Életének fontos fejleménye volt, hogy ezt követően ösztöndíjasként Németországban tanulmányozhatta a magas színvonalú német erdő- és vadgazdálkodást, ami azután szakmai példaképévé is vált további munkája számára. Közben kitűnően elsajátította a német nyelvet és széles körű emberi-szakmai kapcsolatokat is létesített.
Hazatérése után a visszacsatolt Kárpátaljára, a felsőszinevéri erdőgondnoksághoz helyezték. A napi erdő- és vadgazdálkodási feladatok ellátása mellett itt kezdte meg tudományos munkásságát is: a kárpáti szarvaspopuláció tüzetes vizsgálatát. Megfigyeléseinek, mérési adatainak a későbbiekben jó hasznát vette "Szarvas" című, 1960-ban megjelent klasszikus művének megalkotása, valamint oktatómunkája során.
1944-ben a Bükkbe, a szini erdőgondnoksághoz helyezték át azzal a feladattal, hogy létesítsen ott egy medverezervátumot. A munkát megkezdte, alkalmasint nem is eredménytelenül, mert az akkori államfő már lőtt ott egy barnamedvét. A munka folytatását azonban a háborús események — és ami azután következett — ellehetetlenítették.
Az 1945-ös rendszerváltás után a kialakult nagy állami erdőbirtokon folytatandó gazdálkodás középfokú irányítására létrehívott Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemek (MALLERD) központjában a vadászati osztály vezetésével bízták meg az akkor már ismert nevű szakembert. Nagy ambícióval és gyakorlatiassága mellett is elméleti igényességgel fáradozott a háborús események alatt alaposan megtépázott vadállomány regenerálásán, a szakszerű állami vadgazdálkodás beindításán és a vadászat megszervezésén.
A MÁLLERD-et 1949-ben megszüntették, szerepét a már erősen politikai irányítás alá került ún. Erdőközpont vette át. Szederjeit pedig a középirányító szervtől áthelyezték az akkor létesített Erdészeti Tudományos Intézetbe tudományos kutatónak.
Ez bizony félreállítást jelentett, de ő nem érezte annak, hanem kutatói munkáját is a reá jellemző lelkesedéssel, szorgalommal és lelkiismeretességgel folytatta. Fő témája volt a vad optimális élőhelyének kialakítása, az erdő természetes vadeltartó-képességének meghatározása és a vadkárok megelőzése, illetve legalább mérséklése.
Abban a nehéz történelmi korszakban az erdészek szempontjából különösen fagyos szelek jártak. Számos kiváló régi szakember vált a korabeli "káderpolitika" áldozatává, állásából, sőt a szakmából is elbocsátották. Szederjei életének közelebbi ismerői nem mulasztják el elmondani, hogy ebben a helyzetben igyekezett segíteni mindazokon, akiken valamelyest is tudott. Kiemelik ebből a körből a nagy Afrika-vadászt, természettudóst és neves vadászírót, Kittenberger Kálmánt, aki az általa szerkesztett "Nimród" megszűnésével hatvanas éveinek végére, hetvenes éveinek elejére megélhetési forrás nélkül maradt. Számára Szederjei a nagy vadász lakhelyén, Nagymaroson kísérleti szőrmésvad-telepet létesített és annak vezetőjévé tette meg, hogy némi jövedelmet tudjon biztosítani számára. A lelki-szellemi alkatában Szederjeihez sokban hasonló Kittenberger még ebben a szerény beosztásban is tudott tanulságosat, maradandót alkotni.
Szederjei meggyőződése volt (bizonyára még kárpáti tapasztalatai tükröződtek ebben), hogy a szarvasfélék biológiai minőségének és a vadgazdálkodás színvonalának legkifejezőbb indikátora az agancs minősége, ami ekként tehát nem csak elejtőjének vadászemléke. Ezért behatóan foglalkozott a trófeabírálat témájával, módszereinek fejlesztésével és a minősítés, az agancs — és más trófeák — kötelező bemutatásával, állami regisztrálásával.
Ennek érdekében kitartóan szorgalmazta az Országos Trófeabíráló Bizottság /OTB/ létrehozását, amiben olyan kitűnő kortársai is támogatták őt, mint pl. Bakkay László, Studinka László, Sopp László stb.
Törekvéseinek eredményeként az 1954-ben létrehozott önálló erdészeti főhatóság, az Országos Erdészeti Főigazgatóság vezetője 1958-ban elrendelte az OTB felállítását, elnökévé pedig Szederjei Ákost nevezte ki.
