2000. július - E l o r z o t t t u l a j d o n - Varga Béla
A történelem tanúsága szerint az érdekeket súlyosan sértő társadalmi változások sohasem olcsó, fájdalommentes esetek vagy folyamatok. Nagy árat követelő robbanással köszöntenek be, vagy hosszú, olykor generációkat váltakozó erővel gyötrő birkózás, formálódás következményei. Hazánk – higgyük, hogy szerencsére – a jelenlegi rendszerváltás során az utóbbi utat járja.
Nem kivétel ez alól a vadászat sem.
Hiába volt a nagy reménykedés, az eufórikus lobogás, hiába az új törvények megannyi korszerű előírása. A szereplők sorai némileg átrendeződtek ugyan, a politikai hatalom mellett a pénz is meghatározó fizetőeszközzé lépett elő a vadászati lehetőségek piacán, de a lényeg mindmáig alig változott. Mint láttuk az előző fejezetekben a néhány tízezer területes vadász – törvényi segédlettel - újra birtokon belülre került, és kellően bebetonozta magát.
Innen kezdve csak arra kell ügyelniük, hogy az egy főre jutó saját vadászati lehetőség és a vadásztatásból elérhető bevétel ne csökkenjen. A gyakorlat nyelvére lefordítva: a kedvező helyzetbe került vadászok köre ne bővüljön, és maradjon a vadlétszám az ötven év alatt felduzzasztott szinten – noha az többszöröse a természetesnek, illetve a természetvédelmi és gazdasági szempontból egyaránt kívánatosnak.
Ez a „csak” azonban korántsem könnyű feladat.
A túlszaporodott nagyvadállomány által a természeti környezetben, valamint a mező- és erdőgazdasági kultúrákban okozott károk miatt mind hevesebb az ellenállás és felháborodás a tisztán látók és a kárvallottak egyre szélesebb körében.
Ez a keményebb dió, mégis a vadászlétszám, pontosabban a vadászati jogot haszonbérlő vadásztársaságok taglétszámának limitálásával siettek a jogalkotók az itt idézett törvényi rendelkezéssel a zsákmányukat ismét megragadó vadászok segítségére. (Ezzel ugyanis – mint látni fogjuk - több legyet lehetett ütni egy csapásra.)
A vadászati törvény 18. § (4) bekezdése szerint „A vadászati hatóság nem hagyja jóvá a vadászati jog haszonbérletére kötött szerződést, amennyiben nem biztosított:
a) hogy a vadászterületen egy vadászra legalább száz hektár vadászterület-hányad jusson;”
Azért, hogy eme ártatlannak látszó mondat valódi tartalmát, mögöttes szándékát és következményeit átlássuk, ne feledjük, hogy a vadásztársaság megtévesztő nevével ellentétben nem gazdasági társaság, hanem egyesület. Ugyanolyan jogállású társadalmi szervezet, mint a többi száz meg száz. Azt is tartsuk szem előtt, hogy a vonatkozó törvény természetszerűleg - a modern demokrácia, a polgári társadalom alapeszméinek megfelelően – valamennyi egyesület taglétszámának csak az alsó határát szabja meg.
(Ugyan akadna-e még egy autonóm civil szervezet a világ jobbik felén, amelyik nemhogy eltűrné, de a lobbizás körmönfont eszközeivel egyenesen kierőszakolná, hogy törvény tiltsa meg neki, hogy 30-40 fős taglétszámát akár csak eggyel is megemelje? Jó lenne hinni, hogy e rendhagyó kivétel a törvénytervezet készítőinek pongyola fogalmazása miatt csúszhatott át a törvényalkotás futószalagjának szűrőrendszerén. Csakhogy minden fórumon és minden fázisban napirenden volt – alapos indokolással – a megfelelő módosító javaslat…)
A szóban forgó passzus előterjesztői a vad védelmének (nevezetesen a vadra nehezedő „vadászati nyomás” csökkentésének) szándékával indokolták javaslatukat.
