A diákhagyományok gyökereiben is elvitathatatlan a német eredet, ugyanakkor, míg azon a földön ez az oly kedves diákélet mindenek feletti igenlését, az iskolán töltött idő méltó „múlatását" jelentette elsősorban, addig Selmecbányán mindez semmi mással össze nem téveszthető ízt, tartalmat, ráadás jelentőséget is kapott. A XIX. század elejétől az erdészeti ág megjelenésével erősödött fel a változás, hiszen e diákok inkább a magyar falvakból jöttek, magyarul beszéltek. A főiskolán 1823-ban alakult meg a német Burschenschaftokhoz – bajtársi egyesületekhez – hasonlatosan az első ifjúsági társulat, egyelőre, még Deutschen Gesellschaft in Schemnitz néven. A mintát jelentő németalföldi egyesületeket alapvetően a feltétlen engedelmesség, a teljes elzárkózás jellemezte, a selmeci társaság életét azonban már a határokat nem ismerő szakmai hivatás szerves részeként a selmeci főiskolához való tartozás érzete is uralta. A reformkor frissebb égisze alatt a magyar hallgatók a nemzeti érzés ápolására és anyanyelvük művelésére 1832-ben létrehozták a Selmeci Magyar Olvasó Társulatot, amelynek mintájául a selmeci evangélikus középiskolában 1826-ban alapított „Nemes Magyar Társaság" szolgált. Ennek szervezője Homdray Pál volt, miután Pozsonyban már létrehozott ilyet. A Selmeci Magyar Olvasó Társulatot 1845-ben betiltották, de Magyar Irodalmi Kör néven tovább működött – aminek egy ideig Petőfi Sándor is tagja volt. Ezekben az esztendőkben alakultak ki a selmeci Bursch szokások, születtek meg a szépséges melódiájú, egyedi szövegű régi-új „Bursch dalok", melyek honosítása, jelentésük megélése átszőtte a diákéveket. A híres mondás itt valóban érvényesült: „Amely diák Jénából asszony nélkül, Lipcséből veretlenül, Wittenbergából ép bőrrel, Selmecről pedig Bursch nóták ismerete nélkül kerül vissza szülőföldjére: a legszánalomraméltóbb teremtménye Istennek"... A selmeci diáktársaság hivatalos helyisége a Szentháromság téren lévő Szitnyay házban lévő és az „Arany Bányamécshez" nevű kávéház volt. Utóbbit Stelz Flórián tulajdonos után inkább „Flóris"-nak hívták. Jórészt itt zajlott a szabad diákélet, bár az igazi „múlatás" a szélaknai kapun túl a Felsőrónára vezető kövesút mentén, a városon kívüli Újaknán lévő „Schacht" kocsmában folyt. Tulajdonképpen innen származik a szakestély német megnevezése, a „Schachtag".
1848 tavaszán a 250 bányász, kohász és 50 erdészhallgató mintegy fele volt csak magyarországi származású, egyötöde Cseh- és Morvaországból, illetve osztrák-német területről jött, a többi pedig osztrák-lengyel, észak-itáliai és monarchián kívüli illetőségű volt, a márciusi napok hevületében mégis az akadémiai ifjúság nagy része lett a forradalom híve – ami még akkor is igaz, ha később egy „zászlóügy” miatt már érvényesült a nemzetiségi megosztottság. A bukás után az oktatás nyelve német maradt, a bécsi udvar a német nyelvűek részére az osztrák Leobenben, a szlávok számára pedig a cseh Pribramban új bányászati felsőoktatási intézményt hozott létre. A változások iránti igény a megtorlások után, 1861-től azonban már elemi erővel tört fel és a selmeci diákok egyre inkább felléptek az újjáélesztett Burschenschaft negatívizmusa ellen. A kiegyezés után a magyar nyelvű oktatás végre polgárjogot nyert, majd – számtalan visszahúzást és vihart követően – 1879. május 22-én a különböző magyar társaságok egyesültek és kimondták a Selmeci Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Akadémia Ifjúsági Körének megalakulását – amely egészen 1946-ig működött Sopronban is.
Hagyományaink igazi hordozója és a selmeci szellem, értékrend letéteményese az Ifjúsági Kör lett. Az „egy mindenkiért, mindenki egyért” meggyőződéssel vallott ideája hatotta át a főiskolások egymás közötti kapcsolatát, magatartását. A valódi bajtársiasság, az egyénnek a közösség érdekeivel szemben önként vállalt alávetettsége, a választott hivatás igaz tisztelete és a tiszta szívből fakadó jókedv, derűlátás, valamint a mindenek feletti, őszinte hazaszeretet alkotta a rövid időn belül valóságos fogalommá vált selmeci szellemet. Az ország minden részéből Selmecbányára sereglett diákok olyan barátokra leltek e közösségben, akiktől mindenkor tanulhattak, és akikre bizton számíthattak főiskolai éveik során, valamint életük későbbi szakaszaiban.
