100 éve született Neuwirth János erdőmérnök, szakíró, tanszékvezető egyetemi tanár a magyar erdőművelés kiváló elméleti és gyakorlati szakembere. 1909. október 7-én született Sopronban. Szüleit már gyermekkorában elvesztette, és ezért anyai nagyanyja nevelte. Ugyanitt járt középiskolába.
Sopron szelleme, az erdő és természet iránti vonzalom határozta meg, hogy az erdész pályát válassza.
A József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Bánya-, Kohó-, és Erdőmérnöki Karán 1936. február 29-én szerzett erdőmérnöki oklevelet. Kiváló évfolyamtársai voltak: Róth Gyula, Sopp László és Lajos bajor királyi herceg. Az első munkahelye 1936-ban Sopronban a városi erdőhivatalnál volt, majd 1937-ben Felsősegesden Széchenyi Bertalan uradalmi erdőbirtokán üzemtervet készített. 1937-ben Ordas községben fásítással foglalkozott. Ezután Kecskeméten az erdőfelügyelőségnél, mint alföldfásító ideiglenes alkalmazásban lévő erdőmérnök dolgozott.
A gyakori munkahelyváltozás mögött a gazdasági világválság van, sajnos ezért a szakmát is el kellett hagynia. 1939-ben Pápán a földmérési felügyelőségnél helyezkedett el rövid időre. Kárpátalja visszatérése után már nagy szükség lett szakemberekre, így 1939. október 20-ától a Bustyaházai Magyar Királyi Erdőigazgatóságnál végre igazi erdész munkát végezhetett. Bustyaházán, egy nem mindennapi erdészfiatalság dolgozott, akik minden szombaton az Erdészeti Kaszinóban jöttek össze, és igazi erdészbarátság alakult ki köztük. Bakkay László, Madas András, ifj. Radó Gábor, Riedl Gyula, Szederjei Ákos és Tuskó Ferenc társaságában ott volt Neuwirth János is.
1943. október 1-től 1944. október 30-ig a Felsőbányai Erdőhivatal vezetésével bízták meg, már erdőmérnökként. (Előtte erdőmérnök-gyakornok majd segéderdőmérnök volt). A háború végén 1944. október 30-án a Soproni Erdőfelügyelőséghez helyezték. 1944. december 15-től katonai szolgálatot teljesített, majd hadifogságba került.
A háború után került Zala megyébe, ahol először a MÁLLERD Zalaegerszegi Erdőigazgatóságánál dolgozott, majd 1946-ban kinevezték a Zalaegerszegi Erdőgondnokság vezetőjévé. Az újonnan szervezett erdőgondnokság szétszórt, nagyrészt rossz minőségű kisebb erdőkből állt, néhány volt középbirtokkal. Neuwirth János észrevette közülük az értékesebbeket és alaposan tanulmányozta.
A Zalabesenyő határában lévő Bagodi erdő kitűnt fafaj gazdagságával, és jól kezelték a múltban, annak ellenére, hogy nem volt üzemterve és szakembere sem 1945 előtt. A gyorsan növő fafajokat tanulmányozta itt. Különösen a duglászfenyő keltette fel az érdeklődését. A másik kedvence a Zalavári Apátság csácsbozsoki erdeje volt. Itt a kiváló termőhelyen lévő bükk növekedését vizsgálta igen gondosan és pontosan kimutatta, hogy a szakszerű gyérítés milyen fatömeg növekedést produkál. Példaként említette, hogy a 75 éves bükk a gyérítése után a 90. évben, 15 év alatt 1,70 m3 plusz fatömeget adott. E két erdőben végzett vizsgálatai kiindulást jelentettek a későbbi tudományos munkájához is.
A háborús években kényszerűen letermelt erdők szakszerű újraerdősítésében igen nagy érdeme volt. Először vizsgálta Zala megyében a gyorsan növő fafajok, az akác és a duglászfenyő telepítésének lehetőségét és gazdasági jelentőségét. Erről szóló tanulmánya ma is iránymutató.