Feltehetően ennek a látszatát kívánták fenntartani azzal, hogy megtévesztő módon a vadásztársasági tag helyett a vadász kifejezés szerepel a szövegben. Pedig a vadász szó ebben az esetben egyszerűen értelmezhetetlen. A vadásztársasági tag ugyan értelemszerűen vadász is egyben, de rajtuk kívül vadász a bérvadász, a vadászvendég, sőt ebben az értelemben még az orvvadász is. Ez utóbbiak létszámára vonatkozóan viszont nincsen semmiféle törvényi korlátozás! A könnyebb megértés kedvéért abszurd példával élve: mindez azt jelenti, hogy a haszonbérlő vadásztársaság - érdeke vagy úri gusztusa szerint - a vadászati idény minden napján vadásztathat vadászterületén akárhány fizető nimródot, űzetheti a vadat az ország valamennyi vadászjeggyel rendelkező, érdekből vagy barátságból vendégül látott állampolgárával, számításon kívül hagyhatja a nem elhanyagolható létszámú orvvadászokat. Ugyanakkor egyetlen tagot sem vehet fel az egyesületbe a meglévő tagoknak kedvező – és immár törvénnyel rögzített létszám fölött. Még akkor sem, ha az illető nem is a vadászathoz kapcsolódó egyéb - a vadat egyáltalán nem érdeklő - előnyökért szeretne a jó társaságba bekerülni.
Bizonyára segíti a lényeg megértését és megítélését, ha tudjuk, hogy
- ez a rejtélyes, cinikusan cseles törvényi előírás gyakorlatilag csak a haszonbérlő vadásztársaságok esetére vonatkozik, továbbá, hogy
- a népességre, a területre vagy a vadállományra vetített vadászlétszám alapján hazánk a sor végén kullog a számottevő országok között.
A vadászlétszám ilyen korlátozásának valódi céljait tehát nem a vad féltésében, hanem másutt kell keresni.
Csupán kettőt nézzünk meg most közülük közelebbről - azokat, amelyek a földtulajdonosok elevenébe vágnak.
1) Az egyik cél a megszerzett zsákmányon való kényszerű osztozkodás elkerülése.
Az egy vadászra előírt minimális vadászterület nem azért 100 hektár, mert a százas olyan szép kerek szám, vagy mert azt bármiféle objektív meggondolás alátámasztaná. Egyszerűen a gyakorlat azt bizonyította, hogy a vadászterületek adott kiterjedése mellett ekkora terület kell ahhoz, hogy a vadásztársági tagok az általuk még elviselhetőnek vélt anyagi áldozat fejében a megszokott - idejükhöz, életvitelükhöz és érdekeikhez igazodó – vadászati lehetőséghez jussanak.
Mivel a vadászterület hozama általában behatárolt, minden újabb tag belépésével válaszút előtt állnak:
- vagy lecsökkentik a kedvezményes helyzetük anyagi alapjait képező bérkilövési kontingenst és egyéb jövedelmező szolgáltatásaikat - és saját zsebükbe nyúlnak,
- vagy új társuk javára lemondanak az eddig élvezett vadászati és egyéb lehetőségek egy részéről.
- Ráadásul mindenképpen elszenvedik a „felhígulással” járó esetleges hátrányokat.
Általában a felsoroltak egyikéért sem szoktak az emberek lelkesedni, de ezek mégis csak olyan, elsősorban anyagi jellegű terhek, amelyeket a tehetősebbek szélesedő rétege még el is tudna viselni. A több százezer forintos „belépési díjak” is enyhítik némileg a fájdalmat. Nagyobb a veszély és a kockázat, amikor a felébredt, a mező- és erdőgazdálkodást élethívatásként gyakorló tulajdonos (bérlő, használó, kezelő) akar belépni a társaságba, és belülről informáltan beleszólni az egzisztenciáját jelentő fő tevékenységét nem ritkán döntően meghatározó vadgazdálkodásba. Mindegyik hamar rádöbben majd, hogy mennyivel jobb lenne a saját birtokán egyedül, vagy szomszédaival közös érdekből, önként társulva gazdálkodni a vaddal is, semmint a jól ismert módon odatolakodott idegenekkel közösködni. Úgy, ahogy azt más tájakon teszik szerencsésebb sorstársai.
