Fekete Zoltán élete és munkássága

FEKETE ZOLTÁN élete és munkássága (1877-1962)
Írta: GÁL JÁNOS

FEKETE ZOLTÁN Selmecbányán született, 1877. április 18-án. Édesapja FEKETE LAJOS volt, a Bányászati és Erdészeti Akadémia nagytudású erdészprofesszora, a magyar nyelvű erdészeti szakirodalom megalapítója, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Így olyan neveltetésben és taníttatásban részesült, amelyet abban az időben nem sok család nyújthatott gyermekének.
A középiskolát Selmecbányán végezte el, és az ottani líceumban tett érettségi vizsgát. Érettségi után beiratkozott a Bányászati és Erdészeti Akadémia Erdészeti Osztályára. Tanulmányainak befejezése után az államerdészeti szolgálatot 1898. őszétől a zsarnócai állami erdőhivatalnál segélydíjas erdőgyakornokként kezdte meg. Erdészeti államvizsgáját 1900. októberében tette le, melyről az Erdészeti Lapok a következőképpen tudósított: " Ezúttal adta ki az államvizsgáló bizottság az első oklevelet - a kitüntetéssel képesített minősítéssel - éspedig Fekete Zoltán m. k. erdő-gyakornoknak."
Erdészjelöltként a liptóújvári főerdőhivatalhoz került. Itt kapcsolódott be az Erdészeti Kísérleti Állomások Nemzetközi Szövetségének Mariabrunnban megtartott gyűlésének határozata alapján a hazánkban is meginduló növényföldrajzi megfigyelésekbe.
1901 őszétől 1907-ig tanársegédként majd adjunktusként dolgozott a Bányászati és Erdészeti Akadémia Erdőrendezéstani Tanszékén. A megkezdett növényföldrajzi kutatásokat ebben a minőségben is folytatta és a vizsgálatok kiterjedtek a Központi Tátrára, a Liptói Havasokra, az Alacsony Tátrára, a Kis- és Nagy-Fátrára, a Kiskárpátokra, a Kárpátok keleti láncolatára és az Északnyugati Beszkidekre. A munka eredményeinek összefoglalása a híres FEKETE LAJOS - BLATNNY TIBOR -féle növényföldrajzi műben jelent meg. (Az erdészeti jelentőségű fák és cserjék elterjedése a Magyar Állam területén.)
1907-től a zsarnócai állami erdőrendezőséget vezette, mely munkakörben négy évig dolgozott. Ekkor dolgozta ki a "rácspróbát" vagy más néven a "rudas szalagpróbát", melyet mind a mai napig használnak az erdőrendezési gyakorlatban, és amelynek segítségével szubjektív hiba nélkül határozható meg a faállományok térfogata. Erdőrendezőségi tevékenysége során kiterjedt összehasonlító vizsgálatokat végzett a mintateres fatömeg-meghatározási módszerek gyakorlati használhatóságára és megbízhatóságára vonatkozóan, és felismerte a kísérletezés jelentőségét az erdészeti tudományok megalapozásában, valamint az erdészeti gyakorlat támogatásában.
1911-ben a Bányászati és Erdészeti Főiskola Erdőrendezéstani Tanszékének rendkívüli, majd 1913-ban rendes tanára lett. Mint főiskolai majd egyetemi tanár megszakítás nélkül ténykedett 1946 őszéig, nyugállományba vonulásáig. A tanítást azonban nem hagyta abba, még 1952-ben is tartott Erdőbecsléstan előadásokat.
Életét meghatározta a Főiskola sorsa. Amikor az erdészeti felsőoktatás 1918 végén Sopronba költözött, az áttelepülés és az újjászervezés munkáiból jelentősen kivette részét, és ő maga is átköltözött Sopronba. Tevékenyen vett részt a Főiskola illetve a Kar igazgatásában is. Négy éven át volt a Főiskola rektora és hét évig a Kar dékánja. Kezdeményezésére létesült az 1926/27. tanévben a Főiskola Könyvkiadó Alapja, amely számos tudományos munka, tankönyv megjelenését tette lehetővé. Egyetemi előadásai magas színvonalúak voltak, és a tárgykör legújabb eredményeinek bemutatása mellett utaltak a történelmi vonatkozásokra is. A gondosan, világosan felépített előadások nagyban segítették a hallgatókat az ismeretek elsajátításában, és hozzájárultak ahhoz, hogy a hallgatók a tananyagot könnyen jegyzetelhessék és megtanulhassák. Előadásait másodpercnyi pontossággal kezdte, és ugyanilyen pontosan fejezte be. 47 éves tanári működése során egyetlen órát sem mulasztott. Hallgatói számára adta ki sokszorosított egyetemi jegyzet formájában az "Erdőrendezéstan I-II." valamint az "Erdőértékszámítástan" tananyagát 1941-ben, illetve 1946-ban.
