Három patakvölgy torkolatában ücsörögve, hallgasd a természet hangjait,
figyeld a köveket, virágokat, a madarakat! Ha nem vagy zajos és
neveletlen és nem csak elfoglalni mész a csendet, akkor meghallod te is a
Patak Tündérének kacagását, kihallod lépteit a víz csobogása alól, és
ha szerencsés vagy, akkor leül melléd egy mohazöld kőre és a surranó víz
mellett, mesél neked a Börzsöny erdejében lakó titokzatos népek
életéről. Mesél a kisinóci manókról, a Fekete-völgy kedves tündéreiről, akik az Ipolyba terelik a patakok vizét, hallhatsz a Nagy-Hideg-hegyen lakó ősöreg Börzsöny Apóról, a Három-hárs gerincén lakó Hárs Tündér gondjairól, de még a csóványosi és só-hegyi boszorkányok életéről is. Ha türelmes vagy még az erdei híreket is megtudhatod. Mikor nyílt és merre az első tavaszi hérics? Hol született meg az idei első őzgida? Merre járnak a szalamandrák? Mit csinálnak a kövi rákok?
A Börzsöny mindenki szívébe tud lopni egy piciny mesét, és ha nem teheted meg, hogy ellátogass az erdeibe, szívesen elmesélem neked, amit a Patak Tündérétől tudok.
Börzsöny Apó és a kisinóci manók
Amikor ez a mese elkezdődött még tél volt, amolyan nagy-hideg-hegyi tél. Dideregtek is a kisinóci manók, amikor elindultak Börzsöny Apóhoz. Csúnya idő volt, nagyon csúnya, durva hódara hullott. A manók botladozva, reggeltől estig meneteltek a hegyre. Csak a Tányér-réten tartottak egy szusszanásnyi időt, és már indultak is tovább. Mi volt a nagy igyekezet oka? Nagy baja volt a kisinóci manó népnek, igazságot akartak. Történt pedig, hogy egy kelekótya manógyerek Zénó, beleejtette a manósipkát a Bányász-kút vizébe. A kút lakója Mirjam a lábatlan gyík, mivel épp nászra készült, úgy gondolta megtartja a sipkát, hiszen szép kék színe illett a nászruhájához. Hiába volt minden könyörgés és sirám, Mirjam nem adta vissza a sipkát. A manó a sipkája nélkül, pedig nem manó. A sipka színe mindig olyan színű, amilyen színű virágban született a gazdája. Mert tudjátok minden tizedik esztendőben, születnek csak manók. Tízévente tavasszal, amikor a nap először néz mosolyogva a hóra, és elkezdi azt olvasztani, az avar alatt már minden virágban ott lapul az újabb manónemzedék. A hóvirágban fehér sipkás manók születnek, a tavaszi hérics a sárga sipkás manók bölcsője, a piros szegfű szülöttei a piros sipkás manók. Zénó kék csengettyűvirágban született tíz évvel ezelőtt. Sipkája elvesztése nagy bajt hozhat a manónépre. A manó törvény szerint ugyanis, ha egy manó elveszíti a sipkáját, akkor nem születik a következő tizedik évben manógyerek. Vigyáz is minden manó a sipkájára, mint a szeme fényére. A manóóvodában és manó iskolában sipka felelősök is vannak. Az ő feladatuk, ha valamelyik manógyerek leveszi a sipkát, vagy örömében az ég felé dobálja, akkor számon tartják, hogy újból a manó fejére kerüljön. Nem is jegyzett fel a manótörténelem egy sipka elvesztést sem, eddig rendre tízévente megszülettek a kisinóci manók. Zénó ügyetlenségének és Mirjam önzésének köszönhetően veszélybe került egy manónemzedék. Össze is hívták a Bányász-kút aljába a Kisinóci Manó Közgyűlést, ahol Zénó szepegve mesélte a sipka elvesztésének történetét.
Az úgy történt, hogy reggel, amikor felébredtem mosakodni indultam a Bányász-kúthoz. Tudjátok, hogy ilyenkor nincs reggeli harmat, amivel kitörölhetnénk az álmosságot a szemünkből. Szomjas is voltam, gondoltam, hogy a kút vize majd felfrissít és a szomjam is, oltja. Talán a reggeli fáradtságtól volt, hogy mielőtt a kúthoz hajoltam elfelejtettem zsebre tenni a sipkám, így az belepottyant a vízbe.
Ó te haszontalan, kelekótya gyerek, hogy felejthetted el levenni a fejrevalód? – kérdezte Ambrus, a manók rangidős elnöke. Erre aztán Zénó már sírva fakadt. Hiába mégsem manóhoz méltó sipka nélkül lenni, arról nem is beszélve, hogy a sipka elvesztés milyen nagy baj az egész manó népre.
