedvtelésnek - a vadászatnak.
Vitathatatlan válasz viszont, hogy a földtulajdonosok zöme mélységesen mély, keserű tapasztalatok alapján a kivédhetetlen természeti csapásokéhoz hasonló beletörődéssel viseli a vadászat terheit - megalapozott, hosszú idő alatt beidegződött félelemből még a „jus murmurandi"-ról, a morgolódás jogáról is lemondva.
Az is elfogadható magyarázat, hogy helyzeténél, életmódjánál fogva nem volt annyira tájékozott és felkészült, hogy felismerje és kihasználja a történelmi lehetőséget.
A szerencsétlenül elaprózott birtokszerkezet következtében az egyes földtulajdonosnak a vadászati joghoz fűződő, félrevezetettsége folytán alábecsült érdekeltsége aránytalanul kicsi volt a birtokba-vételéhez és megtartásához szükséges utánajáráshoz, erőfeszítéshez.
A földtulajdonosok - különösképpen a kisbirtokosok - érdekérvényesítő képessége érthető módon, gyakorlatilag nulla. Érdekvédelmi szervezeteik tehettek volna ugyan értük valamit, de azok vezetői rendszerint a vadászlobby oszlopos tagjai voltak. Jellemző példa, hogy a Magyar Agrárkamara a vadászati törvény tervezetét előterjesztő tárcának márc. 14-én írt beadványában imigyen „szolgálta" a földtulajdonosok érdekeit: „...a vadászati jog direkt földtulajdonhoz rendelése a ma ismert tulajdonviszonyok mellett még nem lehetséges, indokoltnak látszik ezt az államnál tartani..." Hasonlóan álltak az ügyhöz a mezőgazdasági nagyüzemek vezetői is, hiszen ők voltak általában a nagy vadászbirodalmak fellegvárainak erős, befolyásos kapitányai.
A másik oldalon - a nem vadászó földtulajdonosokkal szemben - a vadászati jog gyakorlásából származó előnyöket tapasztalatból jól ismerő, a pénzvilág és a hatalmi szféra szinte minden zugába behatoló kapcsolatrendszert alkotó emberek álltak.
Bár átmeneti társadalmunkban nem ritka jelenség a törvények figyelmen kívül hagyása, a bevezetésben idézett Vtv 3. §-ában foglalt rendelkezés miatt a felsorolt nyomós tények önmagukban mégsem lettek volna elégségesek a földtulajdonosok kisemmizéséhez. Kellett hozzá a vadászati törvényben szép számban előforduló hézag, beépített korlát és kiskapu, amelyek segítségével elegánsabban, kevesebb veszéllyel és biztosabban lehetett indulni a földtulajdonos vadászati jogának megkaparintásáért.
Az AGRÁRÁGAZAT következő számaiban arról szeretnénk tájékoztatni a tisztelt olvasót - diszkréten bekukkantva a jogalkotás kulisszái mögé is - hogy miként kerülhettek ilyenek egy évtizedig készülő tőrvénybe, mi módon lehetett azok segítségével prolongálni egy milliókat hátrányosan érintő elavult rendszert, és nem utolsó sorban arról, hogy van-e mindebből kiút.
(* Folytatásokban megjelent az AGRÁRÁGAZAT c. havi folyóiratban 2000. okt. – 2002. jan.–ig.)