2018. 10. 25. - Eddig úgy fest, idén elmarad a harlekin katicák tömeges inváziója, ami önmagában hírértékű: lehet, sikerül tőlük megszabadulni?
Nem. Valószínűleg csak a poloskák lopták el előlük a show-t, vagy alienek támadtak rájuk, mutatjuk is a részleteket.
Miközben Magyarország a soha nem látott méretű poloskainvázión hüledezett, fel sem tűnt, hogy idén – legalábbis egyelőre – elmaradt az inváziós harlekinkaticák szokott tömeges támadása. Óbudán legalábbis biztosan, és a hírek hiánya arra enged következtetni, rajzásuk az ország más területein sem csapta ki a biztosítékot.
Mi történt?
Márpedig a poloskákhoz hasonlóan a harlekinek is egyszerre nagy számban húzódnak fagymentes, rejtett zugokba – nagyon sokszor présházakba, sufnikba, lakásokba – a tél közeledtével, a korábbi években ők voltak közutálat tárgyai így október második felében. Mi történt velük?
Valójában semmi, pontosabban hazánk tekintetében nincs olyan reprezentatív kutatás, ami a harlekinkaticák visszahúzódásáról, egyedszámuk csökkenéséről számolna be.
Eredetileg Kelet-Ázsiában honos rovarokról van szó, az ember csillapíthatatlan étvágyuk miatt, tudatosan telepítette meg őket Európában: kiváló biológiai védelmet nyújtanak levéltetvek ellen. Aztán persze elszaporodtak, és mostanra beigazolódott az is, mennyire károsak őshonos katicafajainkra nézve – de erről majd később. Alábbi cikkünkben olvashat részleteket a harlekinkaticákról, most nézzük a legfrissebb eredményeket.
Ellopták a show-t?
Nemcsak óbudai panelben élő laikusként tűnt fel a harlekinek hiánya, dr. Merkl Ottó entomológus, főmuzeológus, a Magyar Természettudományi Múzeum kutatója is úgy látja, idén valóban sokkal kevesebb jelzés érkezik katicák tömeges megjelenéséről. Ha a miért kérdését felszínesen kezeljük, a válasz egyértelmű:
A poloskák idén ellopták a katicák elől a show-t, párját ritkító inváziójuk kiszorította őket a hírekből és a köztudatból. Illetve valóban kisebb egyedszámban jelennek meg, és mivel többé-kevésbé már hozzájuk szoktunk, ez már nem is annyira feltűnő
– mondja a 24.hu-nak a szakember.
Ha viszont mélységében keresgélünk, hamar zsákutcába futunk: egyrészt nagyon friss még az élmény, hiszen a harlekinek tömegbe verődése épp a napokban aktuális, másrészt tényleg senki nem készít róluk statisztikát Magyarországon. Azt azonban tudjuk, az efféle inváziók térben és időben is szélsőségek között képesek mozogni, méghozzá számos okból.
Merkl Ottó három lehetőséget említ, amelyek – hangsúlyozottan feltételezésként és nem bizonyított tényként – hozzájárulhattak a katicaözön visszaszorításához:
A gyűlölt inváziós poloskák.
Egy bizonyos őshonos fürkészdarázsfaj, amelynek csak latin neve van: Dinocampus coccinellae
Maguknak a harlekinkaticáknak a hazai génváltozatai.
Mindhárom rendkívül érdekes, kezdjük az elejéről.
Poloskák versus katicák
A harlekinkaticák a lombkorona szintjén vadásznak levéltetvekre, csakhogy ezek a nyár második felére teljesen természetes okokból eltűnnek. Ekkor a katicák más kisebb rovarokat zsákmányolnak, de nyár vége felé már ilyeneket sem találnak, a téli dermedtségig viszont valahogy ki kell húzniuk. Ilyenkor a fellelhető gyümölcsöket veszik célba, folyadékot és az életben maradáshoz szükséges cukrot nyernek belőlük.
Ugyanezt teszik a poloskák is, és mivel idén eszméletlen sok van belőlük, komoly vetélkedés alakulhatott ki katicák és poloskák között. Utóbbiak nagyobbak, „erősebbek”, de akár már létszámuknál fogva is kiszoríthatták a harlekineket a terített asztal mellől, így sokuk elpusztulhatott.
Túlélhetik a horrortámadást
A legfrissebb kutatások szerint jelentkezett egy hazai fürkészdarázs is, a fent említett Dinocampus coccinellae, amely kezdi magának felfedezni a harlekinkaticákat. A darazsak odasettenkednek a katicához, majd elhelyeznek a testében egy petét – nem ölik meg, csak megváltoztatják a viselkedését.
Amikor a pete kikel, elkezdi belülről falatozni a gazdatestet, majd kimászik belőle, a hasa alá bújva bebábozódik, hogy aztán kifejlett darázsként kezdje meg „felnőtt” életét – akár az Alien-filmekben.
Amíg a darázs a katica lábai között átalakul, a bogár mozdulatlanul áll fölötte, és rendkívül hatékony védelmet nyújt: élénk színei mérget, rossz ízű váladékot jeleznek, a ragadozók messziről elkerülik. Már a poloskák elleni védekezés kapcsán is írtuk, mekkora segítséget jelentene, ha egyes fürkészek az inváziós rovarokra specializálódnának, ez esetben a katicára szakosodott fürkészdarázs „ízlésbeli változása” kifejezetten reményre okot adó hír.
