2017. március 06. - A tarvágások és az ún. egészségügyi erdőtisztítások miatt mára számos korábbi élőhelyén kihalt.
Az európai biodiverzitás leginkább veszélyeztetett elemei közé tartoznak azok a fajok, amelyek túlélése elhalt fák jelenlététől függ. Ezeknek a fajoknak a hanyatlását elsősorban a modern erdőgazdálkodási protokoll okozza, mely erősen facilitálja az idős, vagy már elhalt, korhadt fák eltávolítását. Márpedig a napsütötte, laza kérgű, öreg vagy éppenséggel elpusztult fák számos védett fajnak nyújtanak menedéket, táplálékot, bölcsőt. Ezek közül az egyik leglátványosabb a nálunk is őshonos havasi cincér (Rosalia alpina, Linnaeus, 1758). A bükkösök címerállataként szokták emlegetni, bár más fafajokhoz is kötődik. Nevével ellentétben nem a havasok lakója: Európa déli részén alföldön is megél, Közép-Európában már inkább a magasabb régiókban fordul elő. Az Alpoktól északra és a Kárpátoktól nyugatra mára sok helyről eltűnt, Európa középső és déli részén viszont elég elterjedt. A bükkön kívül kifejlődik még juharban, gyertyánban, kőrisben. A havasi cincér nagyjából 1,5-3,8 centiméter hosszúra nő meg, és a kinézete alapján méltán nevezhetnénk az erdők ékszerének. Jellegzetes habitusa miatt más fajjal nem lehet összetéveszteni. Sűrű szőrzete a kék különböző árnyalataiban pompázik, szárnyfedőin és az előháton fehér szegélyű bársony-fekete rajzolatok láthatók, lábai és méretes csápjai is kék-fekete mintázatúak. Mindkét nem csápja igen hosszú – a cincérekre oly jellemző módon –, ám amíg a nőstény csápja „csupán” testhosszúságú, addig párja a testén jóval túlnövő antennákkal büszkélkedhet. Az amúgy is hosszú csápokat külön látványossá teszi az ízek végén található fekete szőrkoszorú.
A hímek, amellett, hogy igencsak feltűnőek, még feltűnően is viselkednek: nászidőszakban az alkalmasnak vélt fatörzsön várják a nőstényt, és, ha többen is összegyűlnek, akkor territoriális harcokkal igyekeznek megvédelmezni a területüket. A verekedés győztese jutalomként megtermékenyítheti a nőstényt, amely ezt követően tojócsöve segítségével lerakja több száz petéjét a laza kéreg alá, vagy akár a fa repedéseibe. A lárvák általában 2-4 évig fejlődnek a fában, ezalatt keresztül-kasul „eszik” magukat a korhadó fában. Ilyen módon táplálkozni azonban csak akkor van esélyük, ha a fa, amiben fejlődnek, nem fiatal, egészséges, hanem idős, lazább szerkezetű, korhadó. Amennyiben sikerül bebábozódni, a kifejlett egyedek, az imágók júniusban repülnek ki. Előbb a hímek jelennek meg, majd néhány nap múlva a nőstények is kirepülnek. Az imágók már nem faanyagot esznek, hanem a fák kifolyó nedveit nyalogatják. A kifejlett rovarokat főként napsütötte bükkösökben, kivágott farakásokon figyelhetjük meg a nyári hónapokban. A hímek különösen a meleg napokon igen aktívak, a nőstények, mint a territoriális fajoknál általában, visszahúzódóbb életmódot folytatnak. Nyár végére azonban a párzás és peterakás lejártával mindannyian elpusztulnak. A havasi cincérnek számos természetes ellensége van, mint például a harkályfélék, leginkább mégis az emberi tevékenység veszélyezteti. A tarvágásoknak és az ún. egészségügyi erdőtisztításoknak köszönhetően mára Európa északi részén számos élőhelyen kihalt. Az erdőkben kitermelt, majd a nyár idejére ideiglenesen kint hagyott farakások is koporsókká válnak, amint lárvákkal telve fűrészüzembe vagy kályhába kerülnek. A havasi cincér védett faj, a Berni Egyezmény ritka fajként említi, amelyet a kihalás fenyeget. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) vörös listáján a faj besorolása VU (Vulnerable), azaz „sebezhető”. Romániában az 57/2007-es sürgősségi kormányrendelet 3-as és 4-es függelékében mint szigorúan védett faj szerepel, melynek védelme kizárólag a megfelelő élőhelyek védelme által valósulhat meg. A havasi cincérnek Romániában több populációját is azonosították, többnyire nemzeti parkokban vagy Natura 2000-es területeken. A faj előfordulását jelezték többek között a Vaskapu Natúrparkban, a Néra-szurdok–Beuşniţa Nemzeti Parkban, a Réz-hegységben, a Királykő-hegységben, valamint a Ráró-Gyamaló Nemzeti Parkban. A faj védelmének érdekében mindenképpen meg kellene hagyni az öreg, korhadt, valamint a viharokban kidőlt fákat. A havasi cincér ún. esernyőfaj, így ezeknek az intézkedéseknek a segítségével nem csupán rajta segítenénk, hanem számos más odúlakó és öreg fákhoz kötődő faj túlélését is biztosítani lehetne. Nagy H. Beáta
