Pápai Gábor: Ripacskodásaim és egyéb történetek
Hogy’ kerül a lilakáposzta a borítóra? Hát mert akkora orra van, mint Cyranónak. Az orrmonológ pedig kedvenc. A vörös rózsa természetesen nőügyből, méghozzá életre szólóból kifolyólag.
Ennyit a címlapról. A könyvet valószínűleg nem a lilakáposzta fogja eladni, hanem a mögötte olvasható történetek. Pontosabban egy történet, amely a II. világháborútól húzódik az unokák világáig.
Egy nemzedékbe tartozunk Pápai Gáborral, neki van némi ifjúsági „fórja”, de amikor őket bombázgatták Szentistván telepen, akkor minket már másodszorra bombáztak ki Pápán. És így tovább. Sok párhuzamosságot fedeztem föl élettörténetünkben.
Érdekes módon már a felmenőink is szívtak egy levegőt. Édesapja Pápán a reformátusokhoz járt, ahol a nagyapám tanított, s anyám, keresztanyám tanult.
Ő is tornázott, én is. Őt majdnem elragadta a színház varázsa, engem csak általános iskolásként legyintett meg. Ő Jobba Gabi hősszerelmese volt, én csak a 25. színházbéli rajongója.
A soproni évek valódi párhuzamosokként teltek, mert csak a „végtelenben”, az Életben találkoztunk, az Alma Materben nem ismertük egymást. Pedig közös ismerőseink voltak számosak, évfolyamtársaim, akik közül került ki sógora, sógornője, s nem (az) utolsó sorban, mögöttem, ott ült faiparos bátyja is…
Az egyetemi színpadosok soproni nőtagozatában is sok kedves ismerős fordult meg. Csak egyiküket emelem ki, TéZsét, akivel együtt tornáztunk a Textilben, s akárcsak Gábor, én is egyik utolsó beszélgető társa lehettem a Borostyán pénztárában, azon a tragikus szilveszteri napon. Máig furdal a lelkiismeret, hogy nem hívtuk meg buliba. De nem ugrott le a Bánfalvi kőfejtőről, hanem miután megitta az üveg vodkát, elaludt és kihűlt… A temetéséről sajna, nem értesültünk.
Bohó ifjú koromban, hétvégenként sokat jártam a Margitszigeti Casinóba. Jó zene volt, jó levegővel. A pincérek között pedig Pápai Gáborral. De egymás számára inkognitóban…
Ő is Szolnokon volt katona, én is. De ő a műszakiaknál, én az eje-felderítőknél.
Neki Kulin Feri Szentistván telepi ismerőse volt, nekem az MDF frakcióban afféle főnököm.
A rendszerváltozás előtt pedig az Erdély-tüntetésen szívtunk egy levegőt. Ő rendezőként, magam fotósként.
A fotózás Gábornak is „fele királysága”, előbb hobbija, később, főszerkesztőként, munkája.
Ez a kétszázötven oldal tömény „őszinteségi roham”. A történetek olyan bőr közeli élményt okoznak az olvasónak, hogy együtt izgul, fél, pirul a szerzővel. Kaland, kaland hátán. Csajok egymás után és párhuzamosan. Barátságok, bemutatók, vastapsok, ivászatok. Vizsgák, vizsgák hátán.
A soproni évek nem múltak, nem múlhattak el nyomtalanul. Persze a szegediek sem. De azért az Alma Mater verhetetlen. Pedig akkoriban a selmeci hagyományok még csak búvópatakként csordogáltak. Kivéve a sört, meg a bort.
Jól tette, hogy naplót vezetett egykor. Magam nem voltam ilyen szorgalmas, pedig most is hallom Mérei tanár úr szavait: „Pszichológusnak kötelező naplót vezetnie.” Néhány évtized múltán már kordokumentum.
A Ripacskodásaim nem csupán kordokumentum, hanem irodalmi olvasókönyv is. Rettentően csodálom és irigylem Gábor irodalmi olvasottságát, tudását. Ezért is ajánlom mindenkinek jó szívvel.
Az emberfia, így túl a hetedik X-en, elérkezik a maslowi szükségleti hierarchia csúcsára, az önmegvalósítás, a tapasztalatok átadásának idejéhez.
Pápai Gábor elmondhatja, hogy ezt a feladatot is abszolválta, utóvizsga nélkül, ráadásul kitűnővel.
A kötetének kitüntetett helye van a soproni öregdiákok által könyvekbe rendezett történetek között. (zétényi)
Karácsonyi szünetre Kellemes olvasmány.
Pápai Gábor humoros történetei diákéveiről, Szegedről, Sopronból, munkáról.
Az ország határán innen és túl.
Magánkiadás.
Megrendelhető: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mailen vagy telefonon: 06 30 9715255