1949-ben a Zalaegerszegi Erdőgazdasági Nemzeti Vállalat termelési osztályán dolgozott, az erdőművelési munkákat irányította. Az újabb átszervezések után 1950-től a Nagykanizsai Erdőgazdaság igazgatóhelyettesévé nevezték ki.
1951-től a Zala Megyei Erdőgazdasági Egyesülés főmérnöke, de egyben erdőművelési osztályvezető is. Az egyesülés megszűnése után az újjáalakult Zalaegerszegi Erdőgazdaság főmérnöke lett.
Róth Gyula szerint van már a gyakorlati gazdaságnak is szálaló erdeje: az Őrségnek régi parasztszálaló erdőiből alakítva, amiket Neuwirth János fedezett fel 1953-ban.
A folyamatos erdőborítással történő erdőgazdálkodás legrégebben megkezdett magyar példájaként a Neuwirth János által 1953-ban az Őrségben leírt régi paraszti szálaló erdőkben folytatott gazdálkodás tekinthető, olvashatjuk a szálaló erdők leírásában. 1955-ben Neuwirth János javasolta a szentgyörgyvölgyi kísérleti erdészet létrehozását, mert jelentős élőfakészlet, és növedékáldozattal járna a volt kisparaszti erdők egykorú vágásos erdővé való átalakítása. A kísérleti erdészet meg is alakult, a 3777 hektár erdejéből 2100 hektár volt alkalmas szálalásra. A soproni hidegvízi szálaló erdővel is foglalkozott, előadást tartott „A szálaló erdő erdőrendezési vonatkozásai” címmel.
Főmérnöki beosztást kapott az Észak-zalai Állami Erdőgazdaságnál. (1955-ben történt a Lenti- és Zalaegerszegi Erdőgazdaság egyesülésével).
Az erdőművelési szakág érdekelte igazán, ebben teljesedett ki tehetsége.
Az Országos Erdészeti Egyesület zalaegerszegi csoport titkáraként szervezte a szakmai előadásokat, tapasztalatcseréket, kirándulásokat. Számos esetben tartott bemutatókat saját maga is.
Különösen sokat foglalkozott a tisztításokkal és az akác nevelésével. Ilyenkor több erdőben különböző minőségű állományokat hasonlított össze s mutatta be kollégáinak.
Új üzemterveink gyakorlati alkalmazásával kapcsolatos észrevételei igen alapos elemzést mutattak. Felvetette, hogy az üzemnek nagyobb szabadságra – 10 évnél hosszabb – van szüksége, különösen a természetes felújítási eljárásokkal kapcsolatban.
Megemlítette, hogy 20 évi fatömegnek megfelelő erdőrészleteket bocsásson rendelkezésre az üzemterv. Az erdőművelőnek meglehetősen szabad kezet kell adni, és kívánatos volna, a holnap gazdálkodásának jobb előkészítése. Kifogásolta, hogy átnézeti és rétegvonalas gazdasági térképek nem tartoznak az üzemtervhez.
Elsők közt foglalkozott 1955-ben az akác erdőgazdasági szerepével Zala megyében. Leírta, hogy az akácot a megye területén erdőben és erdőn kívül mindenhol megtaláljuk. Legtöbb van belőle a megye keleti és északi szegélyén, legkevesebb a déli és nyugati peremeken. Az akácosok területaránya körülbelül 12-15%-ra tehető. (Ma már jóval magasabb). A legjobb állományok összes fatermése hektáronként 25-30 éves korban 300-400 m3.
Az akác bámulatos életerőről és társulási erélyről tesz tanúságot. Az elfoglalt területen azután oly maradandóan és szilárdan berendezkedik, hogy kiirtani alig lehet. Megjósolta, hogy óriási területeket fog meghódítani, és a mainál lényegesen magasabb lesz a területaránya, igaza lett. Zala megyében nem tartotta indokoltnak az akác ültetését az erdőtömbökbe még a közelébe sem, azonban fel lehet karolni az erdőn kívüli fásítások telepítésénél.
