2011. augusztus 21. - Nagyszőlőstől 13 kilométerrel délkeletre, a Tisza
bal partján egy 2232 lakost számláló község, Feketeardó házai és
középületei sorakoznak a nagy folyó felé igyekvő Fekete-víz mentén. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a múlt század elején még mintegy 77 százalékban nemzetünk tagjai népesítették be a falut, ám a jóformán Trianon óta tartó elszlávosító politika hatására ma már csak a lakosság egyharmada, 715 fő vallja anyanyelvének a magyart.
Ahonnan a magyar határőrök hazát indultak foglalni
A régészeti feltárások tanúsága szerint már a bronzkorban is állt egy település a falu határában, az Árpád-korban viszont hatalmas farengeteg borította a területet, mely a királyházai központú ugocsai erdőispánsághoz tartozott, uralkodói vadászterület volt, s ennek védelmére alapították meg a XIII. század elején Feketeardót, mint a királyi erdőóvók faluját. Még az 1200-as években – román stílusban – felépült a helység legértékesebb műemléke, a római katolikus templom, melynek szentélye még őrzi az eredeti stílusjegyeket, hajóját viszont a XV. században a gótika jegyében átalakították, s ugyanekkor került tető alá csúcsíves ikerablakokkal ékes tornya is. A hajó északi falán nagyméretű, értékes, középkori freskók sorakoznak, melyeket Dávid atyának, a Nagyszőlősi Ferences Rendi Misszió szerzetes papjának a kezdeményezésére magyarországi restaurátorok újítottak fel az 1990-es évek elején.
A település kezdetben királyi birtok volt, majd különböző földesurak, köztük a Rákócziak tulajdonába került, a kuruc idők elmúltával pedig a Barkóczi grófoké lett. Közben a reformáció szele is elérte a települést – a legkorábbi fennmaradt okirat, mely bizonyítja a protestáns gyülekezet meglétét, 1615-ből származik –, ám a hívek hosszú ideig csak fatemplommal rendelkeztek, s csupán 1877-re épült fel jelenlegi, kőből emelt, neogótikus szentegyházuk.
– 1938 őszén Feketeardó is visszatért Magyarország kötelékébe, mintegy fél évig a község határában húzódott a magyar–csehszlovák demarkációs vonal, s magyar határőralakulat is szolgált a helységben, mely 1939. március 15-én úgy döntött, hogy kiveszi a részét Kárpátalja egészének a visszafoglalásából, s be sem várva a felsőbb utasítást, bevonult a demarkációs vonal túloldalán fekvő, szomszédos Szászfaluba. Az ott állomásozó csehszlovák egység azonban visszaverte a támadást, s csak a magyar királyi honvédcsapatok közeledtére ürítették ki a helységet – idézi fel a múltat Gacs Tibor, a KMKSZ Feketeardói Alapszervezetének elnöke. – A hat évig tartó magyar világnak azután itt is véget vetett a szovjet hadsereg 1944-es bevonulása, melyet követően a Gulagra hurcoltak 24 helybeli magyar férfit, akik közül 19-en meghaltak.
