2021. augusztus 12. - Az elődeink nyomában sorozat új részében a "börzsönyi oroszlánvadász" keserédes történetét írtuk meg Afrikától Nagymarosig.
„A börzsönyi oroszlánvadász” – furcsa összegzése egy életútnak. Első hallásra inkább túlzónak, sőt fellengzősnek tűnik, azonban mélyebben átgondolva már egy különleges, egyben korlátok közé szorított életet fejez ki. Kittenberger Kálmán, „a börzsönyi oroszlánvadász” sok más egyedi személyiséghez hasonlóan rendkívüli elkötelezettséggel megvalósította gyermekkori álmait, hogy aztán egész életében teljesítménye elismerésének hiányával küzdjön. Írásai komolyabb elismerésben részesültek külföldön, mint Magyarországon, a másodvonalból felemelt lapjáért pedig folyamatosan támadták.1945 után még nehezebb helyzetbe került: újságját megszüntették, új írásokat nem adhatott ki és még a puskáját is elkobozták.
Bár abban egyetértés mutatkozott, hogy kortársai közül egyetlen magyar sem tudott annyit Afrika állatvilágáról mint Kittenberger, ez a tudás inkább elszigeteltséget eredményezett számára mintsem elismerést és támogatást.
Kittenberger Kálmán 1881-ben született Léván, szegény iparoscsalád nyolcadik gyermekeként. Gyermekkorát néhány hónappal halála előtt így összegezte: „Figyeltük a rovarvilágot, a madarakat, a madárvonulást, tudomásunk volt minden madárfészekről, ismertük az érdekesebb (szerintünk legérdekesebb) bogarak és lepkék lelőhelyeit, a legbiztosabb horgászhelyeket. Az útleírások, a természetrajzi ismertetések, vadásztörténetek voltak legkedvesebb olvasmányaim. Az volt a legnagyobb bánatom, hogy csak nagy ritkán juthattam hozzájuk.” 1902-ben anyagi okok miatt megszakította tanulmányait és a Déli-Kárpátok közelsége alapján döntve a hétfalusi csángó községek egyikében, Tatrangon képesítés nélküli tanítói állást vállalt. Rövid időn belül azonban újabb gyökeres fordulat következett életében. December elején a Nemzeti Múzeum főpreparátora azt kérdezte levelében, volna-e kedve elkísérni egy bácskai földbirtokost Közép-Kelet-Afrikába? Ekkor vette kezdetét álmai beteljesülése.
Néhány megszakítással, 1903 és 1929 között összesen 16 évet töltött Afrikában.
Több mint 60 ezer tételből álló anyagot gyűjtött a Nemzeti Múzeum és a Fővárosi Állatkert számára, köztük 300 új faj példányát. Afrikai tapasztalatait egy kényszerű, 5 évre nyúló indiai tartózkodás egészítette ki. Az I. világháború kitörésekor angol gyarmati területen vadászott, letartóztatták és hadifogolyként Indiába szállították, ahonnan 1919-ben tért haza nincstelenül. Az anyagi nehézségekből azonban rendre ugyanúgy kiutat talált, mint a fizikai megpróbáltatásokból. Több alkalommal döntötték le különböző betegségek, egy alkalommal pedig közel állt hozzá, hogy egy oroszlán végezzen vele. Mauser puskáját, amin mély sérülések örökítették meg egykori összecsapását, 1944-ben felajánlotta a Nemzeti Múzeumnak, hogy a nyilasok fegyver beszolgáltatása elől menekítse. Ezt a gesztusát a múzeum vezetői visszautasítottak, így veszhetett el Kittenberger legendás puskája a második világégésnek „hála”.
1927-ben jelent meg első könyve Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában, 1903-1926 címmel, amely a kor lehetőségei mentén úgy nyitotta ki a világot a magyar olvasók számára, ahogy később Jacques Cousteau vagy David Attenborough sorozatai tették előbb saját országukban, majd nemzetközi színtéren. Bár magyarul a 19. század második felétől jelentek meg vadászattal foglalkozó, így külföldi utakat is bemutató írások,
Kittenberger írta le elsőként olyan stílusban tapasztalatait, ami szélesebb közönség számára is közel hozta az afrikai vadont, ezzel új utakat törve a magyar vadászirodalomban.