Hát te kedves Mirjam, miért nem adod vissza a sipkát ennek a gyereknek?- fordult most Ambrus a lábatlan gyík felé. Mirjam, azonban fején a sipkával gonoszul vigyorogva közölte:
A sipkát én találtam, pont illik a nászruhámhoz, bizony vissza nem adom. Miért nem vigyázott rá jobban. – Hiába volt a jó szó, a gyík hajthatatlan maradt. Ígértek, pedig a manók tavaszra, virágsziromból varrott új sipkát neki, Zénó még egy éves szolgálatot is, de hiába. Illegette magát a kék sipkában, aztán eltűnt a kút vizében. Többé nem is jött a közgyűlés elé. Vakarta a fejét Ambrus.
Kedves Manók! Most mitévők legyünk? Ha Zénó sipkája nem kerül elő, bizony nem születik tavasszal egy manó gyerek sem. Maroknyi manó népünk csak újabb tíz év után dajkálhat manócsemetét.
Mivel az összehívott manó közgyűlés nem tudta mitévő legyen, küldötteket indítottak Börzsöny Apóhoz Nagy-Hideg-hegyre, adjon tanácsot, vagy tegyen varázslatot. Ambrus vállalkozó kedvű manókat keresett az útra, hiszen zord az idő, és bizony talpraesett manók kellenek, akik a havazásban megmásszak a Börzsönyt, és megtalálják Börzsöny Apó kalyibáját. Négyen vállalkoztak az útra, Kende és Miksa a piros sipkás manók és Blanka és Erna sárga sipkás manók. Ambrus feltarisznyázta őket.
Hoztam nektek egy-egy gyűszű mézet az útra, és koriandert feltétlenül dugjatok a zsebetekbe! Ez a kulacs, pedig friss forrásvízzel van töltve. –adott egy-egy csomagot a négy manónak. Aztán komolyan folytatta:
Tudom, hogy már többször jártatok Nagy-Hideg-hegyen, de ez az út más, mint a többi. Télen a manók nem mozdulnak Kisinócról. Nyáron, pedig lepke háton utazva hamar a csúcsra érhetünk. Most viszont csúnya tél van. Az Inóci-vágás igen nehezen járható, de sítalpakkal remek sífutó pályát találtok. Felfelé pedig kapjátok vállra a bőrszíjas faléceket, és úgy kaptassatok a csúcsra. Börzsöny Apó házát a csúcson túl, a Füves-gerincen át a Korom-bércen találjátok. Nincs más megoldás, meg kell kérdezni a bölcs öreget mitévők legyünk?
Persze, persze – bólogatott Kende s Miksa.
Ne aggódj Ambrus! – mondta Blanka s Erna.
Meredek az út! Vigyázzatok! – szólt még a síléceken tovasuhanó négy manó után. – És a sipkátokra különösen vigyázzatok! – mormogta még az orra alá.
A négy manó, minden különösebb nehézség nélkül jutott a Tányér-rétig, itt megpihentek, hörpintettek egyet a sűrű mézből, elrágcsáltak a korianderből, kortyoltak a kulacsból és indultak is tovább. Nem vesztegethették az időt. A Tányér-rétről már nehezebb útra, a hegyoldal irányába fordultak. A meredek kiszívta a manóerőt, közben leszállt az este, a csillagok, és a hold ezüst fénnyel világította meg az erdőt. A fák lombja, most avarként hevert a lábuk alatt, az ég fényei így áthatolhattak a hatalmas bükkfák között, a hó pedig visszaverte a fényeket.
- Legalább nincs olyan fekete sötét. – mondta Blanka
- Szerencsére felhők sincsenek, amik eltakarják a csillagokat. – ezt Miksa mondta két lihegés között. Aki nem gyalogolt még hegynek fel az erdőben, az nem tudhatja milyen fárasztó is lehet. Erna arcán könnyek csorogtak.
- Soha nem érünk oda. – jelentette ki elcsukló hangon.
- Dehogynem, hiszen még csak délután van, csak hamar sötétedik. Mindjárt itt egy púp, azon szusszanunk és meghúzzuk a kulacsot. – mondta Kende. Ekkor búgást hallottak, egyszerre kapták fel a fejüket a hangra.
- Gerle – mondta Miksa
- Furcsa, hogy itt búg. Hallgassátok csak, mintha minket hívna.
S valóban szárnysuhogás hallatszott a púp aljában és egy kék galamb ereszkedett melléjük.
- Végre megtaláltalak titeket. –szólította meg a manókat. – Börzsöny apó már vár rátok Megkért, hogy a csúcsig segítsem az utatokat, aztán már a sítalpakon egy-kettő leereszkedhettek a Korom-bérc aljába.
- Tudja, hogy jövünk? – csodálkozott Erna.
A kék galamb nem is válaszolt, csak a csőrébe vett egy földi-szeder indát, ezzel a hátára segítette manóinkat, és huss, már repült is a bükkös tetején. 10 perc sem telt s máris a Nagy-Hideg-hegy csúcsán voltak. A kék galamb óvatosan letette az utasait, és búgva tovább repült.
- Ez az ösvény már a Füves-gerinc kezdete. – mutatott Kende a hóból árván meredező száraz fűcsomóra.
- Honnan tudod? – kérdezte kételkedve Erna.
- Hát ott bent, a cserjék között jutunk el a Korom-bérc nyergébe. Sítalpat fel! Indulj manó! – kurjantotta Miksa.