Zalaegerszegen foglalkozott a tobozgyűjtés módszerével és az ezzel járó balesetbiztosítással is.
Roth Gyula nyugállományba vonulása után 1957. szeptember 1-én az Erdőmérnöki Főiskola, erdőműveléstani tanszékére hívták meg, ahol egyetemi docensként oktatott, majd a tanszék vezetésével bízták meg. E megbízatás szakmai munkásságának, az erdőművelésnek legnagyobb elismerése volt. Az Erdőműveléstan I.- II. tantárgyat adta elő.
1959. szeptember 15-től a Sárvári, majd a Soproni Tanulmányi Erdőgazdasághoz helyezték az erdőművelési ágazat vezetőjének.
1961-ben Csapody Istvánnal közösen elkészítette a Tanulmányi Erdőgazdaság erdőfelújítási és erdőtelepítési technológiáját, mely kéziratban maradt fenn.
Vizsgálta a magyar erdőkből kitermelhető fatömeg mennyiségét, a gyakorlati tapasztalatok alapján, mely ma is igen aktuális. Főleg a véghasználati terület, a fatömeg, az élőfakészlet és a vágásérettségi kor figyelembe vételével. Összegző véleményéből idézünk: „Az elmondottakból következik, hogy amennyiben a gazdálkodás tartamosságát fafajonkénti mélységben kívánjuk biztosítani, a véghasználatra való besorolást egyes erdőrészletek tekintetében meg kell változtatni. Adva van a lehetőségünk arra, hogy esetenként ilyen természetű módosításokat kérhessünk, azonban jobban szeretnénk, ha az erdőrendezőség maga venné kezébe ezt a kérdést, és az Akadémia állásfoglalásának szellemében maga vizsgálná felül elsősorban az ideiglenes üzemtervekben tárgyalt erdők vágásérettségi viszonyait.”
Az 1964-ben kiadott Erdészeti Vadászati Faipari Lexikon munkatársai között találjuk. Az erdővédelmi címszók megírásában vett részt.
Nagy szerepe volt az országos erdőtipológiai irányelvek kidolgozásában, 1962-ben. Csapodi Istvánnal közösen dolgozták fel és írták meg a Sopron dombvidéki, a Soproni hegyvidéki és a Kemenesaljai erdőgazdasági tájak felújítási-telepítési irányelveit.
1972-ben Neuwirth János Sopronban az erdőgazdaságnál csoportvezetőként vonult nyugállományba.
1975. október 15-én hunyt el Sopronban.
Szívesen emlékezett mindig a szép Zalára. Tanulmányainak nagy részét Zala megyében írta, s azok a zalai erdőkről szólnak, és ma is útmutatóul szolgálnak. Először vizsgálta Zala megyében a gyorsan növő fafajok, az akác és a duglászfenyő telepítésének lehetőségét és gazdasági jelentőségét.
Foglalkozott az üzemtervek gyakorlati alkalmazásával és vizsgálta a magyar erdőkből kiterhelhető fatömeg mennyiségét. Felismerte a szálaló erdők jelentőségét és a gyakorlatban, üzemi módon is alkalmazta ezt a folyamatos erdőborítással járó erdőgazdálkodási formát. Juhász Miklós szerint az erdőművelés nagy elméleti és gyakorlati szakembere volt. Emellett sokoldalú erdőgazdasági ismerete, a mindig elmélkedő egyénisége, egyszerűsége tette közkedveltté.
A második világháború utáni időszakban kiváló erdőmérnök, szakíró, tanszékvezető egyetemi tanár volt, Zala megyében, pedig a legnagyobbak közt említjük, akit ezért felvettek a megye jelentős személyiségei közé. Megérdemelné, hogy Zalaegerszegen, egyik kedvelt munkahelyén tisztelegjünk emléke előtt. Szakács László