De miért kellett a vadászlétszám befagyasztásához törvényi támogatást kierőszakolni? – kérdezhetnénk. Hiszen az egyesület szuverén joga, hogy kit és milyen feltételekkel vesz fel tagjai sorába. Csakhogy egészen más sajnálkozva, széttárt karokkal a törvényre hivatkozni, mint becsukni a kaput a saját földjére lépni akaró tulajdonos előtt!
2)A másik rejtett célja a vadászlétszám limitálásának a nagyvadlétszám csökkenésének megakadályozása.
Ma már csak nagyon kevesek által vitatott tény, hogy a nagyvadállomány a 60-as évek elejétől – kisebb átmeneti megtorpanásokkal – drasztikusan, a normálisnak többszörösére emelkedett. Még kevesebben vannak, akik - az emiatt felborult ökológiai egyensúly helyreállítása érdekében - ne tartanák szükségesnek a vadállomány apasztását. Az sem vitatható, hogy a túlnépesedés terheit nem közvetlenül viselő vadászok túlnyomó többsége akkor boldog, ha sok vaddal találkozik. (Kultúra, vagy inkább gusztus dolga, hogy valaki természetes körülmények között, esetleg hosszú napokig tartó, erőt, ügyességet, kitartást, természetismeretet igénylő, férfiasan kemény sport révén szeret-e a vad kifinomult ösztönei fölött győzedelmeskedni, vagy abban leli örömét, hogy félig domesztikált, beetetett vagy kerítés mögött rabságban tartott állatokat lő órák alatt halomra.)
Aki az ember, a vad és a vadászat természetrajzát jól ismeri, legalább ilyen evidenciának tartja, hogy éppen a legnagyobb gondot okozó vadfajok állomány-csökkentése nem csupa passzió, hanem – egy bizonyos szinten felül - kegyetlenül nehéz, időigényes, fáradságos, kemény munka.
A sportvadásznak megvan a maga életritmusa, munkahelyi, családi és egyéb elkötelezettsége. A szenvedélyére szánható ideje nagyon is behatárolt. Egyébként is csökken a szenvedély varázsa is, ha nem kedvtelésből, hanem kötelességből, netalántán meggyőződése ellenére kell űznie azt.
A főhívatású vadásznak sem egyetlen vágya, hogy a fáradságos vadásztatás befejeztével egyéb teendői, vagy a nagyon is megszolgált pihenés helyett visszaforduljon az erdőbe „vadlétszám-apasztani”. Különösen nem, ha közben arra is gondol, hogy a vadlétszám csökkentésével tulajdonképpen maga alatt vágja a fát.
Még nehezebb a dolga a nagyvadgazdálkodás túlnyomó részét végző államerdészeti szakszemélyzetnek. Nekik az erdőn végzett, egész napos, nehéz erdei munka után a hajnalaik, estéik, éjszakáik és pihenőnapjaik feláldozása árán sem sikerül mindig a kilövési terveiket teljesíteni.
Mindez azt eredményezi, hogy a ma „hadra-fogható” vadászok tábora, a működőképes vadászati kapacitás nem elegendő az ember által felborított egyensúly helyreállításához és fenntartásához.
Ma már nem a vad gyermeteg féltése, nem egyes vadászok naiv propagandája, még csak nem is a mögöttük álló hatalom áll a nagyvadállomány csökkentésének útjában. A fenti tények a valódi okai annak, hogy a nagyvadlétszám változásának trendje - az illetékesek őszinte szándéka és minden erőfeszítése ellenére is - a kívánatos csökkenés helyett megfékezhetetlenül emelkedő irányú.
Lám, mekkora a tétje a „számháború” egyik, eddig csendben zajló ütközetének.
A másikról – a vadlétszám körül dúló, sokkal hevesebb, bonyolultabb és nagyobb horderejű számcsatáról – a következő fejezetben lesz szó.