Felcsatolták a sítalpukat és elrugaszkodtak, a nagy-hideg-hegyi szél csak úgy tépte a sipkájukat. Az ösvény a látszat ellenére igen nehezen járható volt. Bukkanók lassították a manók útját. Blanka szíja, amivel a sílécet rögzítette a lábához, elszakadt. Miksa és Kende a kék galamb földi-szeder indájából rögtönzött új „szíjat” a lécre.
Cseppet se aggódj! Készítek én neked új szíjat a bükkfa taplójának bőréből. Csak érjünk haza. – vigasztalta Miksa a manólányt.
Börzsöny Apó háza körül sűrű fű nőtt, olyan magas fű, hogy a ház alig látszott ki alóla. Közben leereszkedett a köd és ez is rejtette szemük elől a kis házat. Erna látta meg először.
Hó, hahó! – kiáltotta örömében.
Mi ez a lárma? – nyitott ajtót Börzsöny Apó – Nem tudjátok, hogy az erdőben lármázni bűn? Légy vidám, de ne lármás; az erdőben a madarak énekeljenek! No már vártalak benneteket. Kerüljetek beljebb!
Börzsöny Apó háza nem tűnt valami kényelmesnek, de meleg és biztonságot adó volt. A döngölt földes házban nagy hasú, hófehér kemence. A mestergerenda átszelte a mennyezetet. Az egyik sarokban takaros fazekaskorong. A berendezés faragott bútorokból áll.
A négy manó fáradtan foglalt helyet az asztal körül.
- Ha tudtad, hogy jövünk, akkor azt is tudod, hogy miért indultunk útnak. Kérlek, segíts nekünk! Zénó sipkáját nem adja vissza Mirjam a lábatlan gyík. Nem lesz tavasszal manó gyerek. Nem lesz több jóság és szeretet.
Börzsöny Apó fapapucsot, vászonnadrágot és mellényt visel. Arcát sok ránc szántja, de tekintete nyílt és kedves. Úgy él az erdőben, ahogy a patakok folynak: elmarad mögötte az idő. Ha jól megnézzük a manókat, nem találunk rajtuk semmiféle különös jegyet, kissé hegyes fülükön kívül. Nincsenek közöttük nagy hősök, a Börzsöny mindennapjainak hősei ők. Képesek elénk vetíteni a Börzsöny minden szépségét, titkát. Ők a jóság és a szeretet. Ha nem születik manó, kevesebb lesz a földön a jó és kevesebb a szeretet. A manók hivatása ebből áll! Bár különböznek egymástól nemük, életkoruk és felfogásuk szerint, de valamennyien manók, és nélkülözhetetlenek a világ számára. Börzsöny Apó, pedig maga a csend és a béke. A csend és a béke, pedig jó tanácsot tud adni a jóságnak és a szeretetnek.
Börzsöny Apó szakálla meg-megremeg, amikor beszél.
Jól van, gyerekek. Hosszú utat tettetek meg, fáradtak vagytok. Megvetem nektek a manó ágyat, és közben elmesélem, hogy mi a gondotokra a megoldás. A szeretetet magyarázni nem lehet. A jövő tiszta, mint az üveg. Az élet természetes rendje a változás, de van, ami örök: jóság, szeretet, jó és rossz, fehér és fekete. Tudjátok-e, hogy mi a Börzsöny legfontosabb törvénye? Az önzetlenség. Hű és tiszta hely maradt a Börzsöny, de az önzés itt is felütötte a fejét, hiába perget új vonásokat az idő. Minden kiszámított és törvényszerű, előre elrendezett.
A legnagyobb gyalázat az önzésből fakad. Aki önző, több kárt okoz a világnak, mint hasznot hoz saját magának. Ezért kedves kis manóim, ne aggódjatok! A törvény szerint az önzetlenség mindenek felett való. Tehát ha Zénó elhagyta ugyan a sipkát, de az megkerült, csak épp Mirjamnál van, az nem törvényszegés, ha önzetlenül neki adjátok. Ezzel a manó nép a legfőbb törvénynek engedelmeskedik. – így beszélt Börzsöny Apó, és ez nem kitalált mese, hanem a Patak Tündér elbeszélése alapján színtiszta igazság.
S míg a négy manó az út fáradságát pihenve édes manó álmot aludt, Börzsöny Apó ki már nem kívánta az álmot, leült fazekas korongja mellé és csodás varázslatot csinált. A korongon lévő agyaghoz egy csipet szárított alhavasi varázslófüvet kevert, halkan dörmögött egy pár varázsigét - miközben keze és lába sebesen dolgozott a fazekaskorongon - és reggelre elkészült Zénó új kék csengettyűvirág sipkája.
Reggel négy fürtös hajú, víg manó csatolta lábára a síléceket. Bólogattak a fűcsomók, mosolyogtak a bükkfák, kacagtak a gerlék, míg a négy manó hazafelé tartott Kisinócra, hátizsákjukban Börzsöny Apó ajándékával: Zénó vadonatúj kék sipkájával és önzetlenséggel a szívükben.