Kutatómunkája során az Erdészeti Egyesület földművelésügyi miniszterhez benyújtott beadványa nyomán kibontakozó kutatási feladatban kimutatta a "szabad állásban nőtt szegély- vagy sorfák növekedési menetét a termőhelyi jóság, származási mód és kezelési eljárás szerint". A kutatómunkához 1923-ban Szeged környékén, 1925-ben a gödöllői koronauradalomban, 1926-ban a mezőhegyesi állami ménesbirtokon, 1927-ben a Csongrád megyei Királyhalmon, 1928-ban Újszálláson és Isaszegen végzett másod- illetve harmadmagával nagy pontosságra törekvő terepi adatgyűjtő munkát. E kutatások eredményeként jelent meg "Az akác sorfa fatömeg és növekedési táblái" című munkája.
1929-ben kezdte meg a zárt akácerdőkkel kapcsolatos felmérési munkáit a Földművelésügyi Minisztérium megbízásából. Az eredményekről 1935-ben jelent meg összefoglaló munkája, "Az akác fatömegtáblák és szerfa-becslési táblázatok" címmel. A kutatást folytatva 1937-ben tette közzé az "Akác fatermési táblák a Magyar Alföld számára" című kiadványt. A fa-tömeg illetve a fatermési táblák alapadatait hihetetlenül kis forrásokat felhasználva, nyári szünidejét feláldozva gyűjtötte össze, és csak munka- és hivatásszeretetének köszönhető, hogy azok egyáltalán elkészültek. A faterméstani kutatásokat a későbbiekben is folytatta, és a tölgyre illetve bükkre vonatkozó eredményeit 1945 után jelentette meg. Az illetékes körök figyelmét felhívva elérte, hogy a gyakorlat számára annyira fontos fatermési kutatások megindulhattak hazánkban, és később is megragadott minden alkalmat arra, hogy ezek felkarolásának fontosságára felhívja a figyelmet.
1952-től a Magyar Tudományos Akadémia munkaprogramja keretében faterméstani vizsgálatokat végzett, melynek terepi felvételi munkái már 1950-ben megkezdődtek. Ezen munkák eredményeit 1958-ban publikálta "Faterméstani és faállomány szerkezettani vizsgálatok hazai bükkösökben" címmel.
Faállomány-szerkezettani kutatásai során behatóan vizsgálta az egykorú faállomány fáinak átmérő szerinti megoszlásában megnyilvánuló törvényszerűségeket. Az ilyen és ehhez hasonló problémákhoz vizsgálódásaival újra meg újra visszatért. A törvényszerűséget igyekezett matematikai formába is önteni, és a megoszlást leíró képlet Schiffel-Fekete képlet néven vonult be a nemzetközi szakirodalomba.
Szakirodalmi munkássága rendkívül szerteágazó. A folyóiratokban megjelent dolgozatai főként faterméstani, faállomány-szerkezettani, erdőbecslési és erdőrendezéstani témájúak. Emellett azonban számos publikációja jelent meg egyéb, az erdészetet érintő témában is, példaként említhetők az erdészeti szaknyelvvel foglalkozó írásai. A hazai erdőgazdálkodás, illetve erdőrendezés fejlesztése érdekében rendszeresen állást foglalt, s kifejtette véleményét csaknem minden elvi jelentőségű kérdésben.
Az 1926-ban megjelent és általa szerkesztett "Erdőmérnöki segédtáblák" nagy segítséget nyújtott az erdőrendezés, erdőbecslés, erdőérték- és nyereségszámítás, földmérés valamint az út- és vasútépítés munkáihoz.
Az Erdészeti Zsebnaptár 1943. évi kiadásában 233 oldalon állította össze az "Erdőbecslés és erdőértékszámítástan" című részt. A munka első része tartalmazza a legszükségesebb erdőbecslési, erdőrendezési tudnivalókat, és az akkor rendelkezésre álló fatömeg- illetve fatermési táblázatokat. A második rész az erdőérték- és nyereségszámítás alapegyenleteit adja meg.