Az OTB következetes munkája azután fontos szerepet játszott a magyar rőtvad, főként a szarvas- és őzállomány nemzetközi hírnevűre fejlesztésében. Ennek köszönhetően a '60-as években alaposan fellendült a külföldi vadászok részéről a hazánk iránti érdeklődés, a vadászturizmus, ami az anyagi hasznon, devizabevételen túlmenően hozzájárult az addigi merev külpolitikai izoláció fellazításához is. A folyamat az 1990-es rendszerváltás után is tart. Ámbár egyre több vadász véli úgy, hogy Szederjei és társainak eredeti célja, maga a vad mindinkább háttérbe szorul. Egyoldalú, túlhajtott trófeakultusz uralkodik el a nagyvad-vadászaton és ezt még tovább is gerjesztik. A vadászat ellenszenves mértékben elüzletiesedik; az "egyszerű" magyar vadászok mindinkább kiszorulnak a vadászatból és számukra csak a vadgazdálkodás nehéz feladata és a gazdag vadászok kiszolgálása marad. Sovány vigasz ebben a mai helyzetben, hogy az etikai értékek háttérbe szorulása és az anyagiasság, a pénz, az érdekek mindent maguk alá gyűrő eluralkodása nem a vadászat specialitása.
Szederjei munkásságának egyik elismerését jelentette, hogy 1968-1973 között tagja volt a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanácsnak (C.I.C.) és a nemzetközi trófeabíráló bizottságnak, továbbá több nemzetközi vadászati kiállítás trófeabíráló bizottságának. 1986-ban a C.I.C. emlékérmével is kitüntették.
Az ő vadászati pályafutásának is kiemelkedő és vissza nem térő alkalma volt az 1971. évi budapesti Vadászati Világkiállítás (egyben s mindeddig egyetlen magyar világkiállítás), amikor tevékeny, fontos tagja volt a kiállítási főbizottságnak és elnöke a trófeabíráló bizottságnak. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy az utóbbi funkció milyen nemzetközi elismerést, s egyben kényes szakmai és emberi megméretést jelentett számára.
Közben még 1967-ben kinevezték a Fővárosi- Állat- és Növénykert főigazgatójává. Ebbéli tevékenysége új korszakot nyitott a vadon élő állatok hazai állatkerti tartásában és bemutatásában. Ugyanis Konrád Lorenz ugyancsak korszakjelző etológiai elveit követve az állatok számára a fogságot igyekezett a természetes életkörnyezetüket minél jobban imitáló feltételekkel elviselhetőbbé tenni. Be is választották az Állatkert-igazgatók Nemzetközi Szövetségébe.
Tevékeny szelleme nem érezte az idő múlását, 1978-ban vonult nyugállományba. A nyugalom évei azonban nem a semmittevés évei voltak számára. Töretlen szorgalommal irt, oktatott — és vadászott továbbra is. Még 80 éves korában, nem sokkal 1991-ben bekövetkezett halála előtt is, vadkant lőtt a gödöllői erdőkben ("Ferencz Jóska" egykori kedvenc disznózóhelyén, Babaton).
Mint a legtöbb nagy tudósra, reá is jellemző volt, hogy dolgozva tanult és tanultan dolgozott. Amint Prof. Dr. Faragó Sándor idézett emlékbeszédében jellemezte: az elmélet és a gyakorlat harmóniája uralta munkásságát. No meg az ernyedetlen szorgalom és a szakma, az erdő és a vad szeretete; megbízható lelkiismeretesség, az alapos tudás és a helytállás minden nehéz körülmény között. S még valami: a családszeretet. Felesége nemcsak élet-, hanem munkatársa is volt, önálló közreműködő írásműveinek megalkotásában. Erdőmérnök leánya, Magdolna is folytatta édesapja szakírói munkásságát.
Amint már említettük, Szederjei Ákos nagy elméleti igényességgel folytatta gyakorlati tevékenységét. Már máramarosi erdőgondnok korában küldte írásait, tudósításait a "Nimród" számára, s ma már kisebb-nagyobb cikkeinek, tanulmányainak számát 600 körülire becsülik. Eme önmagában is igen tiszteletreméltó teljesítmény mellett még írt 13 magyar nyelvű és 12 idegen nyelvű könyvet is.
Nagy súlyt helyezett a vadászok szakmai, képzésére: megteremtette a Nimród Kiskönyvtár sorozatot, nagyvad-gazdálkodástant tanított a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen a vadgazdasági szakmérnök-hallgatók számára; beindította a MAVOSz Vadásziskolát stb. Gazdag életművét még nem is mérte fel igazán az utókor.
Dr. Szederjei Ákos emlékműve méltán kapott helyet a legnagyobb magyar vadászok budakeszi szobor-pantheonjában! Dr. Király Pál