A Hárs Tündér titokzatos betegsége
A tájat még vastagon fedte a hó, de a Börzsöny párái már engedtek kemény kupolájukból. A Hárs Tündér a Három-hárs gerincén egyik fájának odvában aludta téli álmát, de az első tavaszi napsugár rámosolygott és kitörölte az álmot a szeméből.
- Munkára! – mondta magának.
Az erdő fekete és nyirkos lett a Hárs Tündér keze nyomán. Az avart a hó összeroskasztotta.
Az „öreg avar” alá irányította a tündér a napsugarakat és velük suttogta.
Ébresztő kedves bogarak! Hagyjátok ott a föld alatti lyukaitokat!
Az északi szél is tovább állt, nyugatról érkeztek a tavaszi szellők. Cirógató volt a csend és a béke, de hallani lehetett az ébredező erdőt. A tündér keze nyomán duzzadni kezdtek a rügyek a fákon, a földből a virágok zsenge szárba szöktek. A Hárs Tündér könnyű szárnyakon röpdösött, s amit megérintett, amihez szólt, felébredt téli álmából. A munka közben pihenni hazatért a Három-hárs gerincéhez és hársfája odvába hajtotta rövid álomra a fejét, vagy csak leheveredett alája eltelve a tavasz üde levegőjével. Néha, ha megszomjazott, leröppent a völgybe, ahol a forrás fakadt. A Patak Tündér, kedves barátnője szívesen látta. Ilyenkor elbeszélgettek, aztán ki-ki folytatta a munkáját.
A Börzsöny nyugodt volt, virágzó fű illata töltötte meg, de hamarosan megszólaltak a madarak és dallamos csiripelésük megtörte a csendet. A bokrokon lármás rigók fütyültek pintyek csiripeltek, szajkók cserregtek. A fákon megjelentek az első aranyos levélkék, persze a Hárs Tündér segítségével feslettek a rügyek levéllé. Szalamandra anyó is felébredt rejtekhelyén és álmosan, lomhán indult a kövek között. Szóval szép napok köszöntöttek a Börzsönyre. A völgyekben zöld fű burjánzott, melyet források, patakok kristálytiszta bő vize öntözött. Az idő bár napos maradt, de néha eleredt az eső, és akkor megállt, és esett és esett, aztán ahogy jött el is vonult. A felhők tovaszálltak az égen és napsugarak szárítgatták a földet. Ha sokáig esett, akkor a Hárs Tündér ellátogatott Börzsöny Apóhoz a korom-bérci házikóba és segített neki a varázslatokban, a fazekas korong forgatásában. A varázslatok nyomán csönd és béke szállt a Börzsöny erdejének fáira, ami megpróbálta távol tartani az önzést, hiúságot a zajos és neveletlen csúnya dolgokat, melyek távoli világokból tévedtek a fák közé. Sajnos az utóbbi években Börzsöny Apónak egyre több és erősebb varázslatra volt szüksége.
- Szeresd a természetet, és áhítattal lépj szentélyébe! – e szabály betartatása volt a legnehezebb feladat. Betartatni a látogatókkal, hogy csak az jöjjön a Börzsönybe, akit a szeretete vonz, áhítattal tegye lábát a tavaszi fűre, és ne felejtse el a természet törvényeit, mert akkor pusztulás lesz az erdőn. Szerencsére a tündérek és manók, de még a boszorkányok is segítik Börzsöny Apó varázslatait.
A Három-hárs gerincét omladékos lejtők koszorúzzák, szeret itt lakni a Hárs Tündér.
Innen indul munkába minden nap. Egy szép napon arra lett figyelmes, hogy tüsszentett egyet, ő talán észre sem vette volna, ha a közelében lévő bükkfa oldalán lévő taplógomba felől egy éles kis hang nem szól hozzá.
Kedves egészségedre!
Köszönöm szépeeeehhhccc – tüsszentett megint, és szemét a gomba felé fordította, amin Kende manó ücsörgött a lábát lóbálva.
Hát te mit csinálsz azon a gombáááhhhccc..?
Kanyarintok a bőréből egy darabot. Új hátizsákot készítek. A régi már elkopott. Te viszont jól megfáztál.
A reggeli sétáimon a harmattól nedves lesz a ruhám alja, a papucsom is sokszor átázik, nem is gondoltam rá, hogy megfázhatom.
Szerintem keresd meg Ambrust, készít neked mézes teát. Tudod mit? Inkább menj haza! Majd én megkérem Ambrust és közösen meglátogatunk. Ravasz a tavasz, csalóka az idő. No majd Ambrus teája rendbe hoz.
A Hárs Tündér megfogadta a tanácsot és kedvenc hársának odvába pihenni tért.
Amikor Ambrus és Kende megérkezett a Hárs Tündér már nagyon rosszul volt. Szemei kipirosodtak, tüsszögött és folyt az orra.
Ó jaj, te nagyon megfáztál. Nem hiszem, hogy a reggeli harmat az oka, inkább sokat ücsörögtél Patak Tündér nedves, nyirkos kövén. – jelentettei ki Ambrus. Nem csodálom, annyi érdekeset tud mesélni, hogy észre sem veszed az idő múlását. Legközelebb inkább egy korhadt fa tönkjén pihenj.