A harmadik rész az erdőbecslési és erdőérték-számítási táblázatok magyarázatát és használati útmutatóját tartalmazza. 
Az 1951-ben megjelent "Erdőbecsléstan" című 628 oldalas könyve előkelő helyet foglal el önálló munkái között, és mind a mai napig az egyetlen ilyen témájú magyar nyelvű tankönyv. A könyvben minden olyan erdőbecslési elvet, segédeszközt és eljárást ismertet, amelyről egyáltalán tudomást szerezhetett, és megadja az egyes eljárások bírálatát is. Az általa az erdészeti irodalomba bevezetett "faállomány-szerkezettan" fogalomnak, és az ehhez tartozó ismeretanyagnak könyvében külön részt szentelt. Jól mutatja a könyv idő állóságát, hogy azt az erdőbecsléstan elsajátításához a hallgatók ma is haszonnal forgathatják.
A Magyar Tudományos Akadémiának 1941 óta volt levelező tagja. Székfoglaló előadásáról, melyet 1941. április 24-én az "Egykorú tölgyesek növekedése és összetétele" címmel tartott meg, az Erdészeti Lapok a következőképpen emlékezett meg: "... amit Fekete Zoltán kitűnő magyarsággal szövegezett, szabatos mondatokban, a fogalmak pontos, mindenki számára érthető meghatározásában és végül a rajzábrák kitűnő összeállításában hallgatósága elé tárt, meggyőzően igazolta, hogy a nagynevű, néhai apának mindenben méltó fia lépett a nyomdokaiba, legelső tudományos intézményünk munkaterületén is". Levelező akadémiai tagsága mellett az Akadémia Erdészeti Bizottságának elnöke is volt. A II. világháború előtti években a Főiskola képviseletében az akkori szabályoknak megfelelően tagja volt a Felsőháznak. Emiatt a világháború után elmarasztalták, pedig a Főiskolai Tanács delegálta őt a Főiskolát megillető helyre. A Felsőház egyik csoportjához sem szegődött el, szavát a Felsőházban akkor hallatta, amikor a felsőoktatást érintő kérdésekről, valamint olyan kérdésekről volt szó, melyek sértették igazságérzetét. Kiterjedt közéleti és tudományos tevékenysége révén számos szervezetnek volt tagja, például levelező tagja volt a Finn Erdészettudományi Társaságnak, tiszteletbeli tagja volt az Országos Erdészeti Egyesületnek, tagja az Országos Felsőoktatási Tanácsnak, az Országos Természettudományos Tanácsnak, a Mezőgazdasági Szakoktatási Tanácsnak, és a sor még hosszan folytatható.
Külföldi tanulmányútjai során eljutott Svédországba, Finnországba, Észtországba, Lettországba, Ausztriába, Csehszlovákiába és Németországba. Egyéniségét a hihetetlen munkabírás, az élet szeretete, az egyenes, férfias jellem határozta meg. Vérbeli pedagógusként mindvégig szerette az ifjúságot, sokan voltak, akik atyai támogatását is élvezték. A hozzá tanácsért forduló fiatal nemzedéket legjobb tudása szerint igazította útba, szívből örült sikereiknek. Élő krónikája volt a derűs, kedves bányász-erdész hagyományoknak. A főiskolai ifjúság minden olyan rendezvényén, amelyre meghívták vagy amelyekre hivatalból el kellett mennie ugyanolyan pontossággal jelent meg, mint előadásain, és a rendezvényeken aktívan részt is vett. A szabad természetet nagyon szerette, hosszú erdei túrákat tett, és önmagát nem kímélve a hegytetőkre még idős korában is fiatalokat megszégyenítő sebességgel kapaszkodott fel. Igyekezett egészségesen élni, a dohányzást még fiatal korában abbahagyta. Ha csak tehette, elkerülte az éjszakázást. Szeretett és tudott is tarokkozni, de ezt a játékot sem űzte az éjszakai pihenés rovására.
FEKETE ZOLTÁN élete utolsó napjáig, szinte utolsó órájáig dolgozott. 1962 április negyedikén délelőtt, azon a napon, amikor Budapestre akart utazni, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztályának ülésén az erdésztársadalmat képviselje, váratlanul elragadta őt a halál. Az elhunytat a Magyar Tudományos Akadémia saját halottjának nyilvánította. Földi maradványait 1962. április 9-én a Főiskolai főépületének csarnokában ravatalozták fel. Temetésén lerótták tiszteletüket az Akadémia, a Főiskola valamint az erdész szakma jeles képviselői.