Az Ifjúsági Kör számtalan szociális, kulturális feladatot látott el, amely kiterjedt a diákélet minden területére. A szegény sorsú hallgatók érdekében gyűjtést szervezett, utazási költségeket segített, a betegek mellé gyámolítókat rendelt. A drága jegyzeteket rendszeresen átadták az újonnan érkezőknek, költözködéskor csapatostul segítettek egymásnak. A Selmecen elhunyt tanárok és diákok sírjait mintaszerűen ápolták – amely hagyomány azóta is él. Hivatali ügyes bajos dolgokban a Kör az egyes diákok, vagy az egész akadémiai ifjúság nevében, akár nyilvános kiállás formájában is eljárt. A derű ugyanakkor soha nem hiányzott. Értő módon éltek Luther Márton elhíresült tételével, amely szerint „Aki nem szereti a bort, az asszonyt és a dalt, bolond marad egész életében...". Mégis, a lakosság számát tekintve erősen kisvárosnak számító Selmecbánya súlya, jelentősége szinte hatványozottan megnőtt attól az erőtől, amelyet a mindenütt jelenlévő, 6-800 főt jelentő, példás szerveződésben és tiszteletreméltó öntörvényeivel helyesen élő akadémiai ifjúság sugárzott ki magából.
A diákszokásokban – kivált a dalok terén – a német hatások ugyan megmaradtak, de ez már nem okozott gondot. A hagyományok sajáttá és selmeci módon magyarrá váltak. Ennek egyes, eredetileg csak Selmecre jellemző elemei, köztük maga a ballagás, fáklyás felvonulás /szalamander/ később fokozatosan elterjedtek szerte az országban. Az önszerveződés és tevékenység példaértékűvé vált. Az Ifjúsági Kör elnökét mindig a legrátermettebb firmák közül, legalább harminc aláírással szentesített jelölés és az egész városra kiterjedő agitációs hadjáratot követően titkos szavazással, évente választották. Tisztségi jelvénye a zöld-fehér elnöki vállszalag volt és az egész ügy komolyságára jellemző, hogy egyesek szerint súlya Selmecbánya polgármesterével vetekedett. Ebből a nézetből ugyan gyakran támadtak összekoccanások, melyeket a tapasztalt akadémiai professzorok közbenjárása mindig el tudott oszlatni. A selmeci történések nagyszerűségére Krickel 1831-i levelében fellelhető mondata utal a legkifejezőbben: „...ha diákéletet akarsz látni, úgy gyere ide!”
A német szokások ellensúlyozására alakult meg 1880-ban az Ifjúsági Körön belül „Steingrube Nakkösség", amely a magyar nyelv méltó használata, valamint a sör helyett a bor fogyasztása mellett a magyar falu kipellengérezhető visszásságait is céltáblájára vette. A jelképes „Steingrube" a városka délkeleti részén, az új akadémiai épületek alatti körzetben volt.
A „Nakkösség” területén lakó főiskolások rendes tagok, a kívüliek pedig díszpolgárok lehettek. Saját „Corpus Juris"-uk szerint a legfelsőbb hatóság itt a „kupaktanács" volt. Szabályos tisztségviselőik voltak, mint a bíró, főpenna, tanító, kántor, plébános, ember- és baromorvos, számadó, csizmadia, stb. Nevezetes eseményük volt a „gyesznyótor". Havonta rendeztek csárdabéli barátságos összejövetelt, hivatalos nevén „czéczót". Aki nem tartozott az Ifjúsági Körhöz, azokat nemes egyszerűséggel „filisztereknek" hívták – ami a nyárspolgár meghatározásnak volt megfelelője.
Mindemellett a szakestélyek (Schachtag) voltak a selmeci diákélet különös szabályok szerint folyó, leginkább maradandó hagyományokat teremtő és őrző, rendszeres eseményei. Miután az 1800-as évek elejéig valójában csak ők voltak a főiskolán, a bányász-eredet egyértelmű – mint ahogyan az is, hogy a magyaros érzésvilágot akkoriban először az erdészek hozták az ifjúsági életbe. Õk a későbbiekben épp olyan jó burschok lettek, mint az alapítók és egyforma joguk is volt, ahogyan aztán a kohászok esetében is történt. A szakestélyeket eredetileg szakonként rendezték, ahol szakmai dolgokat vitattak meg, mely után sajátos törvényekkel élő, jeles mulatozás következett. E különleges estéket kezdetben a selmeci ifjúság rendszeres gyülekezési helyén, az említett „Neuschacht”-on tartották – a város azon részén, ahol a Selmecre oly jellemző, mindenünnen jól látható kúphegyen a „leányvári boszorkány” híres vára, a „Leányvár" pompázott.
