"A szilfa neki adta keménységét,
a nyárfa a lágyságát,
méltósága a tölgyé,
derűs nyugalma a juharé,
szelíd magyar bánata az akácé." (Móra Ferenc)
Erdőmérnök, a szegedi erdők atyja
1860. április 24-én született a Sopron megyei Szilsárkányban. Édesapja, Kiss Zsigmond, földművesként dolgozott, nyolc gyermeket nevelt fel, s a nagy család eltartása keménnyé edzette. A szegénység alázata, s a sok testvér alkotta közösség formálta a legidősebb fiút mindig szerény, törekvő, fáradhatatlan emberré.
A szülőfalujában végezte elemi iskolai tanulmányait, majd a soproni evangélikus líceumban (a későbbi Berzsenyi Dániel Gimnáziumban) 1879. június 27-én szerzett jó eredménnyel érettségi bizonyítványt. Legkedvesebb tantárgyai a természettudomány és a természettan voltak.
A líceumból került a selmecbányai erdészeti akadémiára. 1879. szeptemberétől 1882. júliusáig tanult itt - a dokumentumuk szerint - igen szorgalmasan. Sőt - s erre később is büszke volt - elsőéves korától állami ösztöndíjából rendszeresen támogatta fiatalabb testvéreit és családját.
1882-ben a fiatal erdőmérnök a nagyváradi püspökség uradalmában kapott állást. 1885-ben élt az alkalommal, s a Földművelésügyi Minisztériumban vállalt szolgálatot. Ugyanebben az évben alapító tagja az Országos Erdészeti Egyesületnek. A Földművelésügyi Minisztériumban ekkor tárgyalják a szegedi erdők helyzetét. A város erdei igen rossz állapotúak, s a város tanácsa elhatározza az állami kezelésbe adást. Bedő Albert, országos főerdész-mester ajánlatára 1885. decemberében Szegedre kerül, a feladatok, a tennivalók meghatározására. Az Alpok lankáin, s a Kárpátok hegyei között eltöltött hosszú idő után így kötötte össze életét az Alföld, a homok fásításával.
Sok ember életét keserítette meg a futóhomok, sok növényi élet pusztult el a folyton pergő homokszemek között. A feladat tehát óriási, jelentős szaktudást és töretlen munkakedvet igényel. Tudással és kitartással rendelkezett Kiss Ferenc, az eredményességhez azonban kellett a szeged környéki nép évszázados vágya sorsának, környezetének jobbítására.
Kiss Ferenc fiatalos hévvel s a tapasztaltak megfontoltságával vetette magát a munkába. Önmagát nem kímélte, minden tapasztalatért, eredményért alaposan megküzdött.
A szegedi működésének első évében üzemtervet készített a satnyuló, leromló erdők javítására. 1888-tól az üzemterv alapján megkezdik az erdők mesterséges felújítását. A gazdasági tevékenység közben él benne a tudásszomj is: mindenre figyel, a fák betegségeitől kezdve a homokon tenyésző növényzetig. A megfigyeléseit rendszeresen gyűjti, feljegyzi.
A gondok közepette igyekezett a tapasztalatait is átadni. Ettől kezdve tanulmányai, cikkei állandóan megjelentek a szaklapokban.
Elméleti jelentőségű írása a 90-es években a homokfásítás gondjairól szól: kiemelkedő újítása, hogy a homoktalajok minősítésében az ősnövényzet alapján dönt. Többször is foglalkozik tanulmányában az akácfa pajzstetűvel.
Gyakorlati munkája sem kevésbé jelentős. Elsőként létesít véderdőt a homokverés megakadályozására, a város körül zöldövezetet sürget, a hazai nyárfajok erdőgazdasági jelentőségét részletesen elemzi. Megállapítja, hogy a szürkenyár új faj. A csemetenevelés jelentőségéről, az erdőtelepítések új eljárásairól szerzett tapasztalatait leírja.
1897-ben házasságot köt, ezután Kiss Ferencet már nemcsak munkája, hanem családi élete is Szegedhez köti.
Életének egyik legfontosabb állomásaként tartják nyilván a róla megemlékezők az 1913-as évet. Részletes összefoglalást közöl a talajjelző növényekről, s a Földművelésügyi Minisztérium a Nyírségbe küldi az ottani homokvidék tanulmányozására.
A közös cél s a közös tevékenység szoros barátságot alakít Kiss Ferenc és Móra Ferenc között. Móra gyakran meglátogatja az erdészt ásotthalmi tanyáján, nem egy írás e látogatások nyomán születik. A nagy író a "szegedi erdők atyjának" nevezte Kiss Ferencet, és a következő szavakkal jellemezte:
"A legszakszerűbb részekbe is költői lendületet tudott bevinni, és reszketett a szava a gyönyörűségtől, mikor kimondta a szót: e r d ő. "
Több mint negyven évi kitartó munka után, 1925-ben vonult nyugalomba, de tevékenysége nem csökkent, a munkától nem tudott elszakadni. Rendületlenül folytatja elméleti és gyakorlati tevékenységét. A következő években végezte el a Makkos-erdő felújítását, részletesen foglalkozott a feketefenyő ültetésével, visszatekintett a történelmi múltba is. A Duna-Tisza közti vadvizek és gazdasági jelentőségük című értekezésében 1484-ig visszamenően állapítja meg a talajvíz periodikusan fellépő apály- és dagályrendszerét. Az Alföld fásításában ennek nagy jelentősége lesz. Az 1928-tól gyakorlatilag is meginduló Alföld-fásításban hallatja véleményét, s ma is ebből az írásból (az Alföld-fásítás gyakorlati kérdéséhez) ismerhetjük meg a Szeged környéki erdőségek történetét.
Működésének 50 éves jubileumán, 1935. január 12-én a Szegedi Mezőgazdasági Egyesület örökös díszelnökévé választották. 1939. november 25-én pedig a Szegedi Tudományegyetem díszdoktorrá avatja. Még a negyvenes években is alkot, rendszeresen kijár az erdőbe, növényhatározóját állandóan használja, megfigyeléseit pontosan rögzíti. Egész életében a közösségért, az erdésztársadalomért, népéért dolgozott. Tevékenységének eredményeképpen a Szeged környéki erdők területe és gazdasági értéke megnőtt, összetétele megváltozott, állapota megjavult. A mezőgazdasági és erdészeti szakma kimagasló egyénisége 1952. június 13-án, 92 éves korában halt meg.