a Gemenci-erdő tudós erdőmérnökéről (Bajai Honpolgár)
2007. szeptember
„Elégedett ember vagyok" -mondja a 84 éves dr. Tóth Imre, nekünk Imre bácsi. Ehhez az elégedettséghez a szereteten, a hiten és a munkán keresztül vezetett az út.
Pedig kortársaihoz hasonlóan őt is sokszor megpróbálta a sors, és voltak olyan időszakok szakmai pályafutásában, amikor küszködés jutott neki osztályrészül. Mégis, ennyi idősen is töretlen életkedvvel fogadott bennünket otthonában, az egykori erdőmesteri házban felesége, egyik lánya és unokája körében.
Imre bácsi 1923-ban Baján, a Deák Ferenc utca Rókus temetővel szembeni szakaszán fekvő szülői házban látta meg a napvilágot. Édesapja 50%-os hadirokkant volt (jobb karját az I. világháborúban vesztette el), végzettségét tekintve mezőgazdász, aki a Kalocsai Érsekség kélespusztai területén kezdte szolgálatát. Édesanyja háztartásbeliként gondoskodott gyermekeikről, az egy lányról és a három fiúról. Később, amikor a Kalocsai Főkáptalan házi kezelésbe vette a Dusnok délkeleti határrészén fekvő Borsoshátpusztát, apját hívták intézőnek, így a család ide költözött. A cseperedő gyermek az elemi iskola után a nyolcosztályos kalocsai jezsuita gimnáziumba került, ahol 1941-ben érettségizett. Családi helyzetéből adódott pályaválasztása, amely párosult érdeklődésével: tanulmányait Sopronban, a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karán folytatta, 1946. július 19-én vette át erdőmérnöki oklevelét. Végzés után bő egy évig - bennmaradva az egyetemen - demonstrátorként és tanársegédként dolgozott az Út- és Vasútépítési Tanszéken.
A 236 forintos tanársegédi fizetést otthagyva került 1947. szeptember 1-jétől a bajai erdőgondnokságra, ahol napszámbéres erdőmérnökként 1100 forintot keresett. Geosits Gyula erdőtanácsos erdőgondnok ismertette meg a terület vezető erdészeivel, akik megtanították a szakma gyakorlati fortélyaira. Dr. Magyar Pálnak, az Alföld fásítása elismert kutatójának tanácsára még egyetemi pályafutása alatt pályázta meg Imre bácsi „A Duna-ártér egyes erdőművelési problémáinak vizsgálata" kutatási témát, amelynek elnyerése után kezdett az ártér növényzetének, erdőtársulásainak botanikai felvételezésével és termőhelyi viszonyainak vizsgálatával foglalkozni. A botanizálás, vagyis a növényvilág tudományos vizsgálata mindig is közel állt hozzá: egyetemistaként éppúgy, mint későbbi munkahelyein.
