2014. november 5. - Hagyomány már az Alma Materben, hogy tanévkezdéskor azokra az egykori hallgatókra emlékezünk, akik a legdrágábbat, ifjú életüket adták a hazáért.
Az egykori honvédfőreál iskola patinás aulájában állunk. Ha körbejár tekintetünk a falakon, láthatjuk, hogy ott emléktáblák sorakoznak, rajta a hősi halottak neveivel. E falak, ha mesélni tudnának, sok mindenről regélnének. Elmondanák nekünk, 100 éve már, hogy a nagy háború elszólította az iskola padjaiból a Selmecbányái főiskola ifjúságát a csataterekre. 1914-ben háromszáznál több fiatalember öltözött csukaszürkébe. Hallgatóink nagy többsége tiszthelyettesként vagy tartalékos tisztként harcolt a világégésben. Mindnyájan mérnöknek készültek. Hazai bányáknál és üzemekben szerettek volna dolgozni; ki-ki családja hagyományát folytatva erdőmérnöknek tanult. Egy egész nemzedék tragédiáját hozta el számukra 1914 gyilkos nyara. Várta őket a nagybetűs Élet, a nyíló szerelem, a daliás férfikor, a tenni akarás lobogó tüze. Máról holnapra zokszó nélkül, a győzelembe vetett hittel vonultak be kijelölt alakulataikhoz. Frontszolgálatukkal, személyes példaadásukkal, emberfeletti kitartásukkal, halálmegvető bátorságukkal szereztek örök dicsőséget hazánknak. Ők valamennyien ott harcoltak a Kárpátok védelmében; ott küzdöttek Galícia és Bukovina véráztatta mezőin. De ifjú testüket elnyelték a csataterek; Doberdó, Isonzó temetői és tömegsírjai.
A Selmecbányáról menekült Alma Mater diákjait és tanárait végül Sopron fogadta be, és magához ölelte valamennyiüket. A nemzetgyilkos trianoni békediktátum azonban Sopront és környékét is halálra ítélte.
1921 kora őszén itt, Nyugat-magyarországon megmozdult a föld. A Selmecbányáról idemenekült és többségében frontot járt főiskolások megálljt parancsoltak a Sopronra törő osztrák csendőröknek. Machatsek Gyula erdőmémök- és Szechányi Elemér bányamérnök-hallgatók hősi halála ma már az örök erdészbányász testvériség felemelő szimbólumává nemesedett
A kultuszkormányzat ezt az ellenállást azzal jutalmazta, hogy a honvéd főreál összes épületét és parkját átadta a Bánya- és Erdőmérnöki Főiskolának.
1922. októberétől már e patinás falak között oktatták a hallgatókat a szakma szeretetére, a nemzet iránti elkötelezettségre, a felelősség vállalására, az ő szeretett és megbecsült professzoraik. A selmeci szellem gyökeret vert a Lővérek alján.
Az Alma Mater hallgatósága a békés revízió reményébe vetett hittel az apák nyomdokaiba lépett. Tanult és dolgozott a magyar feltámadásért. Majd az apák és fiúk egymás mellett küzdöttek a második világháború poklában. Soha ne feledjük áldozatukat! Régi, megsárgult fényképekről, tablóképekről tekintenek ránk a frontra indulók. Az 1942-es évfolyam valeta-tablóján ezeket a sorokat olvassuk: „Ha Selmec hív, mind ott leszünk, akár egy szálig elveszünk." A mérnök-hallgatók vállvetve küzdöttek a Don kanyar poklában, mert érezték és tudták, hogy nem lesz itt sem Isten, sem haza, ha a szovjet vörös hadsereg beletipor országunkba. Ők azok, akik elestek a hazáért a haza határaitól 2000 km-re, ők azok, akik mindhalálig védték a magyar légteret, küzdöttek a Kárpátokban, véreztek és elestek az Alibid és a Dunántúl védelmében.
Az 1945-ös szovjet megszállás után feledésre ítélték hőseinket. A gyilkos terror pedig tovább szedte áldozatait. 1946 és 1951 között többeket meggyilkoltak vagy kivégeztek mind a hallgatók, mind az egykori növendékek közül. Ők a mi mártírjaink. A nemzettől idegen hódítók, az őket kiszolgáló kommunista talpnyalók, az egypártrendszeri diktatúra véres áldozatai valamennyien.
A ma élő kevesek még őrzik az évfolyamtársak arcát, el nem halványuló emlékét. Az emlékezés legyen a késői utókor kötelessége is.
Egyetemünk 1998 óta büszkén vállal védnökséget a Rákóczi Honvéd Főreáliskola hősi halottai és mártírjai emléktáblái felett is. Ez nekünk szent kötelességünk.
A könnyen felejtő utókort arra figyelmeztetik a márványtáblák és a megkopott betűk: voltak idők, amikor ezt a szerencsétlen, ezer sebből vérző hazát csak úgy lehetett szeretni, ha meghaltunk érte...
Hősi halottaink hirdetik számunkra a dicső múltat és az elkövetkező, ragyogó magyar jövendőt!
Örökre áldassék emlékezetük! ifj. Sarkady Sándor