A természet sajátosságai, az afrikai kulturális környezet, az ember és a természet komplex kapcsolata olyan történetekké váltak sajátos elbeszélésmódjában, amelyek igazolták, hogy inkább tartotta magát tudományterületeket (biológia, földrajz, történelem, néprajz) ötvöző kutatónak mint hivatásos vadásznak.
Első könyve négy kiadást ért meg, amely mellett utolsó afrikai útját bemutató kötete (A megváltozott Afrika) is háromszor jelent meg 1945 előtt. Ennek ellenére Kittenberger úgy érezte, hogy írásai (fényképeivel együtt) jóval komolyabb elismerésben részesülnek külföldön, mint Magyarországon. Talán ez is közrejátszott abban, hogy sok kortársához képest viszonylag keveset írt, pedig 1920-ban átvette az addig másodrangúnak tekintett Nimród vadászlap szerkesztését. Különös jelentőséget tulajdonított az új tehetségeknek, így támogatásának köszönhetően az 1930-as években új generáció jelenhetett meg a vadászatról írok között. Ekkorra már az állandó szerzők közé tartozott például Fekete István, Zsindely Ferenc és Zsindely Endre, K. Rhédey Zoltán, akiket az idősebb generációból jól kiegészített az Állatkert igazgatója, Nadler Herbert, a Retyezát egykori nagybirtokosa és kalandora, Maderspach Viktor és a kormányzó életművész testvére, Horthy Jenő. Ez a közeg sem jelentett azonban biztos védelmet Kittenbergernek, sikereivel és nehéz természetével számos ellenséget is szerzett magának, ami miatt eléggé elszigetelte magát a magyar vadász közegtől. „Kitty” talán csak a tanítványból legjobb baráttá emelkedő Fekete Istvánt és az afrikai vadászatokra is társává fogadott Horthy Jenőt tekintette olyannak, akikre feltétel nélkül támaszkodhatott.
Bár a II. világháború után a korábbinál is erősebb szerkesztőséget szervezett a Nimródnál (többek között állandó szerzővé vált a korábbi rivális Széchenyi Zsigmond), lapját 1948-ban papírhiányra hivatkozva megszűntették.
Nem sokára megélte, hogy a nyilasok után a kommunisták is elkobozták fegyvereit, írásai pedig nem jelenhettek meg többet. Az 1940-es évek végén végleg Nagymarosra vonult vissza, ahol végképp teljes magányba burkolózott. Kevés egykori barátja addigra elhunyt, emigrált vagy kitelepítés miatt távoli településeken küzdött az életben maradásért. A Nemzeti Múzeumban tárolt gyűjteményének jelentős része az 1956-os forradalom harcai során megsemmisült, így szimbolikusan is lezárult az a világ, amelyben otthon érezte magát. Bár a Kádár-korszak konszolidációjának részét képezte „a börzsönyi oroszlánvadász” rehabilitációja is, műveit cenzúrázva jelentették meg. 1958 januárjában bekövetkező halála után az elismerést, amire egész életében várt, már csak Fekete István emlékkötete, valamint a veszprémi állatkert névadása hozta el számára.
Kittenberger Kálmán életútja sok ponton a népmesei legkisebb fiú története, aki elindult a nagyvilágba, hogy ledöntse a korlátokat és új világot teremtsen.
Főszerkesztőként új szintre emelte a magyar vadászirodalmat, új szerzőket fedezett fel és biztosított számukra lehetőséget, saját írásaival pedig olyan új utakat tört, amelyeket utána Széchenyi Zsigmond teljesített ki. Könyveiben magyar szemmel nyerhetünk betekintést egy olyan Afrikába, amelynek eltűnését már utolsó, 1929-ben záruló útján érzékelte, azonban elfelejteni soha nem tudta, és ahova kései, börzsönyi magányából is rendre visszatért. „Hangok, arcok, halványuló emlékek látogatnak el hozzám életem messzi tájairól. El-elhozzák a múlt édes igézetét, s ami bajos volt, keserves volt, azt is megszépítve lebbentik már elém. Így van ez, ők az ifjúság, a küzdelmek, kemény munka és növekvő tapasztalat, ők együtt: Afrika…Afrika, amit felejteni nem lehet”.
Hajdú András