A II. világháborút követő változások ezt a szakmát sem hagyták érintetlenül. Megjelentek a párt által megbízott erdőgondnok-helyettesek, amelynek eredményeképpen a Geosits Gyula által addig helyetteseként bemutatott Tóth Imre előbb az erdősítések, az erdőnevelés és az 1948-ban létrehozott csemetekert felelőse lett, majd néhány hónap múlva - 1949 márciusában - Bátaszékre helyezték. Saját kérésére 1950 márciusától a felfejlesztésre szánt tolnai csemetekert kezelője lett. Itt létrehozott a 120 általa kiválasztott fáról szedett dugványból egy fűz géngyűjteményt, 5 méterenként dugványozott tanúfa csoportokkal. Ugyanezekből géngyűjtemény anyatelepet is létesített. Ezekből 100 lett sikeres. A fűzek után hozzákezdett a feketenyár klónok gyűjtéséhez is. A fekete nyár géngyűjtemény lehetőséget adott a szakma egyik fontos részterületének gyakorlati szempontú megismerésére, ugyanakkor tudományos elmélyedésre is. A korábbi egyetemi kapcsolatok és az itteni szakmai tapasztalatok hozadékát a budapesti Erdészeti Tudományos Intézetbe (ERTI) szóló gyakori meghívások jelentették. Ezek a látogatások egyúttal alkalmat teremtettek olyan - abban a korban mellőzött - szakemberekkel történő megismerkedésre, mint például Kittenberger Kálmán és Fekete István (főleg utóbbira, mint legkedvesebb írójára, Imre bácsi még ma is nagy szeretettel emlékezik). Az ERTI szakemberei időnként eljöttek Gemencre is, és 1951 elején az egyik ilyen út alkalmával dr. Magyar Pál visszahívta Sopronba egyetemi oktatónak. Az Erdőműveléstani Tanszékre kapott adjunktusi kinevezést azonban nem népi származására történő hivatkozással a minisztérium nem hagyta jóvá. A csemetekertből júliustól Imre bácsi útja a Tolna Megyei Erdőgazdasági Egyesüléshez vezetett, ahol különböző feladatokat és munkaköröket látott el. Itteni munkája mellett nyerte el 1952-ben a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíj-pályázatát, amelynek témája a nyárfa termőhelyek erdőtársulásainak kimunkálása lett. Miután a feladat az egész országra kiterjedt, ez további szakmai kapcsolatokat jelentett számára, és átfogó kitekintést biztosított újabb ismeretek-tapasztalatok megszerzésére. Az 1953 februárjában megszűnő Egyesüléstől rövid időre az ERTI állományába került kísérleti állomásvezetőként a Lakitelek melletti Tőserdőbe. A korabeli viszonyok gyors változásai eredményeképpen Imre bácsi a pályáját ugyanezen év április 1-jén már a bajai erdőgazdaságnál folytatta erdőművelési előadóként. Az átszervezések nyomán 1955-ben létrehozott Dunaártéri Állami Erdőgazdaság igazgatója az erdőművelési és erdőrendezési felügyelői feladatokat bízta rá. Úgy tűnt, az 1947-től kezdődően e tájon - főleg az ártéri erdőkben - végzett erdőmérnöki munka tudományos fokozat elnyerésével szakmailag kicsúcsosodik, amelynek alapját, addigi összefoglalását az Erdészeti kutatások 1958/1-2. számában 83 oldal terjedelemmel megjelent, Az Alsó-Dunaártér erdőgazdálkodása a termőhely- és az erdőtípusok összefüggése című dolgozata jelentette. Azonban az 1960-ban tavaszi egyhetes moszkvai szakszervezeti kiküldetést követően Imre bácsinak felajánlott - az ERTI hátterével megvalósításra tervezett - bajai nyárfakutató állomás terve és az addigi tudományos munkássága eredményeképpen elérhető közelségbe kerülő kandidátusi disszertáció hirtelen elérhetetlen távolságra került. Sajnos, egy kitűnő és alig pótolható munkatárs várható kiesése késztethette az erdőgazdaság igazgatóját arra, hogy a korabeli viszonyokban gyökeredző kapcsolatrendszerét felhasználva hosszú időre ellehetetlenítse az ígéretes szakmai karrier további kibontakozását. Az Országos Erdészeti Egyesület (OEE) „Erdőn, mezőn több nyárfát" jelszóval 1961. július 7-8. között Baján tartotta vándorgyűlését. Imre bácsi az OEE helyi csoportjának titkáraként jelentős szervezési munkát végzett, és előadásában a Dunaártéri ÁEG erdőművelési tevékenységét ismertette. Az elhangzott kritikák nem szegték kedvét, és a következő évek tapasztalatai, szakmai eredményei őt igazolták. Az 1968-as gazdasági reform során a tájon folyó erdő- és vadgazdálkodást egyesítve létrehozták Gemenci Állami Erdő- és Vadgazdaságot, amelyben Imre bácsit az erdőművelési osztály vezetésével bízták meg.
