MIGLIERINI MARCO (1929 – 2004)

 

 

 

Felvidéken született 1929. július 28-án, a ma Szlovákiában található Szepesolasziban (Spis¹k?vlachy). Elemi iskoláit szülőfaluja szlovák nyelvű iskolájában végezte, majd a pozsonyi magyar nyelvű gimnáziumban tanult tovább. Az 5. gimnáziumi évét a kassai szlovák nyelvű gimnáziumban végezte, de 1946-ban, a kitelepítések során menekülniük kellett a szülőföldről. A szülőföld kényszerű elhagyása nagyon mély nyomot hagyott lelkében, beszélgetések során erről többször említést tett. Hosszas hányattatás után kerültek Kaposvárra, édesapja a Kardosfai erdőgondnokságnál kapott állást.
Magyarországon két évig Sárospatakon diákoskodott, majd a nyolcadik osztályt Kaposváron fejezte be, és itt szerzett érettségi bizonyítványt. Érettségi után a Kardosfai Erdőgondnokságnál kezdett dolgozni vágásőrként, innét került 1950-ben a soproni Erdőmérnöki Főiskolára. A selmeci hagyományok soproni ápolását az akkori politikai éra tiltotta. A hallgatók azonban az idősebbektől hallva megismerték és titkon továbbvitték a hagyományokat. A tiltás ellenére megtartott hagyományőrző eseményekben ő is részt vett, ami tudomására jutott a hatalomnak, ezért 1951. májusában eltávolították az egyetemről. A szülőföld kényszerű elhagyásán kívül ez volt a másik, életre szóló fájdalma.

Eltávolítása után először az Országos Földméréstani Intézet győri kirendeltségénél, majd néhány hétig – katonai bevonulásáig – a Kaposvári Erdőrendezőségnél volt órabéres segédmunkás. Leszerelése után még visszament a kardosfai üzemegységhez, majd az 50-es évek második felében került a Kaposvári Erdőgazdaság állományába. Ezután a cég neve többször változott – Középsomogyi Állami Erdőgazdaság, Délsomogyi Állami Erdőgazdaság, SEFAG – ő hűséggel dolgozott, 1989-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig.
Kettétört egyetemi tanulmányait folytatni nem tudta, de 1954-ben Ásotthalmán elvégezte az erdész szakiskolát, majd 1972-ben Szegeden, a Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban szerzett erdésztechnikusi oklevelet.
Erdőgazdasági tevékenysége során folyamatosan fahasználattal foglalkozott. Volt erdőhasználati előadó, fagyártmány-termelési előadó, egyéb feladatköre mellett újítási előadó, szabadalmi ügyintéző, de a leghosszabb ideig – munkásélete utolsó húsz évében: fahasználati előadó.
Munkájában törekedett a fából kinyerhető, a mindenkori piaci körülményekhez igazodó maximális eredményességre. Elindítója volt a fagyártmány termelésnek, nagy érdemeket szerzett a fagyártmány-üzemek megvalósításában és technikai fejlesztésében. Munkájában precíz, gyors és eredményes volt.
Aktívan kivette részét a 60-as években kezdődött szakmunkás oktatásból, hisz szakmunkások nélkül az akkor indult erdészeti gépesítést megvalósítani lehetetlen lett volna. Sokat tett annak érdekében, hogy az akkor köznyelven forgott „favágó” név társadalmilag elismert szintre emelkedjen, ezzel rangot adva erdőgazdasági szakmáknak.
Emberséges, kollegiális alaptermészete volt. Örömmel foglalkozott fiatal kollégákkal és segítette őket a szakmai munka minél jobb megismerésében. Baráti összejöveteleken is szívesen részt vett, kedvesen csipkedő modorával jó hangulatot tudott teremteni. Kedvenc időtöltése volt a tarokk. Szabadidejében szívesen vadászott, eredményességét sok, érmes trófea bizonyítja.
2004. május 9-én, életének 75. évében rövid szenvedés után, már gyógyíthatatlannak bizonyult betegségben hunyt el. Temetése alkalmával Merczel István fahasználati osztályvezető búcsúztatta a kaposvári Keleti-temetőben a SEFAG RT. nyugdíjas munkatársát.
Amikor a nyugdíjas búcsúztatása volt azt kérte, hogy énekeljék el a Fiúk, ha majd megremeg kezemben című diáknótát.