Egyébiránt ez a gyönyörű épület Selmec mindmáig látható, egykori tablókon, kiadványokon, jelenkori nótáskönyveinken leginkább használatos jelképe, amelyet egyes historikusok Újvárnak, aztán Angyalvárnak, Szűzvárnak is emlegetnek. Magát e kúphegyet – német neve Galgenberg – Akasztó-hegynek, majd Leányhegynek is nevezték, de leginkább a „Bakó hegye" volt az elfogadott. A monda szerint magát a várat a dúsgazdag Rössel Erazmus unokája, a tékozló hírében álló Rössel Borbála emeltette, mert nem akarta látni az e helyen lévő városi akasztófát. A vár amúgy a török veszély idején, 1564 és 1571 között épült és szerepe a Léva és Bakabánya irányából várható támadások elhárítása volt. Huszonnégy olasz ágyúval rendelkezett. Ha ellenséges csapatokat láttak, akkor fekete lobogót tűztek ki. Ha jószándékú vendég közeledett, akkor az őrség „motettát” fúvott. Tűz esetén nappal vörös lobogóval, éjjel lámpással jelezték a vészt. A tűzőr fertályóránként trombitált, míg az egész órákat harangütés kísérte. A Leányvárban 1860-tól az akadémisták testgyakorló órákat tartottak. Ma az épületben a törökellenes harcokra emlékeztető kiállítás látható.
Az Ifjúsági Kör vezetését a szakestélyen mindig a helyszíni közfelkiáltással választott elnök (Praeses), egy rátermett, méltán nagy tiszteletben álló firma képviselte. Õ egyszemélyi jogokkal bírt a „mulatság” menetének irányításában. Szólásjogot adott, de meg is vonhatta azt, ivást rendelt el, de mindent tilthatott – egyszóval meghatározó volt az este sikerének tekintetében. Néhány évtizeddel később jelent meg a szakesteken a visszhang /Kontrapunkt/, akinek tiszte volt szó szerint ismételni, tehát felerősíteni az elnök szavait, de később már a hangulat érdekében tudatos ferdítésekkel is élhetett. Jeles eszköze volt az ivótülök (Trinkhorn), amely nagy ökörszarvból készült. A háznagy (Major Domus) feladata volt az előkészítés, a kellékek biztosítása, résztvevők invitálása és fogadása, a „házirend” ismertetése és érvényesítése. A legjobb torkú diák lett a nótabíró (Cantus Praeses), mert egy selmeci szakest soha nem múlhatott el saját dalkincsük közös éneklése nélkül. A fuvarosok (Fuhrwerker) tiszte volt az „elázottak” hazaszállítása. Fontos ember volt a garatőr (Leibfuchs), hiszen innivaló híján mindez végbe nem mehetett. A későbbiekben jelentős szerep jutott a balekcsősznek (Fuchs Major), aki leckéje a balekok (bulekok) mindenkori regulázása volt. A Praeses-nek kettő, az este kiemelt vendégének egy garatőr dukált, hiszen magukat holmi töltögetéssel nem fáraszthatták. Selmecen ismerték még az ivóellenőrök (Saufkomisser) tisztségét is, akik a jeles napon végigjárták a város kocsmáit és az ott időző, feledékeny főiskolásokat a közös estre utasították. Mindenkor a Praeses nevezte ki e tisztségviselőket, amely megbízatás csak az adott estére szólt. Azok aztán mindannyian magukra öltötték a hímzett vállszalagot és legjobb tudásuk alapján igyekeztek megfelelni az elnöki utasításoknak – mert a Praeses hatalmas tiszte alapján nem kért, hanem utasított, amely joga a jelenlévők mindegyikére érvényes volt. Évszázados története van annak, ahogyan későbben a legszebb dallamok méltó szövegezéssel fokozatás elfogadás útján a szakok himnuszainak rangjává emelkedhettek – legelébb a bányász, az erdész, végül pedig immár XX. századi döntéssel az ismert nótából a kohász himnusz. Ezek intonálása volt és maradt az este leginkább megható része, közben pedig a Praeses engedélye, felszólításai nyomán elhangozhattak – a jeles Bursch nótákkal tarkítva – a hagyományos hangvételű, szellemes felszólamlások, fricskák, történetek, jelölések-avatások, házrengető fontosságú javallatok – sohasem előre rögzítve, nem papírból, de szívből – ahogyan a helyzet, pontosabban az elnök megengedte. A folyamatnak aztán része volt rendesen a viták hozta sörpárbaj (Bierscandal), amely elnöki szóra csakis kibéküléssel végződhetett. Hatalmas készségű kedvvel, szabadon, mégis fegyelmezetten, mindig önzetlenül és mindig hűen az elődökhöz – magához Selmechez. Csakúgy, mint napjainkban, hiszen ősi szakmáink legjelesebbjei többé-kevésbé, sokszor túlontúl módosítva is, de lényegét, szellemét – legalább is szándékát – tekintve ma is ugyanezt a rituálét követik.
KISS CSABA