– mondta, miközben megtöltötte édes hársfa mézzel a tündér gyűszűjét. Harmatos kulacsból borogatást rakott a homlokára és koriander magból sajtolt olajat cseppentett a mézes teába.
Lassan kortyolgasd! A manók erre a hétre átveszik a munkád. Ez a megfázás nem tréfa.- csóválta a fejét.
Nehéz hét kezdődött a manók számára. Épp a virágba borítás volt a Hárs Tündér feladata, s még épp hogy csak belekezdett a nagy munkába. Folytatni kellett a megkezdett virágzást, s ráadásul a virágokkal egyre több manógyerek is született, akiket figyelni, irányítani kellett, beavatni a jóság és szeretet tudományába.
Miksa és Kende reggelente látogatta meg a Hárs Tündért, Erna és Blanka este kereste meg. Délben Ambrus ment megitatni mézes teával. A Hárs Tündér mégsem lett jobban, sőt egyre gyengébb lett, egyre jobban folyt az orra, pirosodott a szeme. A manók hiába igyekeztek, a munka elmaradt. Hiába Ambrus ápolása a Hárs Tündér, már két hete nyomta az ágyat.
Talán tündéreknek nem jó a mézes tea. -mondta egy nap Miksa
Igazad lehet. – töprengett Ambrus – Egy manó már rég meggyógyult volna.
Börzsöny Apó mit mond? – kérdezte Kende.
Semmit, csak simogatja a szakállát és szerinte meg kellene kérdezni a Csóványos boszorkányát, hiszen ő a füvek tudója. A Hárs Tündér viszont tiltakozik, nem szeretne tanácsot kérni egy boszorkánytól. Tudod a fiatalság nehezen fogadja el az idősebb tanácsát.
Hát nem is tudom. Rajtam is segített már, amikor a patak egy éles köve felhasította a lábam. Egy kettőre ellátta a sebem, elállította a vérzést, puha levélfáslit tett rá. Két nap múlva kutya bajom nem volt. Bár meg is szidott, hogy mit hancúrozok mezítláb a patak éles kövei között. Zsémbes, öreg boszi, de a szíve a helyén van. Csak ne lenne, olyan öreg…
Senki sem olyan öreg. Az élet az idő megsokszorozódása. A boszorkányok öreg tündérek, sok-sok tapasztalattal. Csak azokban a mesékben gonoszok, amit a manógyerekeknek meséltek. Igazából, kedves öreg varázserővel felruházott nénik. A Börzsönyben csak ketten élnek. A Csóványos boszorkánya és a Só-hegy boszorkája. Az egyik a füvek ismerője, a másik az időjárás barátja. Az egyik a Csóványos bozótjában él és naphosszat a növényeket gyűjti és szárítja, s velük a világot gyógyítja. A másik a Só-hegy ködös sziklakatlanjában lakik és barátai a szelek, az eső, a zúzmara, velük a világot irányítja. – mesélte Ambrus, aztán kijelentette. - Szólok Börzsöny Apónak hívja el a Három-hárs gerincéhez, mégis csak több tapasztalata van a gyógyítás terén, mint nekem.
Csalán-seprűn lovagolva nincs messze a Csóványostól a Három-hárs gerince. A Csóványos boszorkája három fertály óra alatt megérkezett a beteg tündérhez.
Szervusz kislány. – köszöntötte a beteg tündért, és megcsipkedte az arcát, amit a tündér nagyon utált. – Hüm-hüm. Nem náthás vagy te szentem, hanem allergiás. –jelentette ki magabiztosan, pár perc vizsgálat után.
Az meg mi? – kérdezte a tündér.
Túlérzékeny lettél valamire. Hüm-hüm. De vajon mire? Hüm-hüm. Valami allergiás állapotot okoz, elhúzódó allergiás fertőzésed van. Hamarabb is hívhattatok volna. Hüm-hüm. Miből van itt rengeteg?
Bükkfából. – kotnyeleskedett Erna.
Nem, nem hiszem. Ez itt a Három-hárs és te még ebben is laksz. Hüm-hüm. Arra gondolok, hogy a hársfa virágjára lettél te érzékeny, a sárga virágpor most is a ruhádon van, ráadásul Ambrus méze is ebből a virágból készült, nem csodálkozom, hogy nem gyógyulsz. Hüm-hüm.
Ó, és tudsz rajtam segíteni?
Hát, ezt még ki kell elemeznem. Kellene valami „anti-hárs” a számodra. De ne nagyon reménykedj, ha egyszer megtörtént a fertőzés, akkor ezentúl minden évben megismétlődik. Keverek én neked egy jó hársfamentes gyógyteát, de a legjobb lenne, ha elköltöznél.
Elköltözni? Azért választottam ezt a helyet, mert gyönyörű. Imádom a hársfákat, még a nevemet is róluk kaptam.
A boszorkány csak csóválta a fejét.