Az 1962-ben törvényerejű rendelettel létrehozott Országos Természetvédelmi Hivatal pozitív változásokat hozott a természetvédelem területén, a feléledő Bács-Kiskun Megyei Természetvédelmi Tanácsba beválasztották Imre bácsit is. E fórum gyűjtötte össze megyei szinten a védelemre érdemes természeti értékeket és készítette elő a védetté nyilvánításokat. A Kiskunsági Nemzeti Park 1975-ös alapítása után a Gemenci Tájvédelmi Körzet megalakításának előkészítése következett: a Búvár című folyóirat szerkesztőbizottsága a területet legjobban ismerő Imre bácsit kérte fel egy tudományos-ismeretterjesztő cikk írására.
A munkát 1983-as nyugdíjazását követően sem hagyta abba: számos publikációban adta közre a gazdag életmű tapasztalatait és felhalmozott tudását. Egykori tanítványának, dr. Szodfridt Istvánnak a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem egyetemi tanárának biztatására adta be ártéri erdőgazdálkodással foglalkozó doktori disszertációját, amelyet 1993 áprilisában, 70 éves korában védett meg.
Szakmai pályafutását, kiemelkedő munkásságát számos elismerés övezi. Hatszor lett Kiváló Dolgozó, egy alkalommal kapott Kiváló Munkáért elismerést, a Vadas Jenő Emlékérem, a Fásítási Emlékérem, a Bedő Albert-díj, a MTESZ Emlékérem, a Baja Város Fejlesztéséért díj, az arany és a gyémánt erdőmérnöki oklevél birtokosa. Közülük különösen a Bedő Albert-díjra büszke, amit ő az erdészek Kossuth-díjának tekint, és ottlétünkkor is büszkén viselte jelvényét.
Imre bácsit egész életében szerető és gondoskodó család vette körül. Bajai ismeretségi köréből 1952 novemberében vette feleségül Rozmanicz Klárát, akivel aranylakodalmukat 2002-ben ünnepelték. Két lányuk, édesapjuk érdeklődési körét megtartva - ha más szakmában is - szintén a természettudományos pályát választotta. Az elsőszülött Klári Szegeden szerzett matematika-fizika szakos tanári diplomát és jelenleg a bajai Flórián utcai Általános Iskola tanára. Erika a bajai Vízügyi Főiskolát végezte el, és jelenleg az Alsó-Tisza vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság Víziközmű osztályának osztályvezető-helyettese.
Dr. Tóth Imre aktív élete nagy részét erdészeti ismeretek gyakorlati alkalmazásával töltötte, és csak töredék időket tölthetett kutatóhelyeken. Mégis, azon alkotói vénával rendelkező mérnökök sorába tartozik, akik képesek voltak a munkájuk során összegyűjtött adataikat és megfigyeléseiket, elméleti, illetve tapasztalati ismereteiket a tudomány szolgálatába állítani. Ezt igazolja közel ötven szakcikke és tudományos népszerűsítő írása is, amelyek közül néhányat címszerűen az alábbiakban sorolunk fel.
Válogatott publikációk: Duna vízjárása — a Dunaártéri Erdőgazdaság természeti tényezője. In: Az Erdő, 1956/1.
Az Alsó-Dunaártér erdőgazdálkodása a termőhely- és erdőtípusok összefüggése. In: Erdészeti Kutatások, 1958/1-2.
A dunaártéri erdőgazdálkodás egyes kérdései. In: Az Erdő, 1960/7.
Az alsó Duna-ártér kőriseiről. In: Az Erdő, 1968/11.
A Gemenci Tájvédelmi Körzet természeti kincsei. In: Búvár, 1975/9. A fehérfűz nemesítése az Alsó-Dunaártéren. In: Az Erdő, 1988/3.
A béda-karapancsai Duna-ártér gyertyános tölgyesei (társszerzővel). In: Dunántúli Dolgozatok (A), 1992.
Hogyan tovább...? In: Ártér, (Bajai Kulturális Szemle) 1995/1-2.
A gemenci erdők története, 2002 (könyv, életrajzi adatokkal is). Doktori értekezésének címe: Az ártéri erdőkről és az alsó Duna-ártéri erdők erdőgazdálkodásáról. 1992
Dr. Nebojszki László - Schmidt Antal