2011. szeptember 18. - KEDVES VENDÉGEINK, A TISZTELETDIPLOMA ÁTVÉTELÉRE AZ ALMA MATER FALAI KÖZÉ VISSZATÉRT FIRMÁK! Először az 1917. évi VHL törvényben mondták ki, hogy „nemzetünk hősi halottainak kegyelet teljes tiszteletét megfelelő módon kifejezésre kell juttatni." Fontos ez a törvény, de csak azért, mert a „hősi halál” kifejezés is ebből az időből származik (Petőfi Sándor: Vesztett csaták, csúfos futások c. versében.), keretet ad egy olyan kötelességnek, amit a magyar nép évszázadok óta törvény nélkül is teljesített: emlékezik, tiszteleg, kegyelettel és hálával gondol szívében hordozott hőseire.
A Nyugat-magyarországi Egyetem és jogelődjei minden évben megemlékeznek, fejet hajtanak a hősök emléke előtt, akik a soproni őrtüzektől indultak el, e falak között oktattak, tanultak és dolgoztak. Egyetemünk főépületének aulájában emléktáblák őrzik nevüket.
Mi azonban a selmeci idők hőseire is emlékezünk.
Lerójuk kegyeletünket az 1848-as forradalom és az azt követő szabadságharc hősei előtt. Példájuk arra tanít, hogy egy ember, egy nemzet, egy ne-mes ügy keresztre feszítése nem a halált és a véget jelenti, hanem csak az igazságtalanság, vagy csak egyszerűen a politikai csalárdság megnyilvánulását. A hősök példája gyönyörűen igazolja azt is, hogy az ember számára vannak a létezésnél, a puszta életnél magasabb rendű értékek, és ezen értékek választása mindig üdvösebb, mint megalkuvóan eltűrni az elviselhetetlen helyzeteket.
Az 1848-as szabadságharc történéseiről Vadas Jenő a selmeci Akadémia jeles tanára, az írta: „A magyar szabadságharc szelleme...Selmecbánya városát sem kerülhette el... És amidőn az ezredéves haza szent és sérthetetlen jogainak megvédelmezésére minden magyar kardot fogva a csatatérre vonult, nem maradhattak az Akadémia magyar ifjai sem könyveik mellett. Szívük sugallatát követve, lelkesedéssel keresték fel a magyar nemzeti zászlót, mely alatt vitézül küzdve, a névtelen hősök számának emeléséhez járultak." E szabadságharc történetében sem az elesettek számát, sem a nevüket nem jegyezte fel a történelem.
Az előző évszázad első hatvan éve háromszor is követelt áldozatokat.
Az első világháborúban - az akkor még Selmecbányán lévő - Magyar Királyi Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola hallgatóinak többsége 3-4 éves frontszolgálatot teljesített, és közülük sokan nem térhettek vissza tanulmányaik folytatására. Az elvesztett háborút követő békeszerződések következményeként maga a Főiskola is menekülni kényszerült Selmecről, és ezzel számukra a háború is meghosszabbodott.
Az Aula falán lévő emléktábla egyedi az országban, mert rajta az olvasható, hogy a Főiskola, Sopron és környéke számára a háború nem 1918. novemberéig - a történelemből ismert világháborút záró időpontig -, hanem 1921. szeptember 8-áig, az ágfalvi csatáig tartott.
Néhány nappal ezelőtt külön ünnepség keretében emlékeztünk az ágfalvi csata hőseire, Machatsek Gyula erdőmérnök és Szechányi Elemér bányamérnök hallgatókra, akik életüket áldozták Sopronért, a Selmecről menekülő Főiskola éppen elfoglalt új székhelyének a magyar
hazához való tartozásáért.
A második világháború hat évig tartó harcaiban 17 erdőmérnök hallgató, végzett erdőmérnök, és egy kohómérnök hallgató vesztette életét a különböző frontokon.
Emlékezünk 1956 hősiességére és történelmi szerepére is. Arra a forradalomra és szabadságharcra, amellyel a magyar nép ismét soha nem apadó szabadságvágyáról, a szabadságért vívott harc szükségességéről, igazáról és fenségességéről vallott. Azokra a napokra, amelyekben a szabadság szelleme Magyarországról kiindulva lengte be az egész világot. Az 1956-os forradalom és szabadságharc is követelt áldozatot, és csak a véletlenen múlhatott, hogy az Erdőmérnöki Főiskola polgárai közül csak egy nevet kellett feljegyezni a megemlékezés táblájára.
A már említett Machatsek Gyulával és Szechányi Elemérrel együtt összesen 70, a szakok szerint 49 erdőmérnök, 15 bányamérnök, 5 vaskohómérnök és 1 fémkohómérnök hallgató, illetve szigorló mérnök, és egy oktató nevét olvashatjuk a hősi halottakat felsoroló táblán. A lista azonban korántsem teljes, épp a napokban sikerült (ifj. Sarkady Sándor főigazgató úr segítségével ) feltárni egy újabb nevet: Vass István hallgató, aki eltűnt az orosz fronton.
Alma Materünk központi épülete 1898-1922 között az első magyar nyelvű katonai középiskola otthona volt. A katonai iskola utódintézményei ugyancsak e falak között tisztelegnek minden évben a soraikból kikerült hősök és mártírok emléke előtt. A Haza minden hősével együtt ők is otthonra leltek mindörökre a lelkükben és emlékeinkben. Rájuk is emlékezünk.
Tisztelt Egyetemi Polgárok, Kedves Emlékezők!
Most hősi halott volt hallgatóinkra és fiatal oktatóinkra emlékezünk. Ők a legdrágábbat, az életűket áldozták mindannyiunkért, a hazáért.
Tisztelet és elismerés a soproni iskolák hőseinek.
Hazaszeretetük példaként szolgál az Alma Mater minden mai polgára számára: általuk, áldozatuk által a lélek öntudatra ébred, nemesedik. Nevüket márványtáblák, hősiességüket emlékezetünk őrzi.
De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a Lackner Kristóf polgármester által felidézett mondás ma is érvényes.
„Vivit post funera virtus." (Az elmúlás után is él az erény.)
Hőseink mártírsága óvón figyelmeztet arra is, hogy szívünkön a jövőnk felelőssége. Figyelmeztet, hogy áldozatot békeidőben is vállalni keli, Mert vannak idők (az utóbbi ötven é v!, annak változásaival), amelyekben nem annyira meghalnunk, mint inkább élnünk kell egymásért, közös ügyeinkért. A mindennapok csendes hősiessége szerint.
Emlékezzünk arra is, hogy mártírjaink a halálukkal maguk is az életet választották, egy szebb és jobb életet - csak nem maguknak, hanem nekünk.
Emlékük legyen áldott, nyugalmuk csendes.
Sopron, 2011. szeptember 13.
Felolvasta: Prof. dr. Lakatos Ferenc, nemzetközi és tudományos dékánhelyettes