- Hüm-hüm. Pedig jobb lesz, ha új ház után nézel. Ha annyira ragaszkodsz a nevedhez, (fiatalság hüm-hüm) akkor nézz körül a Hárs-patak völgyében. Igaz, hogy az oda vezető út, sziklás köves rézsűn kapaszkodik, de tudsz te repülni is. A sétához pedig legfeljebb több „tündér bocskort”, akarom mondani papucsot koptatsz majd.
A Hárs Tündér nem szólt semmit, csak szipogott, megtörölte az orrát, hümmögött, és gondolkodott. A Csóványos boszorkájának főzete három nap alatt talpra állította. Megfogadta az idősebb tanácsát és új lakhelyet keresett, barátnője a Patak Tündér segített neki. A Hárs-patak egyik völgyének katlanjában rábukkantak egy öreg tölgyre.
Az öreg fa a fiatalos bükkösben tekintélyt parancsolóan és szigorúan nézett a tündérekre.
Ősi szokás köszönteni azt, akit nem ismerünk!
Jó napot kedves tölgy.
Nincs más dolgotok, mint itt bújócskázni? – kérdezte a két megszeppent tündért. – Hát ezért késik a nyár, nem a munkátokkal foglalkoztok. Mivé lesz a Börzsöny? – dohogott tovább.
Nem bújócskázunk. Új lakhelyet keresek. – mondta a Hárs Tündér és elpanaszolta allergiás betegségének okát.
Hát nem bánom. Ha a Csóványos boszorkája mondta, akkor szívesen látlak. Fiatal tündér korában volt ő is az odvam s koronám lakója. Akár már ma beköltözhetsz. De aztán menjen ám a munka!
A két tündér örömében táncra perdült, s lábuk nyomán nyíltak a virágok. S a fiatal bükkös kacagott, az öreg tölgy mosolygott szerteágazó lombja alatt.
A Csóványos és a Só-hegy boszorkányainak barátsága
Már jó ideje az Öreg Tölgy odvában lakott a Hárs Tündér. Megbarátkozott a hatalmas odvas fa lombja közt élő állatokkal, a mókusokkal, a madarakkal. Ha munkája közben megpihent, akkor a tölgy odvában hajtotta álomra fejét. Az Öreg Tölgy néha mesélt neki a régi időkről, a természet változásairól. Tőle hallott először a Csóványos és Só-hegy boszorkáinak barátságáról.
Valamikor réges-régen, amikor a Csóványos boszorkája még egyszerű erdei tündér volt, és a Só-hegy boszorkája, pedig egyszerű patak tündér. Nap mint nap az erdőt járták, végezték a dolguk, mint más tündérek manóemlékezet óta. Történt egyszer, hogy a csóványosi boszorka, akarom mondani tündér eltévedt a Börzsönyben. Lehet, hogy hihetetlen, de valahogy mégis eltévedt. Jól bent járt már az erdőben, amikor az út kétfelé ágazott és nem tudta melyik út, merre vezet. Eredetileg a Békás-rétre indult a kora tavaszi virágokat ébreszteni, szárba szökkenteni. Igen ám, de merre menjen? Tanácstalan volt. Aztán mégis elindult az egyik úton, gondolta mégsem ülhet tétlenül a kereszteződésben. Kis patak nyomára bukkant. Megkérdezte tőle.
Melyik patak vagy te kedves? Látom, még jégfátyol van a hátadon. Tündéred vajon merre van? Talán ő tud segíteni nekem. – Kuncogás hallatszott a vízből, aztán megrepedt a jég és kibukfencezett a vízfodorból a patak tündére, aki nem volt más, mint a Só-hegy boszorkája fiatal korában.
Mit búsulsz? Meséljek neked? – kérdezte, mert a patakok tündérei mindig fecsegős, mesélő tündérek voltak, hiszen a vizek keresztül kasul szelik az erdőt, hol forrás, csermely, patak végigjárják a Börzsöny útjait, s mindig mindent tudnak.
Nem tudom, hogy merre járok, s már a Békás-réten kellene ébresztenem a tavaszi virágokat.
Hát, ha a Békás-rétre tartasz, akkor jó felé mész, mert ez a Békás-patak.
Valóban? Akkor mégsem tévedtem el. Csak…-nézett körül – valami megváltozott.
Persze, persze. Vihar tombolt, fákat döntött, cserjét tarolt. –nevetett a patak tündér. Ha akarod elvezetlek a rétre.
Nem telt bele sok idő s a patak mentén máris a réten voltak.
Ne haragudj, de most nincs időm a meséd hallgatni. Sok időt elvesztegettem. Viszont a segítségedért szívesen adok neked egy új „tündér bocskort” viszonzásul, ha elfogadod.
Önzetlenül segítettem, de ha kedveskedni akarsz nekem, akkor kérnék tőled valamit. Tudod, nekem is sok a munkám így tavasszal, megmozdítani a patak vizét, széttörni a jégbilincset, szaladni kell dalolva, fecsegve, bukfencezve hirdetni a tavasz jöttét. Néha ezen a réten átcsobogva megpihenek. Arra kérlek, több sárga virágot ébressz a réten. Úgy szeretem a sárga virágokat.
