Bánó István erdőmérnök, a magyar erdészeti kutatás kiemelkedő egyénisége. Igazán méltó emléket a hazai erdőkben álló kiváló fenyő egyedek tízezrei, a magtermesztő ültetvények, az arborétumok tudnak róla állítani. Nemescsó községben született, Kőszegen érettségizett, majd a soproni evangélikus teológián tanult három évet. Innen iratkozott át a Műegyetem Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karára, ahol 1943-ban szerzett erdőmérnöki oklevelet. Gyakorlati munkáját Szombathelyen kezdte, ahol 1951-től a Szombathely-Kámoni Erdőgondnokság megszervezésével, Kámonnak Európa-szerte ismert nemesítési kutatóhellyé fejlesztésével érte el legkiválóbb eredményeit. A fenyőtermesztést, az egzóták hasznosítását és termesztését kutatva, az erdőmérnök-hallgatók ilyen irányú gyakorlati oktatását évtizedeken át vállalva, a magyar nemesítők szervezeteiben folyamatosan részt véve lett 1953-tól mindinkább nagyra becsült kutató. Az elsők között ismerte fel, hogy a fenyőtermesztés egyik kulcskérdése a jó minőségű és jó származású szaporítóanyag ellátás, a nemesítési lehetőségek gyakorlati hasznosítása. 1953-tól az ERTI-ben végzett kísérletei nyomán a magyar plantázs-koncepció olyan iskoláját teremtette meg, amely képes volt új eredmények sorozatának a felmutatására, és amelyet Európa szerte nagyra értékeltek. Számos nemzetközi tudományos tanácskozáson, bemutatón bizonyította be a gyakorlatban is ezek sikerét. Az általa létesített üzemi fenyő-plantázsok évtizedek óta biztos alapjai a minőségi magellátásnak.
Az egzóták hazai szerepének felismerése és fatermesztési jelentőségének bizonyítása nagyrészt az ő érdeme. Pinétumaiban folyamatosan mutatta be a lehetőségek széles körét. A fák, a növények szeretete, a szép iránti vonzalom nálunk talán a Szombathely-Kámoni Arborétumban nyilvánul meg a legjobban. A génmegőrzés, az élővilág védelme, az erdő jóléti haszna egyaránt szerepelt Bánó István kísérleti kezdeményezései során.
1995-ben hunyt el.
Kutatásait több tucat hézagpótló tanulmányban, könyvrészletben tette közzé.
Kitüntetést viszonylag keveset kapott, aminek az akkori politikai helyzet, és e kiváló erdész származása az oka.
Bánó István (1917 – 1995) fenyőnemesítő, a szombathelyi ERTI Kirendeltség alapítója és vezetője, a Kámoni Arborétum fáradhatatlan fejlesztője, egyenes és végtelenül puritán egyéniség volt. Maga- választotta arborétumi remeteségbe húzódott vissza az általa mélységesen megvetett politikai rendszer elől (ő volt az első, aki ’56-nak titokban emléket állított, amely előtt nemrég Sólyom László tisztelgett!), és elítélte az akkor szokásos, politikai színezetű hurrá-optimizmust a közéletben és a tudományban egyaránt. Szelíd, de találó humora révén ennek sokszor tanújelét adta, az alábbi történetek is ezt kívánják illusztrálni.
A tudományos népszerűsítés kudarca
Az újonnan létesített sárvári ERTI Kísérleti Állomás országos vándorgyűlést fogadott a kutatómunka legújabb eredményeinek bemutatására, amelyen az akkori földművelésügyi miniszter, dr. Dimény Imre is megjelent. A terepi bemutatót a bajti csemetekertben tartottuk, és a nagylétszámú közönség tájékoztatását úgy oldottuk meg, hogy a résztvevők csoportjai a kert különböző pontjain álló kutatók között körforgalomszerűen jártak körbe. Én a hidegágyas csemetenevelés bemutatásáért voltam felelős, Bánó István az akkor már 15 éves kísérleti fenyő magtermesztő ültetvény mellett posztolt, egy kicsit távolabb a többi bemutatóhelytől.
A bemutató sok izgalommal járt, de végül minden jól sikerült, a miniszter is megelégedéssel távozott, és a szervező kutatócsapat az Állomás könyvtárában jól megérdemelt nedűvel koccintott a sikerre. Egyszer csak Harkai Lajos kollégánk megkérdezi:
- Te Pista bácsi, mondd, hogy lehet, hogy nekünk egész délután annyian jártak a nyakunkra, hozzád meg ott a plantázs sarkán senki sem ment oda?
Bánó István huncut mosollyal válaszolt, jellegzetes rekedtes hangján:
- Tudod Lajoskám, az úgy volt, hogy ha láttam, hogy valakik felém indulnak, akkor mindig a plantázs felé fordultam, és erre azt hitték, hogy épp könnyíteni akarok magamon, így aztán gyorsan letettek arról, hogy odajöjjenek…
Füstbement interjú
Néhány évvel nyugdíjba vonulása előtt a fő „szocialista” napilap, a Népszabadság hírét vette, hogy dolgozik Szombathelyen, a Kámoni Arborétumban egy jeles, nemzetközileg is elismert kutató, aki fenyők magtermesztésével foglalkozik. Sárváron is értesültünk arról, hogy a lap munkatársi stábja leutazik és egész oldalas (!) interjút készít a Mesterrel, ami azért is nagy dolognak tűnt, mert Bánó István közismerten nem tartozott a rendszer kegyencei körébe. Izgalommal vártuk a híreket, hogy vajon inzultus nélkül megússzák-e az újságírók a riportot?
A híradás elmaradt, és legközelebbi látogatásom alkalmával kíváncsian érdeklődtem, hogy zajlott az interjú? Bánó Istvántól először csak annyit tudtam meg elképedésemre, hogy végül a riport készítői eredmény nélkül távoztak, az interjú nem készült el! Hosszas nyomozás és faggatás után derültek ki a részletek:
A riporterek érkezésének reggelén Bánó István, aki teljhatalmú komiszárként kezelte az arborétumi munkásokat, kiadta, hogy ha idegen „nadrágos emberek” keresnék, fenyítés kilátásba helyezése mellett senki ne merészelje megmondani, hol van. Ezek után szokásos öltözékében (gumicsizma, koszlott vattás mellény, micisapka) beült a portásfülkébe, a portást elküldte.
Az újságírók a bejelentett időben, gépkocsin megérkeztek. A portásfülkénél tisztelettudóan köszöntek, közölték jövetelük célját és az arborétum igazgató után érdeklődtek. Az ál-portás készségesen adott felvilágosítást, hogy a főnök most, mint mindig, a terepen van, keressék meg a kertben, a munkások majd megmondják merre van. A riporterek engedelmesen elindultak, a folytatás sejthető: mindenki úgy nyilatkozott, hogy látta ugyan Bánó Istvánt, de most éppen nem tudja, merre lehet. Egy szó mint száz, a pesti riporterek a 30 hektáros kert minden zegét-zugát bejárták, de Bánó István nyomára nem akadtak.
Elfáradva és kedvetlenül bandukoltak kifelé dolgavégezetlenül, amikor a pápaszemes portás (Bánó István még mindig) barátságosan odaszólt rekedtes hangján:
- Nos, megtalálták a Bánó urat? – az újságírók zavart válaszára vigasztaló szavakkal búcsúzott:
- Nem baj, talán majd egyszer máskor … lejegyezte: dr. Mátyás Csaba