2017. október 23. - 1956 – Amikor a Soproni Műszaki Egyetem Kanadába emigrált
A pesti srácok történetei híresek 1956-ból. A Sopronban kezdő és Kanadában végző erdőmérnökök kálváriája azonban még mindig alig ismert a magyarok előtt. A Sopron Division első évfolyamának hallgatójával, Kováts Miklóssal beszélgettünk a forradalomról, a kivándorlásról, a kanadai életről és a magyar valóságról.
– Mi történt azokban az október végi napokban Sopronban?
– Ötödéves erdőmérnöki egyetemista voltam 1956 őszén. Október 22-én a megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, a MEFESZ, 23-án a diákság szimpátiatüntetést tartott Lengyelországért. Közben nagy izgalommal hallgattuk a rádióban a híreket, tudtuk, hogy Budapesten győzött a forradalom, így Sopronban megnyílhatott a határ. Az egyetemi diákság egyrészt az osztrákoktól érkező segélyszállítmányokat szortírozta, és továbbította a fővárosba, másrészt együttműködött a rendfenntartásban a rendőrséggel. Így uralkodhatott viszonylagos rend és a nyugalom a forradalom napjaiban Sopronban. Október vége felé fegyvert is kaptunk, hogy azzal járőrözzünk, de sajnos az én puskám például olajos volt belülről, így nem lehetett használni. Még nagyobb baj volt, hogy amikor november 4-én hallottuk a rádióban a pesti eseményeket, a soproni ellenállás is kudarcba fulladt, mivel az ágyúkból korábban egy magyar katonatiszt kivette az ütőszögeket. Számos negyed-ötödéves hallgató Kópháza környékére ment, hogy megállítsa az oroszokat, de így nem tudtak harcolni. Szerencsére lövés nem dördült el, de kétségbeesés és reménytelenség vett erőt mindenkin. Nem akartunk a régi rendszerben tovább élni, és átélni a megtorlást.
– Ekkor döntötték el, hogy elhagyják az országot?
– Ahogy az ellenállók visszaérkeztek Sopronba, csak egy járható utat láttunk: amelyik a határon túl várt ránk. Érdekes, hogy nem egy hallgató kiáltotta ki, hogy akkor most megyünk, hanem mindenkiben egyszerre született meg az elhatározás. Nem csoportos döntés volt, bár a diákság mindig összetartozott, és mindent együtt csináltunk, így a határátkelést is. Gyalog vágtunk neki az útnak, de nem hittük, hogy véglegesen hagyjuk hátra az otthonunkat, hanem hogy együtt maradunk, és amikor megváltozik a helyzet, hazamehetünk.
– Volt bármi probléma a határátkelésnél?
– Hideg, sáros ősz volt, nehéz volt gyalogolni. Ahogy elértük a határt, magasles mellett mentünk el, ahonnan lekiabált egy magyar határőr: „Hová mennek?” Kicsit félve visszakiabáltunk, hogy Ausztriába. Erre azt válaszolta, hogy „várjanak, jövök én is”, és gyalogolt velünk tovább. Osztrák határőrök fogadtak minket. Különválasztották azokat, akiknél fegyver volt – köztük engem is –, mert a fegyvereseket az osztrák semlegességet biztosító szerződés alapján hadifogolynak kellett tekinteni. Az első éjszakánkat egy öreg iskolában töltöttük, ahol szalmaágyak és pokrócok voltak csak. Másnap az orvosi vizsgálatok után szállították különféle helyekre a társaságot. A fegyvereseket Siezenheimbe, egy elhagyott, szögesdróttal körbevett amerikai táborba, ahol négyen-hatan laktunk egy szobában. Élelmet és otthoni híreket is kaptunk. A diákok és tanárok többi részét a St. Wolfgang-tó mellett helyezték el egy helyi iskola egyik emeletén. A hallgatók leveleztek az osztrák diákokkal, mert nem volt egyéb kapcsolattartási lehetőségük.
– Hogyan kerültek ki végül Kanadába?
– December végén kinyíltak a tábor kapui, és mehetett mindenki, amerre akart. Addigra a dékánunk, Roller Kálmán elintézte a csoportos bevándorlást. Európa és Észak-Amerika húsz országában írt az egyetemeknek, hogy adjanak lehetőséget a magyar diákoknak befejezni tanulmányaikat, de hely- vagy lehetőséghiány, esetleg politikai okok miatt mindenhonnan azt a választ kapta, hogy bizonyos egyéneket, csoportokat szívesen fogadnak, de egy egész kart nem vesznek át. Egyedül a kanadai British Columbia Egyetem (UBC) fogadta be a teljes kart. Garantálta, hogy magyarul folytathatjuk a tanulmányaikat, hiszen nagy részünk nem beszélt angolul. Szintén megígérték, hogy idővel fokozatosan belekóstolhatunk az angol nyelvű kurzusokba is. Az ajánlat mégsem tetszett mindenkinek, így végül 200 diák, 28 tanár és 65 hozzátartozó búcsúztatta az óévet együtt Liverpoolban, már az Empress of Britain fedélzetén. Hajójegyünket a kanadai állam állta.