Ezen ugyan nem múlik.- mondta nevetve az erdei tündér. Add a kezed!
Azzal kézen fogva, táncra perdült a két fiatal tündér. Ahol leért a lábuk csipkés levelű, aranysárga, fészkes virágú pongyola pitypang szökkent szárba. Hát így kezdődött a Csóványos boszorkájának és a Só-hegy boszorkájának örök barátsága, még fiatal tündér korukban. S azóta, tavasszal a Békás-rét sárgállik a kikiricstől, és ezért nevezik ezt a sárga virágot barátfűnek is. S ha ejtőernyős, repülő szőrös magvait kibontja, akkor a gondviselés jeleként a barátság bárhol megterem.
Látod így van ez. – mondta az Öreg Tölgy
Néha nézz vissza a múltba és ott megtalálod a jelent.
A Fekete-völgy tündérei
A Fekete-völgy gyűjti össze a Börzsöny minden patakjának vizét. Sok a munka tavasszal a völgyben, megáradnak a patakok. Kiönt a Csarna, a Drinó a Szecskő és Kuruc. A völgyben lakó tündérek feladata a patakok vizének terelése. Fontos feladat, hiszen, ha kitérnek medrükből a vizek, akkor bizony az egész tájat megváltoztatják. Siet a víz, hogy mihamarabb az Ipolyba érjen, s nagy sietségében nem nézi, merre tart.
Szeszélyes az ár, a tündérek nem győzik a munkát. A Só-hegy boszorkájának feladata szabályozni a csapadékot, irányítani a felhőket, a napsugarakat és a szellőket.
Történt egy tavaszon, hogy a boszorkány már nem tudta ellátni a munkáját. Ennek az volt az oka, hogy a szófogadatlan szellők nem arra mentek amerre ő irányította őket. A felhők nem annyi esőt hoztak, mint amennyi kellett volna, ezért jobban megduzzadtak a patakok. Az is előfordult, hogy a napsugarak rendetlenkedtek, és hamarabb olvasztották meg a havat. Hiába szidta a Só-hegy boszorkája és akarta jó útra terelni, nevelni a haszontalanokat. Nem hallgattak a szavára. A világ váltakozó forgásában örök az ellentét, s általános, hogy a fiatalok nem hallgatnak az idősebb szavára, de aztán a maguk kárán tanulva mégis mederbe ér az életük. Addig viszont jó szóra, türelemre és rengeteg munkára, segítségre van szükség.
Segítség kell a Fekete-völgy tündéreinek! – állított be az egyik nap a só-hegyi boszorkány a korom-bérci kis házba Börzsöny Apóhoz.
Tudom én. Nagy és sok a víz. Amerre megy, pusztít. Kopár meredélyek, vízmosások, letarolt virágok, iszapos fű. A tündérek kapkodnak, nem bírják a munkát. Nem jó vége lesz a rakoncátlanságnak.
Több kéz, többet érne. Régen született tündér. Igencsak megfogyatkoztak. Régen minden pataknak volt külön tündére. Ma a Fekete-völgyben csak hárman dolgoznak, holott régen 10-12 tündér serénykedett. Erejük fogytán, holdsugáron szálltak az égre. A patak vizét éjjelente pöttyökkel színezi meg a csillagok fénye, a meghalt tündérek mosolya. Kevesen maradtak a völgyben.
Nap, mint nap száll a tündérek sóhaja a Börzsöny felett. Hallom én. Neked kell irányítanod a napsugarakat! Tudod, hogy két napsugárnak egyazon minutumban kell elérnie egy varázslófű hegyén csillogó harmatcseppet, s akkor tündér születik.
Szófogadatlanok lettek a napsugarak. Nem hallgatnak rám. Össze-vissza keltegették a virágokat is. Már a Hárs Tündér is panaszkodott rájuk. A nap lassan oson fel a fák fölé, van hogy égetőn ragyog, néha mosolyog, néha meg bágyadtan, sugarak nélkül bámul az égről. Megbolondult a világ. Nemrég még csak intettem a fáknak és zúgni kezdtek, a szemem hunyorgására morajlott a szél, kiáltásomra a felhők akkor dobálták a villámokat, amikor szükség volt rá. Most meg, mindegyik a saját feje után megy. Dacolnak velem, dacolnak egymással. Nem tartják már az évszakok rendjét sem, nem látják, hogy a rend a Börzsöny lelke. A múlton átível a jelen. Mi lesz, ha tovább tart ez az állapot? Ha felidézem a múltat, látom amit hosszú életem alatt létrehoztam. Nem bánom a nénikés mosolyt, mert nekem legalább megadta a természet az öregséget. Egyszer majd holdsugáron én is az égre szállok, hintázni fogok a hold ezüst sarlóján, és még akkor is használni fogok, mert fényemmel beragyogom az éjszakát és a fák sűrű lombja közt áthatolva ezüst fénnyel világítok, s mutatom a jövőt.