Csakhogy 100 százalékos megoldást ez sem jelent, főleg miután Merkl Ottó ismertet egy hátborzongató, már-már felfoghatatlan tényt:
A harlekinkaticák 25 százaléka nem pusztul bele a darázs »felnevelésébe«, hanem folytatja életét, és még utódok létrehozására is képes. Igaz, nem olyan minőségben és mennyiségben raknak petét mint »egészséges« fajtársaik, de már önmagában az hihetetlen, hogy ezt a rettenetet egyesek túlélik.
Oszlik a tömeg
Fenti két tényező elméletben az egyedszámot csökkenti, felsorolásunk harmadik pontja pedig a katicák egyszerre megjelenő őszi tömegét azzal, hogy elnyújtja a téli szállásra vonulás időtartamát.
Az utóbbi időben bebizonyosodott, hogy megnőtt a hazánkban élő harlekinek genetikai változatossága. Szín és mintázat alapján eddig három csoportba soroltuk őket, most már ennél több változatot találni, ami nyilvánvalóan nem csak külsőségekben nyilvánul meg. Benne van a pakliban, hogy az új formák még jobban alkalmazkodtak a magyarországi körülményekhez, bővítették étlapjukat, illetve megnőtt a hidegtűrésük.
Innentől kezdve pedig – még mindig megmaradva az elmélet síkján – már nem kell több százezer vagy millió harlekinkaticának az első hideg napokon búvóhelyet keresnie.
Egyesek tovább bírják, mások kevésbé, a lényeg: a folyamat több hétre is elhúzódhat, oszlik a tömeg…
Fáj, ha isznak a bőrünkről
Itt érdemes kitérni egy neten terjedő tévhitre, miszerint a lakásba betévedő harlekinek megharapdálják az embert: ki vannak éhezve, táplálkozni próbálnak mindenáron. Bizony előfordul, hogy belénk kóstolnak, de nem azért, mert emberhúsra éheznének, vagy potenciális zsákmányként tekintenének ránk.
Ahogy fent írtuk, nyár végére elfogynak a levéltetvek és a kisebb rovarok, a katicák ilyenkor megkóstolják a gyümölcsöket az energiadús folyadékért. Ugyanígy járnak el, ha a sors egy izzadt emberre sodorja őket: inni akarnak az izzadtságunkból a maguk „durva” eszközeivel. Szükség esetén minden rovar ezt csinálja.
Apró fájdalomként érzékeljük a katica „harapását”, de pánikra semmi ok, nem fogja lerágni a kezünket.
Kiirtják a katicáinkat
Nem lehet megkerülni a kérdést: ha a harlekinkatica elkötelezetten és eredményesen pusztítja a levéltetveket, akkor minden kisebb kellemetlenség dacára miért nem örülünk a megjelenésének? A válasz azzal kezdődik, hogy a méretesebb, agresszívabb faj egész egyszerűen kiszorítja élőhelyéről, a lombkorona szintjéről 10–15 őshonos, fán lakó katicafajunkat. Sőt nem ritkán a petéiket is elfogyasztja. Amiről korábban csak aggodalommal beszéltünk, az mára valósággá vált:
Az inváziós faj megjelenése előtt kis túlzással nem volt olyan fa Magyarországon, amelyen ne lehetett volna kétpettyes katicát találni. Szakmai körökben idén egész évben hazánk teljes területéről egyetlen egy példány észleléséről érkezett információ
– érzékelteti Merkl Ottó a szomorú valóságot.
Jó, jó, de ez miért baj, ha a harlekin egyedül is betölti az ökológiai szerepet, sőt hatékonyabban pusztítja a levéltetveket, mint a másik tizenöt? Itt jön az emberiség erkölcsi felelőssége, amiért közvetve és közvetlenül fajok kipusztulásáért felelős. A gyakorlatban viszont sokkal fontosabb az az ökológiai katasztrófa, amibe ezzel belesodorhatjuk az egész bolygót. Nem véletlenül vélik úgy egyre többen, hogy a földtörténet hatodik nagy kihalási hullámáért az emberi tevékenység lesz felelős.
Nagy baj lehet belőle
Adott a katicák példája, hogy megértsük a biodiverzitás csökkenésének veszélyeit. Tegyük fel, hogy a lombkorona szintjén a harlekinek átveszik az uralmat, kipusztítják vagy az ember által már érzékelhetetlen egyedszámra szorítják vissza konkurenseiket. A mezőgazdaság szempontjából talán még örülhetünk is, tényleg nagyon eredményes a kártevők ellen.
Aztán hirtelen jön egy fertőzés, gomba, élősködő, ami irtózatos pusztítást végez a harlekin katicák között. Nincs, aki átvegye a helyüket, a levéltetvek tobzódnak, rövid idő alatt hatalmas mennyiségű fát elpusztítanak.
Az őshonos katicák felügyelete alatt mindez nem történhet meg. Nem azért, mert valami speciális képességgel bírnának, hanem mert nem létezik olyan kórság, ami egyszerre 10–15 fajt képes lenne padlóra küldeni: amint az egyik gyengélkedik, a másik elszaporodik és átveszi a feladatát, majd fordítva, a természet gondoskodott annyi variációról, hogy ne legyen baj.
Végezetül a hétpettyes, hiszen sokan féltik a népléleknek kedves, Balatonból mentett, mesék és dalok főszereplőjeként ismert bogarat a harlekin térhódításától. Jó hír: egyelőre nincs veszélyben, ugyanis az ő vadászterülete és élőhelye a gyep- és a cserjeszint, nem keresztezik egymás útját. Persze nem zárhatjuk ki, hogy a lombkoronában lakó harlekin egy jövőbeli változata konkurensként lép majd fel, de az már más lapra tartozik. Bihari Dániel