– Hogyan fogadták önöket Kanadában?
– Elég kellemetlen, óriási viharral tarkított utazás után 1957. január 8-án kötöttünk ki St. Johnban, New Brunswick tartományban. Négy nappal később összeházasodtunk egy évfolyamtársammal, Erdős Mártával. St. John püspöke adott minket össze, ami annak idején különleges eset volt, mert a püspök nem házasított meg senkit. Az esküvőnkről a CBC még filmet is készített. Közben zajlott a vasutasok sztrájkja, így közel két hétig egy számunkra biztosított állami épületben szálltunk meg, ahol magunkra kellett főznünk például. Végül január végére érkeztünk meg Vancouverbe. Három hétig egy reptér melletti katonai táborban, Abbotsfordban helyeztek el minket, majd február közepén Powell Riverbe költözhettünk át a helyi papírgyár jóvoltából. A hallgatók közül többen el is kezdtek itt dolgozni. Én az állami erdészetben kaptam állást, különféle méréseket kellett végeznem. Közben az egész csapat folyamatosan tanult angolul az állam által küldött tanárok segítségével. Ők gyakorlatilag a hajóról leszállást követően már elkezdtek minket kézzel-lábbal tanítani, mert nem beszéltek magyarul. De volt gyakorlatuk a „mutogatással” való tanításban, így kellemes hangulatú óráink voltak.
– Mikor kezdték meg az egyetemi tanulmányaikat?
– Szeptembertől járhattunk a UBC-re. Éjszaka folyt a tanítás, de fiatalok lévén kibírtuk. Én összesen fél évet töltöttem ott, mivel már csak a diplomamunkám volt hátra, végül pedig a UBC erdőmérnöki diplomáját kaphattam meg, amely egyenértékű volt a sopronival. Huszonheten végeztünk az évfolyamon, és minket még csak magyar tanárok tanítottak. A későbbi évfolyamok már több kanadai tárgyat is hallgathattak, de tanáraink egy része az erdészeti tanszéken maradt egészen nyugdíjas koráig. A kanadai diákok nem mind rokonszenveztek a magyarokkal, egyrészt a hibás nyelvhasználat és az erős akcentus miatt, másrészt mert kaptunk kisebb-nagyobb előnyöket, amelyekre féltékenyek voltak. Először egy ideiglenes épületben helyeztek el minket, aztán vehettünk fel kölcsönt speciális feltételekkel. A feleségemmel ezer dollár értékű kölcsönt vettünk fel, hogy finanszírozni tudjuk az egyetemi időszak alatt a megélhetésünket. Szereztünk egy lakást, szerényen, de szabadon éltünk, aztán a következő három évben visszafizettük a kölcsönt. A tanárok részéről nem éreztünk hasonló negatív hozzáállást a magyar közösséghez, engem is meghívott például vacsorázni a dékán.
– Mi történt a diploma megszerzése után? Kaptak további segítséget?
– Nem, akkor már mindenkinek magának kellett boldogulnia. Akinek szerencséje volt, az visszamehetett nyári munkájának helyszínére. Én közéjük tartoztam, az állami erdészet hivatalosan is állást adott. Több évfolyamtársam azonban egyszerű erdei munkásként dolgozott tovább. Feleségem a kanadai Vöröskeresztnél helyezkedett el mint vértechnikus. Az interjúján megmondták neki, hogy még sohasem vettek fel erdészt, de megpróbálják. Végül kiderült, hogy jól döntöttek, mert nagyon megszerették Mártát.
– Érte önöket később megkülönböztetés?
– Általában az angolunkra kaptunk bántó megjegyzéseket, és mivel idegen államból érkeztünk, voltak, akik idegennek tekintettek minket. De a kanadaiak egyébként kedvesek, így nem okozott igazi problémát a beilleszkedés. És amikor már az első másfél-két év után jobban beszéltünk, jobban el is fogadtak.
– Mikor jöttek haza először?
– Az idősebb, akkor másfél éves lányunkat 1964-ben akartuk bemutatni a nagyszülőknek. Szomorúan láttuk, hogy 1956 óta Magyarország nem sokat változott, Tatán a házunk például ugyanolyan elhanyagolt maradt. Szegény anyámnak nem sok pénze volt, és mi sem tudtunk sokat hazaküldeni annak idején.
– Félig-meddig kanadai szemmel milyennek látja most az országot?
– Utoljára 2012-ben voltam otthon, az ötvenéves találkozónkon, és szerencsére jó irányú politikai-gazdasági változásokat láttam. Az ország sokat változott. Az utcák tiszták, az épületeket rendbe hozták, és az emberek őszintén megmondhatják a véleményüket minden következmény nélkül. Sajnos viszont az európai politikai és gazdasági rendszer megosztja a magyarságot. Jancsó Orsolya