A múltat és a jövőt látni nem nagydolog. A jelen az, mi lényeges és meghatározza az életet. Hogy ma mit teszel, csak az számít.- jelentette ki Börzsöny Apó – Gyere üljünk mindketten a korong elé. Varázslat kell!
Nehéz és fárasztó a varázslat. A fazekaskorong pörgött, pörgött egész éjszaka. Négy kéz fogta az agyagot a korongon, két száj dörmögte a varázst.
„Rend a lelke mindennek. Ne felejtse senki a dolgát, becsülettel végezd a munkát! Szél, eső, fellegek hipp-hopp észre térjetek! Zúgjatok fák, morogjatok kövek! Szaladj medredbe patak! Tedd a dolgodat! Napsugarak mosolyogjatok! Ez a dolgotok. Ez a dolgotok. Rend a lelke mindennek…”
Az ismétlődő, halk moraj szállt a Börzsöny felett. Megérintett a varázs, minden fűszálat, bekukkantott minden manóhoz. Megsimogatott, minden fát, s bokrot. Elszégyellte magát a haszontalan felhő gyerek és a rakoncátlan szellő. S reggelre a napsugarak egyszerre értek a Fekete-völgy alján termő varázslófű hegyén hintázó harmathoz, s végre tündér született.
A tündérek minden cselekedete arról szól: nem ártani, használni a természetnek. Nem következetesen beleegyezni a pusztításba. Csak így lehet aggódás nélkül várni a holnapot.
Őzgida született
Elcsendesedett a völgy. Elvonult az ár. Harkályok által, korhadt fák törzsén ütött hangok szálltak. A föld illata kúszott a levegőben. A Nagy-Galla-tisztásán virágzott a tavaszi hérics. A tisztás felett madarak hordták az erdő híreit.
A Hangyás-bércen őzgida született. – újságolta egy rigó.
A Rózsás és Rakottyás patak rákkal van tele. – csiripelte egy pinty.
Szenzáció? Ez nektek szenzáció? – mondta flegmán egy a fűben lapuló mezei nyúlfi – Minden évben ez történik, virágzik a hérics, őzek, nyulak születnek, sőt még madarak és mókusok is. Ez az újság? Ez nem újság, unalom. Unom ezt a tisztást, és unom a virágokat, a csiripelést. Nem is tudom, mit csináljak? Úgy, de úgy unatkozom.
Unatkozol? Hegedülök én neked. – mondta a mezei tücsök.
Nem kell nekem a hegedűd. Igazi mulatságra vágyom, igazi csodálatos mulatságra. Elmegyek a folyóhoz, talán ott hallok valami érdekeset.
Érdekeset, érdekeset….- ismételgette a szajkó – Veled megyek, veled megyek…
Futott, futott a nyuszi a tisztáson át, szálerdők lefutó gerincén, mihamarabb az Ipoly völgyébe akart érni, szenzációra vágyott, hírre, újságra. Valami nagydologra, ami megváltoztatja az életét. Liliom-pusztán megpihenve, betért a sógorához.
Mi újság felétek? - kérdezte
Nagy újság van sógor, rózsaszín orrú kis nyuszik születtek.
Nagy újság. – biggyesztette le megint a száját a mi nyulunk. - Látom, itt sem történik semmi.
Reggel megint tovább futott, a szajkó ott repült felette. Délután a Koppány-nyereg peléjéhez érkezett.
Mi újság van felétek? – kérdezte megint
Kicsinyeink születtek. – mondta büszkén a pele apuka.
Ugyan, ez nem újság.
Nem újság, nem újság. - ismételte a szajkó.
Igaz, lehet, hogy számodra nem újság, de a mi családunk nagyon örül neki.
- fordított hátat sértetten a pele.
Futott, futott tovább a nyuszi, a Holdvilág-árok vadregényes szurdokán éjszakázott, egy fa alatt meglapulva.
U, hu, u-húúú – szállt az éjszaka csöndjében a mély hang, a nyuszi feje fölül, ahol egy faágon, közvetlenül a törzs mellett csücsült a bagoly.
Talán a bölcs madár tud valami újságot mondani.- gondolta, s félve szólította meg a hatalmas madarat, hiszen tudvalévő, hogy a baglyok nem szeretik a nyulakat, legfeljebb vacsorára.
Ostoba vagy. – mondta a bagoly, tollfüleit hegyezve. Narancsvörös szemeivel fürkészte a nyulat, aki remegve meredt a sárgásbarna tollazaton megcsillanó hold fényére.
A hírem számodra az, hogy a kicsinyeim otthon várnak s nincs számukra még vacsora, épp jókor kerültél az utamba. Azzal kiterjesztette a szárnyait és lecsapott a szenzációra, éhes nyúlra.
A szajkó nem mert megszólalni, csak másnap reggel vitte a hírt a Nagy-Galla-tisztására, hogy a mezei nyúl a bagolyfiókák vacsorája lett. Szegény kis nyúl szenzációra vágyott, s ő maga lett a hír. A nyúlfi példáján tanulva vésd az emlékezetedbe, hogy milyen jelentőségteljes a születés és az élet csodája, nincs annál nagyobb szenzáció a világon.
Olvasóink értékelése: 5 / 5
