Erdőmérnök, a Szilvásváradi Erdőgazdaság főmérnöke, a talajerózió elleni védekezés és a Tokaj-Hegyalja szőlővidék rekonstrukciójának egyik úttörője.
Selmecbányán született, ahol édesapja, Király Ernő az evangélikus líceum igazgatója és a Magyar Turista Egyesület Szitnya Osztályának elnöke volt. Már gyermekkorában gyakran segített édesapjának turistautak jelzésében, és itt szívta magába az erdők és hegyek szeretetét. A selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola erdőmérnök hallgatójaként az I. világháború kitörésekor, mint önkéntes vonult be. Ötévi szibériai hadifogság után Kínán át tért haza, majd Sopronban erdőmérnöki oklevelet szerzett (1921). Ezt követően a szilvásváradi Pallavicini uradalomban erdőmérnök, később főmérnök, majd az Erdőgazdaság vezetője lett. Számos újszerű felújítási, termelési és közelítési módszert vezetett be, így az ő találmánya volt a fémből készült Király-féle csúsztató, amely a Szalajka Völgyi Szabadtéri Erdei Múzeumban ma is látható. Az ő javaslatára döntött úgy Pallavicini őrgróf, hogy a Bükk-fennsíkon lévő Õserdőt kivonja a termelésből, és a tudományos kutatás rendelkezésére bocsátja. Családjával 1928-tól egészen 1949-ig a Szalajka völgyben, a mai Erdészeti Múzeum épületében lakott. Hét gyermeke közül szintén az erdőmérnöki pályát választotta egyik fia, Király László, aki hosszú soproni egyetemi tanári, majd emeritus professzori tevékenység után 2004-ben hunyt el. Lánya, Király Ilona az Erdőmérnöki Főiskola diákjaival távozott 1956-ban Kanadába, ahol az utóbbi években több verseskötete is megjelent.
Király Lajost még Szilvásváradi tartózkodása idején, 1946-ban központi felügyelővé nevezték ki, majd 1949-ben családjával Miskolcra költözött. Itt a Miskolci Erdőgazdaság több osztályának irányítása (1949–52) után egészen nyugdíjazásáig az Erdőgazdasági Építő Vállalat főépítésvezetőségét vezette (1952–55). Eközben vízgazdálkodási kérdésekkel is intenzívebben kezdett foglalkozni, és a Magyar Hidrológiai Társaság Borsodi Csoportjának alelnöke (1952–55), majd már nyugdíjasként, elnöke lett (1955–64). Tevékenyen közreműködött a tokaj-hegyaljai szőlők felújításában, a hegy- és dombvidéki termőtalaj pusztulása elleni védekezésben, szélvédő erdősávok létesítésében. Részt vett az Országos Talajvédelmi Tanács létrehozásában, valamint Nagy-Miskolc vízellátásának kialakításában. Sajnos számos más erdő- és vízgazdálkodással kapcsolatos terve az akkori politikai irányítás és bürokratikus ügyintézés körülményei között megvalósítatlan maradt. Cikkeit elsősorban a Borsodi Műszaki Élet és a Hidrológiai Közlöny közölte.